Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.
A Magyar Honvédség modernizációjával párhuzamosan a kormány a magyar védelmi ipar feltámasztását is célul tűzte ki. Ennek elérése érdekében, elsősorban és kiemelten a német Rheinmetall-lal, több olyan stratégiai, már nem csupán gyártásra, hanem kutatás-fejlesztésre is irányuló együttműködést jelentett be, amelyek valóban kiemelt szerepet játszhatnak az ágazat újjáélesztésében.
A kormány láthatóan a nagy külföldi gyártókkal (a Rheinmetall mellett a Nurol Makina, Airbus Helicopters, DND, stb.) kialakított stratégiai együttműködésben, illetve közösen létrehozott vegyesvállalatokban látja a magyar védelmi ipar sikerének zálogát. Ezek az együttműködések vitathatatlanul ígéretesek a jövőre nézve, ugyanakkor állami oldalról még jócskán a befektetés fázisában vannak, még megtérülésük is várat magára, nem hogy GDP szinten látható bevételt generálnának a költségvetés számára. Mivel azonban ezek hosszú távú befektetések, ennek megvalósulását az évtized második felére, végére prognosztizálják.
Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy valóban kizárólag ezek a vegyesvállalatok jelentenék-e a magyar védelmi ipart, illetve, hogy ezek a vegyesvállalatok mennyiben tekinthetők magyarnak. Mondhatjuk, hogy ez csak játék a szavakkal, de érdemes lenne tisztázni, hogy a magyar védelmi ipar mint iparág-gyűjtőfogalom alatt mit is értünk pontosan.
Mivel a kormányzat érdeklődése láthatóan javarészt ezekre a vegyesvállalatokra és az azoktól remélt sikerre fókuszál, a védelmi ipar egyéb szereplőire egyelőre nem jutott érdemi figyelem. Ilyenek a kisszámú, de még létező magyar tulajdonú haditechnikai vállalatok, illetve az autóipar mintájára a hadiipari ellátási láncokba is bevonható magyar kkv-k egy bizonyos köre.
A mellőzés okait legfeljebb csak találgatni lehet, de tény, hogy amennyiben a kormányzati kommunikációnak megfelelően a védelmi ipar mint ágazat általános újjáélesztése a cél, az iparág ezen szereplőit nem lehet és nem is szabad figyelmen kívül hagyni. Elsősorban azért nem, mert speciális jellegük miatt a védelmi ipari szereplőknek nem kizárólag a nyereség elérése, hanem egyidejűleg a minél szélesebb körű hazai tulajdonú stratégiai kapacitások biztosítása is feladata. Márpedig ennek kialakításában elsősorban a 100%-ban magyar tulajdonú vállalatok lehetnek a mindenkori kormányzat ideális partnerei.
Véleményen szerint egy átfogó és megalapozott védelmi ipari stratégia kizárólag abban az esetben alakítható ki és hajtható végre, amennyiben annak alapjaként az alábbi négy kérdésre világos és határozott választ kapunk:
1. Mit tekintünk hadiiparnak, más szóval milyen típusú vállalatokat, cégeket tekintünk a magyar hadiipar aktív szereplőinek?
A magyar piaci viszonyok ismeretében védelmi ipari szereplőként az alábbi kategóriák különböztethetők meg:
- a magyar állam részvételével egy külföldi gyártóval közösen alapított haditechnikai vegyesvállalat;
- részben vagy egészben külföldi tulajdonú haditechnikai vállalat;
- 100%-ban magyar tulajdonú haditechnikai vállalat;
- részben vagy egészben külföldi tulajdonú nem haditechnikai, de beszállítói képességgel rendelkező vállalat;
- 100%-ban magyar tulajdonú nem haditechnikai, de beszállítói képességgel rendelkező vállalat;
- kettős felhasználású termékeket és megoldásokat előállító vállalatok;
- start-up-ok, scale-up-ok.
Ennek az alapvető kérdésnek a megválaszolása teheti egyrészt egyértelművé, hogy a kormányzat a vállalatok mely körére számít partnerként a védelmi ipar felvirágoztatásában. Másrészt arra is választ adhat, hogy mely típusú vállalatoknál lévő kapacitásokra tekint a kormányzat védelmi szempontból stratégiaiként, amelyeknek adott esetben megőrzése, fejlesztése, bővítése is érdekében állhat. Harmadrészt az is egyértelművé válna, hogy mely vállalatok termékeit és megoldásait látja akár bel-, akár külpiacra lépés szempontjából támogatandónak.
