Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), a történelem legsikeresebb katonai szövetsége erősebb, mint valaha. Az Ukrajna elleni, 2022 februárjában indított teljes körű orosz invázió megerősítette a NATO folyamatos célját és értékét, és a szervezet azóta két új, megfelelő kapacitásokkal rendelkező taggal, Finnországgal és Svédországgal bővült. Eközben Ukrajna az, nem pedig a NATO, amely felfogja Oroszország csapásait úgy, hogy Oroszország folyamatosan veszteségeket szenved el a fronton (mind a katonák, mind a fegyverzet terén), valamint hosszabb távú gazdasági ellenállóképessége is csökken.
Mit hoz a jövő? Az európai vezetők tudják, hogy Donald Trumpnak komoly esélye van a novemberi amerikai elnökválasztás megnyerésére, és hogy egy újabb Trump-elnökség megkérdőjelezheti az USA, mint a NATO fő támogatójának szervezettel szembeni elkötelezettségét, valamint a katonai szövetséget oly erőssé tevő biztonsági garanciák hitelességét.
Hogy igazságosak legyünk, azt el kell ismerni, hogy a volt amerikai elnök felvetett néhány jogos aggályt. Miután Oroszország 2014-ben megszállta a Krímet, minden NATO-tagállam vállalta, hogy 2024-re a GDP-je legalább 2%-át védelmi kiadásokra fordítja. Két hónappal ezelőtt Jens Stoltenberg NATO-főtitkár pedig azt közölte, hogy a szövetség 1949-es létrejötte óta először fordult elő, hogy az európai tagállamok együttesen teljesítik ezt a célt. Ez azonban csak azért van így, mert egyes tagállamok, különösen az Oroszország határaihoz legközelebb eső államok, a kvótájukhoz képest többet fordítanak erre a célra.
A NATO 31 tagországából valójában 13 még mindig nem teljesíti a 2%-os küszöböt, és Trump ismét megkérdőjelezte szövetségesként való megbízhatóságukat.
Ha ennyire félnek Oroszországtól, teszi fel a kérdést Trump, akkor még mindig miért nem hajlandóak a GDP 2%-át költeni a saját biztonságukra? Szinte minden európai vezető elismeri, hogy többet kellene erre a célra fordítani, és Trump legutóbbi gúnyos megjegyzése, miszerint az oroszok „csináljanak azt, amit akarnak” azokkal az országokkal szemben, amelyek nem költenek eleget a védelemre (amely országok természetesen az orosz határtól legtávolabb eső államok közé tartoznak), sok európait arra késztet, hogy elgondolkodjon azon, mit jelenthet számukra egy második Trump-elnökség. A NATO továbbra is fenn tud maradni akkor, ha a támogatására nem lesz egy egyértelmű és hiteles amerikai elköteleződés?
A szövetség alapításának 75. évfordulója alkalmából tartott április eleji ünnepségen Stoltenberg egy 100 milliárd eurós (107 milliárd dolláros), öt évre szóló alapot javasolt Ukrajna számára, amely nem függne a 2024-es amerikai választások eredményétől. Az Ukrajnával kapcsolatos politikán túlmenően a felkészültség hiányával kapcsolatos európai félelmek is arra késztették Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét, hogy felvesse a védelmi kérdésekért felelős biztosi poszt létrehozásának gondolatát.
Aligha ez lehet az első ambiciózus terv, amelyre az európai vezetők az elmúlt években vállalkoztak.
A Covid-járvány idején a vakcinák gyors szétosztását felügyelték, rendkívüli segélyt nyújtottak az arra rászoruló kormányoknak, és 2022 februárja után jelentős költséggel járó és összetett programot indítottak az Oroszországtól való energiaellátási függőség felszámolására. És mindezt úgy tették, hogy rekordszámú menekültet fogadtak be, akik mintegy egy évtizede kezdtek nagy hullámban az EU-ba érkezni.
