Gyarmati István: Európa nem fogja túlélni ebben a formában

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Egész Európa küzd a radikális jobboldallal – és Amerika is. Nemrég éppen az Európai Bizottság elnöke elleni bizalmatlansági indítvány kapcsán láthattuk. Mint általában Európában, ebben a szavazásban is az a tendencia nyilvánult meg, hogy erősödik radikális jobboldal, de még messze van attól, hogy áttörést érjen el. A másik jellemző jelenség – és erre Georgia Meloni, valamint erre indult Matine Le Pen is – a kiemelkedően jó példa, hogy hatalomra, pontosabban kormányra kerülvén a szélsőségek megszelídülnek: az általános bölcsesség szerint azért, mert szembe kerülve a realitásokkal, kénytelenek igazodni azokhoz.

Ha igazán elgondolkozunk ezen, eszünkbe juthat egy másik ok is, amely talán alapjaiban változtathatja meg hozzáállásunkat ezekhez a realitásokhoz. Ha hátra lépünk egyet és elgondolkozunk azon, miért ér el – egyelőre ugyan korlátozott – sikereket a „radikális jobboldal”, elkerülhetetlen, hogy mélyebbre ássunk annál, hogy rájuk ütjük a pecsétet: ezek radikálisok, szélsőségesek, tagadják értékeinket - ergo küzdeni kell ellenük.

Némi gondolkodás azonban más eredményekre is vezethet. Ha elgondolkozunk azon, mik azok a nagy, mondhatni sorskérdések, amelyekkel Európa ma szembesül és amelyek felkarolásával a radikális jobboldal sikereket ér el, igen érdekes következtetésekre juthatunk. Rá kell jönnünk, hogy ezen kérdések jó része valóban Európa sorskérdései, a jövőnk, az európai civilizáció és értékrend függ attól, hajlandóak vagyunk elismerni, hogy ezek valóban olyan problémák, kihívások, amelyek, ha megfelelő válasz nélkül hagyjuk, lerombolhatják mindazt, amit zsidó-keresztény kultúránk és civilizációnk évszázadokon keresztül épített. Hogy csak egyet említsek ezek közül: a migráció. Nem is beszélve arról, hogy halálos politikai bűnnek számít közöttük arról beszélni, amit Huntington már vagy 30 éve kimondott: hogy a civilizáció konfliktusa zajlik, konfliktus a zsidó keresztény civilizáció és a muzulmán civilizáció között. Ez így röviden megfogalmazva természetesen, leegyszerűsítés. De a lényege igaz: az egész világon, de Európában különösen szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a muzulmán vallás köntösébe burkolózó jelentős politikai erők próbálják meg lerombolni a létező világrendet, lábbal tapossák azokat az értékeket, amelyekre a mi civilizációnk épül, és megpróbálják a saját értékeiket rákényszeríteni mindenki másra. A politikai korrektség nevében – az által kényszerítve – tagadni, hogy a muzulmán vallás egy nagyon jelentős része támadásba lendült.

A radikális politikai iszlám ma a világ meghódítását tűzi ki célul, és ennek elsődleges célpontja mi vagyunk: Európa.

Sajnos, a demokrácia hagyományos eszközeinek saját magunkra erőltetett korlátozásával ezt a harcot nem lehet megvívni. Pontosabban lehet, csak vesztésre ítéljük magunkat. Meg kell értenünk – de nem elfogadnnunk – ellenfeleink – ellenségeink? – gondolkodás- és viselkedésmódját és olyan eszközöket kell alkalmaznunk, amelyek talán túlmutatnak a demokratikus eszközrendszer hagyományos értelmezésén, de hatékonyak ezekkel a veszélyekkel szemben.

Csak röviden megjegyezzük, hogy a globális terrorizmusnak is ez a szülőágya.

Ez egy tipikus példa, amikor a radikális jobboldal úgy lovagol meg egy kérdést, hogy nem kell megküzdenie a fő sodorvonalba tartozó politikai erőkkel, mert azok csak most kezdenek ébredezni: eddig tagadták, hogy ez a probléma valójában olyan nagyságú lenne, hogy fenyegeti a kontinens alapvető értékeit, az egész civilizációt, amelyben élünk. Ebből kiindulva csak látszat- vagy részmegoldásokat próbáltak ráerőltetni a világra – és természetesen kudarcot vallottak. Nem figyeltek oda Albert Einstein figyelmeztetésére – nem a relativitáselméletre gondolok, mert azt érthető, hogy meg sem értettük (én sem értek belőle szót, sem), hanem arra, amit erről a hozzáállásról mondott: “az ostobaság újra és újra ugyanazt tenni és más eredményt várni”.