2. Milyen célokat tűz ki a kormány a védelmi ipar elé, milyen feladatokat határoz meg számára, mik vele szemben az elvárásai, elképzelései?
A védelmi ipar mint egy teljes ágazat koncepciózus felvirágoztatása akkor lehet igazán sikeres, ha a kormányzat pontos és kiszámítható jövőképet ad az iparág szereplőinek.
Megjegyzem, az elmúlt 34 évben erre nem volt példa, de talán még kísérlet sem. Három évtized után egyértelmű és látható, hogy a kormányzat aktív részvétele és támogatása nélkül nem tud fejlődésnek és növekedésnek indulni ez az iparág. Ebben a helyzetben a kormányzatnak feladata és kötelessége annak meghatározása, hogy milyen szerepet szán az iparág szereplőinek, milyen feladatok, kihívások elé állítja azokat. Tisztázni kell egyebek mellett olyan kérdéseket, hogy
- milyen és mekkora szerepet szán ezeknek a vállalatoknak a Magyar Honvédség, a rendvédelmi és fegyveres szervek hosszútávú igényeinek kielégítésében;
- az eszközszállításon és szolgáltatásnyújtáson túl milyen K+F+I programokba tudja bevonni azokat;
- a részben állami tulajdonú vegyesvállalatok deklarált és támogatott külpiaci ambíciói mellett fontosnak tartja-e a többi vállalattípus külpiacra lépését és annak elősegítését.
3. Milyen támogatást akar, illetve tud adni a kormány a kitűzött célok eléréshez az egyes vállalattípusba tartozó szereplőknek?
Szoros összefüggésben a második kérdéssel, a kormányzatnak egyértelműen és határozottan meg kellene tudni jelölnie, hogy milyen típusú támogatásokat tud nyújtani az iparág különböző típusú szereplőinek. Az például pontosan meghatározott, hogy a vegyesvállalatok által gyártott eszközökből (pl. Lynx, Gidrán) hány darab megrendelését vállalata a kormány a Magyar Honvédség részére, milyen közös K+F programokat indít Rheinmetall-lal vagy legutóbb a svéd SAAB-bal, illetve például milyen külpiaci ambíciói vannak szintén a Rheinmetall várpalotai üzemében gyártandó lőszerek kapcsán.
A szélesebb spektrumú védelmi ipar tekintetében hasonló programok, vállalások vezethetnének egy stabil és diverzifikált iparág megalapozásához.
A vegyesvállalatok esetében a kormány egyértelműen hajlandónak mutatkozik komoly anyagi befektetésekre, ezáltal nemcsak biztosítva a hazai igények mihamarabbi teljesítését, hanem bízva a megnövekedett globális igények kiszolgálásából befolyó profitban is. Éppen ezen minta alapján, partnerként tekintve az iparág kisebb szereplőire is, elengedhetetlen annak felvázolása, hogy
- a Magyar Honvédség, a rendvédelmi és fegyveres szervek hosszútávú igényeinek kielégítésében mekkora megrendelésállományt tud garantálni ezeknek a vállalatoknak;
- milyen nagyságrendű K+F+I programokban lenne nyitott együttműködésre velük;
- milyen olyan ösztönző programok indítását tervezi, amelyek pl. a hazai referenciák megszerzésében vagy éppen a külpiacra lépés folyamatában tudja segíteni az arra törekvő vállalatokat;
- milyen elképzelései, programtervei vannak a minél szélesebb és stabilabb hazai ellátási láncok kialakítása, illetve a haditechnikai és nem haditechnikai vállalatok beszállítóvá válásának támogatása érdekében;
- elsősorban a Magyar Honvédség eszközigényeit kiszolgáló, akár milliárd euró nagyságrendű vásárlások részeként kialkudott ipari együttműködési megállapodások milyen konkrét belépési lehetőségeket biztosítanak egyes magyar vállalatok mint potenciális beszállítók számára.
Meggyőződésem, hogy ezeknek és még további, részletekbe menő kérdéseknek a megválaszolása szükséges ahhoz, hogy egy kiszámítható és tervezhető támogatási koncepció mentén végre érdemben megindulhasson az ágazat átfogó fejlődése.