Ha mindezt el tudták érni, miért ne tudnák úgymond Trump-biztossá tenni az európai biztonságot egy független, erősen koordinált európai védelmi iparpolitika létrehozásával, amelyet az uniós költségvetés és az egységes piac támogat? Sajnos három okunk is van arra, hogy szkeptikusak legyünk ebben a kérdésben legalábbis a közeljövőre nézve.
- Először is időbe telik annak megtervezése és megvalósítása, amelynek révén az Európai Bizottság erősebb szerepet vállalhat a védelmi és iparpolitika terén. A minden bizonnyal bonyolult folyamat során ez a terv a tagországok ellenállásába fog ütközni, amelyek nem akarják feladni az ezen szakpolitikák feletti ellenőrzést. Ez különösen igaz azokra az EU-tagállamokra, amelyek aggódnak amiatt, hogy Franciaország – a kollektív európai védelem mellett hosszú ideje kiálló EU-tagállam és az egyetlen jelenlegi tagország, amely nukleáris fegyverekkel rendelkezik – kapja majd a legnagyobb befolyást a kontinens biztonságpolitikájának meghatározásában.
- Másodsorban, az EU továbbra is nagymértékben függ az amerikai fegyverrendszerektől, az amerikai hírszerzéshez való hozzáféréstől, valamint attól, hogy Amerika a NATO-tagországok közötti interoperabilitás megteremtésének fő ereje. Az Oroszország által jelentett folyamatos fenyegetés minden eddiginél több európait fog meggyőzni arról, hogy többet kell költeni a védelemre, hírszerzési képességeket kell kiépíteni, és növelni kell a hadseregeik méretét. Ezekhez a folyamatokhoz azonban egy évtized vagy még annál több idő is szükséges. A jelenlegi veszély azonban nem teszi lehetővé ezt a hosszú átmeneti időszakot.
- Harmadsorban, pedig az emelhető ki, hogy legalább néhány európai kormány szívesen választaná a Trumphoz való igazodást a többi EU-tagállammal való egyre szorosabb kapcsolatok helyett. Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Robert Fico szlovák kormányfő jelentik az egyértelmű példáit ennek, és könnyen lehet, hogy a következő években más (és rendszerszinten fontosabb) EU-tagállamokban is populista, oroszbarát kormányok nyerik a választást. Giorgia Meloni olasz miniszterelnök eddig rendületlenül támogatta Ukrajnát, de ez megváltozhat, ha Trump visszatér a Fehér Házba. Ha 2027-ben Marine Le Pen nyeri a francia elnökválasztást, a Trumppal való szorosabb közeledés még az Élysée-palotában is elképzelhető lehet, ahol régóta vágynak egy függetlenebb európai kül- és biztonságpolitikára.
A novemberi amerikai választásokon túl egy hosszabb távú kérdést is figyelembe kell venni. Ha Trump veszít, akkor a politikai karrierjével együtt az izolacionistább és tranzakciós jellegű amerikai külpolitika irányába mutató törekvések is elhalnak? Vagy az amerikai választók új generációi – akik nem elég idősek ahhoz, hogy emlékezzenek arra a nemzetközi szerepre, amelyet az USA 1945 és 2008 között jól vagy rosszul betöltött – megváltoztatták az amerikai közvélemény hozzáállását ahhoz a „globális vezető szerephez”, amelynek Amerika általi biztosításához egykor mind a demokraták, mind a republikánusok ragaszkodtak? Ha igen, akkor Európán belül még Biden győzelmével sem érnek majd véget a kontinens biztonságáról szóló viták.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Ian Bremmer: politológus, az Eurasia Group geopolitikai kockázatelemző és tanácsadó cég, illetve a nemzetközi politikai kérdésekkel foglalkozó GZERO Media médiacég alapítója és elnöke. Az ENSZ mesterséges intelligenciával foglalkozó magas szintű tanácsadó testületének végrehajtó bizottságának tagja. Jelenleg a Columbia Egyetemen oktat, korábban a New York University professzora volt.
Címlapkép forrása: Getty Images