Az emberek Európában megoldást várnak a gondjaikra. És a szélsőségek kínálnak megoldást. Azzal kezdődik, hogy a radikális jobboldal egyáltalán beszél ezekről a problémákról, valljuk be, alapvetően reálisan. És megoldásokat kínál: tetszetős, egyszerű, gyors megoldásokat. Igen, ezek a megoldások gyakran szembemennek saját érték rendszerünkkel és megvalósításuk esetén nagy rombolást vinnének végbe azokban. Nem is beszélve arról, hogy nem lehet megvalósítani őket legtöbb esetben. És itt érünk el ahhoz, hogy miért szelídül meg gyakran a radikális jobboldal, amikor kormányra jut. Pont ezért, mert rájön, hogy a megoldások, amiket a kampányban kínáltak, nem megoldások, nem megvalósíthatóak. És talán még azt a kijelentést is meg kockáztathatjuk, hogy amikor szembesülnek azzal a ténnyel, hogy az általuk kínált megoldások az általuk védeni szándékozott értékrendszert rombolják, visszariadnak attól (nem tisztelet a kivételnek).

Mi ebből a tanulság? Nyilvánvalóan az, hogy a fő sodorvonalba tartozó politikai erőknek is komolyan és hatékonyan kell foglalkozniuk ezekkel a problémákkal. Megoldásokat kell kínálni, reálisakat, olyanokat, amelyeket a nép egyszerű gyermeke is megért és el tud fogadni. És ha vannak megoldási javaslataink, akkor szembe tudunk szállni a radikális jobboldallal. Nem úgy, ahogy most tesszük, hogy tagadjuk a probléma létezését, vagy legalábbis alábecsüljük súlyát, és különféle jelzőkkel látjuk el azt, aki a mi véleményünkkel szembefordul. Hanem úgy, hogy elismerjük a problémák létezését, reálisan írjuk le azok lényegét és ezen alapulva megoldásokat kínálunk. Nem csak szóban, hanem a gyakorlatban is, hiszen Európa nagy részében a fősodor vonalába tartozó politikai erők vannak kormányon. Ennek persze van egy negatív mellékhatása is: amikor a választó súlyos politikai problémákkal találja szemben magát és ennek hatásait saját életén is közvetlenül érzi, hajlamos lesz – teljesen érthető módon – az éppen regnáló politikai erők ellen szavazni, szinte nem is vizsgálva, hogy az alternatíva, amelyet az ellenzék kínál, és amelyre ennek a logikának mentén szavaz, milyen politikai megoldásokat javasol. Ez egy egyszerű, de nagyon érthető magatartás: aki eddig nem tudta megoldani a problémáinkat, sőt igazából még el sem ismeri, hogy azok léteznek, és olyan súlyosak, mint amilyenek, akkor természetesen arra szavazok, aki legalább elismeri a létezésüket ezeknek a problémáknak és megoldásokat javasol – nem is vizsgálom igazából a megoldások realitását, megvalósíthatóságát. Akik eddig voltak hatalmon – a fősodorvonalba tartozó politikai erők – azok képtelenek voltak ezeket a problémákat kezelni, adjunk lehetőséget másoknak.

Ursula von dér Leyen túlélte a bizalmi szavazást.

De Európa nem fogja túlélni, legalábbis nem ebben a formában, nem ebben a civilizációban, ha továbbra sem lesz képes komolyan venni ezeket az új kihívásokat.

És akkor nem az lesz a legnagyobb baj, hogy a „radikális jobboldal” kerül kormányra – nem biztos, hogy hatalomra is –, hanem az, hogy képtelenek leszünk megvédeni értékeinket és érdekeinket, és bizony vereséget szenvedünk a „civilizációk konfliktusában". Mert azért az is világos, hogy a radikális jobboldal, ha hatalomra jut is, ugyanígy képtelen lesz orvosolni az égető problémákat.

Ezen gondolatok nagyon nem azt kívánják sugallani, hogy ne küzdjünk a radikális jobb-  és baloldali szélsőségekkel. Ellenkezőleg: pont arra kívánnak rámutatni, hogy a mai formájában ez a küzdelem kudarcra van ítélve. Ha a siker reményében akarjuk felvenni a harcot, akkor oda kell figyelni, mit mondanak és abból mi népszerű a választók körében. És ezeket a valós problémákat nem tagadni, hanem felismerni és elismerni szükséges, ami az első lépés a megoldások megtalálása felé.

Nincs sok időnk.

Címlapkép: A Humanity 1 hajója Nápoly kikötőjébe érkezik 2025. augusztus 19-én, fedélzetén 134 illegális bevándorlóval. Forrása: MTI/EPA/Cesare Abbate