4. Milyen hozzájárulás, befektetés várható el maguktól a védelmi ipar szereplőitől?
Az első három kérdés kapcsán alapvetően a kormányzat lehetséges szerepéről, egyfajta indikátori feladatairól esett szó, míg maguknak az iparági szereplőknek a lehetőségeiről, feladatairól kevesebb. Hiszen egy iparágat alapvetően mégiscsak annak szereplői mozgatják, befolyásolják, tehetik naggyá vagy éppen sorvaszthatják el.
Persze lehet azon elmélkedni, vitatkozni, hogy a védelmi ipar fejlődéséhez kinek milyen lépéseket kell tennie és milyen sorrendben. Ez tipikusan a tyúk vagy a tojás esete. Az elmúlt immár több mint három évtized kapcsán két tény azonban tisztán látható: egyrészt a mindenkori kormányzat egyike sem vázolt fel el egy kiszámítható védelmiipari stratégiát az iparági szereplők számára, ami egy együttműködésen alapuló fejlődést biztosított volna. Másrészt egy-két egyedi, említésre és tiszteletre méltó példát leszámítva az iparági szereplők önmaguk nem mertek és nem is akartak komolyabb befektetést igénylő fejlesztéseket indítani, amelyek akár a nemzetközi piacra lépés lehetőségét is felkínálták volna.
Ehelyett a cégek többsége megelégedve vagy beletörődve a kialakult helyzetbe és saját kockázatkerülő szemléletébe, az eseti állami megrendelések reményében a kényelmes tengődést, a langyos állóvíz biztonságát választotta.
Mindez odáig vezetett, hogy 30 évvel a rendszerváltás után makrogazdasági szinten a magyar védelmi ipar láthatatlanná és jelentéktelenné vált.
És hogy hol tartunk most? Az állami szándék és szerepvállalás egyértelmű és érzékelhető, és mint ahogy a fenti három kérdésen keresztül látható, némi finomhangolással alkalmas lehet a teljes iparági spektrum ösztönzésére.
A sikernek azonban nélkülözhetetlen, de nem elégséges feltétele a kormányzat elhatározása és támogatása. Az iparági szereplők aktív részvétele is szükséges, aminek anyagi ráfordítás, azaz befektetés formájában is meg kell jelennie vállalati oldalon.
Nyomatékosítom, kivételek voltak és napjainkban is vannak, csakhogy egy iparágat nem a kivételek, hanem a többség alkot. Még mindig meg tud lepni a magyar kis- és középvállalkozói réteg reakciója és hozzáállása a hadiiparhoz mint üzleti lehetőséghez.
Hiába az egyértelmű gyártói üzenetek, az évek óta tartó elképesztő mértékű globális fegyverkezés, mit csinál a magyar vállalatok többsége? Vár. Vár a csodára, vár a magyar államra és még ki tudja, kire vagy mire, hogy segítsen az üzletszerzésben, a bővülésben, a külpiacra lépésben, de elsősorban vár a nagy hadiipari gyártó cégekre, hogy bekopogjanak az ajtaján és szerződést ajánljanak. Ha még sokáig várnak, akkor a világ és elsősorban a régióbeli konkurencia végleg állva hagyja őket. A csodára nem várni kell, hanem tenni kell érte.
Természetesen látunk jó példákat is. Ismert jó pár olyan magyar vállalat és startup, amely nem várt senkire, és maga lépett a hadiipari beszállítóvá válás hosszú és rögös útjára. Minden elismerésem és tiszteletem az övék. Ők döntöttek; időt, energiát és pénzt áldoznak, és persze van türelmük és kitartásuk, hogy elérjék céljukat. Belőlük valóban nemzetközi beszállító lett/lesz/lehet. Ez a követendő példa.
Harminc év után el kellene végre felejteni a langyos állóvizet, a céltalan tengődést, a túlélést ugyan biztosító, de a fejlődéshez már elégtelen állami alamizsna megrendeléseket, és végre piaci szereplőként kellene működni: befektetni, kockáztatni és fejleszteni. Ez az egyetlen járható út nemcsak a magyar, hanem bármely ország fejlődni kívánó védelmi ipara számára.
Szomorú tény, de évtizedek óta nem jelentkezett ekkora igény haditechnikai eszközökre és megoldásokra, mint napjaikban. Ez a globális trend bizonyosan még évekig, akár évtizedekig meghatározó marad, így ha mind a kormányzat, mind az érintett piaci szereplők komolyan gondolják a védelmi szektor megerősítését, történelmi a lehetőség, hogy azt közösen, egy átgondolt koncepció mentén tegyék.
Címlapkép forrása: MTI Fotó/Varga György
