A történelem sötét fejezetét nyithatja ki újra Donald Trump – Visszatér a boszorkányüldözés, ami felforgatta Amerikát?

Az évekig tartó illegális és alkotmányellenes szövetségi törekvések után, amelyek célja a szabad véleménynyilvánítás korlátozása volt, aláírok egy elnöki rendeletet, amely azonnal véget vet minden kormányzati cenzúrának, és visszaállítja a szólásszabadságot Amerikában

– ígérte beiktatási beszédében Donald Trump 2025. január 20-án, és még aznap így is tett. A republikánus elnök részben a korábbi éveket meghatározó „cancel culture”-re utalhatott, rendeletében pedig a Biden-adminisztráció közösségi platformok elleni „kényszerítő nyomására” mutatott a koronavírus-járvány és a 2020-as választás kapcsán – bár a hasonló tőle sem áll(t) távol. A vallás-, gyülekezési, szólás- és sajtószabadságot az amerikai alkotmány legelső kiegészítése garantálja.

Az amerikai alkotmány I. kiegészítése

A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás - vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából.

(A Legfelsőbb Bíróság egyébként egy tavaly lezárult perben nem határozott arról, hogy Joe Bidenék alkotmányellenesen léptek-e fel a közösségi médiában terjedő „félretájékoztatás” ellen, de a Facebook és a YouTube utólagos állítása szerint kormányzati nyomást gyakoroltak rájuk. Az egykori demokrata kormányzat alapján csupán kérelmeztek, nem követeltek a cégektől.)

Trump már a második ciklusa elején mégis tett olyan lépéseket, melyek megkérdőjelezhetővé tették az ő szólásszabadság melletti valós elkötelezettségét is.

• Kezdésként például számos médiummal jogi vitába keveredett, amit nem kevesen nyomásgyakorlási kísérletként értelmeznek. A Fehér Házból kitiltották az Associated Press (AP) hírügynökséget, miután nem voltak hajlandók az elnök által átkeresztelt Mexikói-öbölre csak és kizárólag Amerikai-öbölként hivatkozni. A New York Times és a Wall Street Journal feltételezett rágalmazásért kapott a nyakába egy 15, illetve 10 milliárd dolláros pert, az ABC és a CBS ugyanakkor megegyezett peren kívül, és összesen több mint 30 milliárdot fizettek az elnöknek. A Kongresszus Trump kérésére megvágta az NPR és a PBS közszolgálati rádió- és tévéadó finanszírozását is, miközben a Pentagon épp azt követeli újságíróktól, hogy ne gyűjtsenek és publikáljanak általuk nem jóváhagyott információkat, különben kitilthatják őket a védelmi minisztériumból.
• Több tucatnyi egyetem ellen vizsgálatot indított, és a szövetségi források megvonásával fenyegette meg őket, liberális ideológiai elhajlásra, valamint arra hivatkozva, hogy nem tesznek eleget a kampuszokon terjedő antiszemitizmus ellen. A Penn, a Columbia és a Brown Egyetem alkut kötött a kormányzattal, de a Harvard perelt, cserébe pedig elzárták az állami pénzcsapjait. Ehhez hasonlóan, a Trump által rendeletben szankcionált – kormányzati megbízásoktól el- és épületekből kitiltott – ügyvédi irodák csak egy része perelt, többen inkább kezet ráztak, ami kiváltotta demokrata politikusok bírálatát. Kamala Harris a férjét alkalmazó cégre is célozva kifogásolta, hogy "a szervezetek csendben maradnak", és

  nyíltan alkotmányellenes fenyegetések előtt kapitulálnak.

• A Trump-adminisztráció szintén vélt antiszemitizmussal, illetve palesztinpárti aktivizmussal összefüggően visszavonta több nemzetközi diák vízumját, köztük Mahmoud Khalil és Rümeysa Öztürk törvényes tartózkodási engedélyét is, majd deportálásukat készítette elő. Marco Rubio külügyminiszter az 1952-es bevándorlási törvényt idézte jogi alapként, miszerint bárki vízuma bevonható, ha jelenléte káros az Egyesült Államok külpolitikai céljaira nézve. A hatóságok ismeretlen okokból több mint ezer diák vízumát vonták vissza csak áprilisig bezárólag, és elkezdték a bevándorlók és vízumra jelentkezők közösségi médiáját monitorozni, „antiszemita tevékenység” után kutatva.

Aztán szeptember 10-én a Utah Valley Egyetemen egy 22 éves fiatal férfi egyetlen lövéssel halálosan megsebesítette és megölte Charlie Kirköt, az amerikai jobboldal egyik meghatározó véleményvezérét és Trump politikai szövetségesét, ami csak olajat öntött a Fehér Ház eddigi módszereire.

A feltételezett elkövető állítólag mormon vallású, fegyvereket látszólag gyakran forgató, republikánus családban nőtt fel Utah kisvárosias, délnyugati szögletében. Anyja elmondása szerint fia ugyanakkor „balra kezdett húzni”, és „melegpártivá vált” az utóbbi időben, és bírálta a konzervatív Kirk „gyűlölködő” nézeteit, ami a családban is feszültséget váltott ki. A vélt merénylő transznemű lakótársa, egyben romantikus partnere, együttműködik a hatóságokkal.

Trump Kirk megölése után mindössze órákkal azonnal a „radikális baloldali őrülteket” vonta felelősségre, akiket – mint mondta – „szét kell vernünk”.

Bár a hatóságok eddig nem közöltek semmi arra utaló jelet vagy bizonyítékot, hogy a tettes nem önállóan és saját felindulásból követte el a merényletet,

J. D. Vance alelnök és Stephen Miller fehér házi kabinetfőnök-helyettes annak a „hatalmas belföldi terrorhálózatnak” a felszámolását ígérték, amelyek „ösztönzik az erőszakot”. Vance a Soros György által alapított Nyílt Társadalom Alapítványt és a Ford Alapítványt sejtette potenciális célpontként, de Trump már ezt megelőzően, augusztusban vádemelést sürgetett Soros és fia, Alex ellen. Ide vág, hogy

a republikánus elnök nemrég „belföldi terrorszervezetnek” nyilvánította az antifasiszta ideológiát hirdető Antifa mozgalmat,

noha ez nem egy létező vagy konkrétan azonosítható szervezet, hisz sem vezetősége, sem tagsága nincs, így kérdéses a minősítés jelentősége. Az amerikai külügyminisztérium emellett lényegében kiutasítással fenyegette meg azokat az Egyesült Államokban törvényesen tartózkodó bevándorlókat, akik nyíltan helyeselték vagy elbagatellizálták a Kirk-gyilkosságot.

Isten a tanúm, hogy az igazságügyi, a belbiztonsági minisztérium és az egész kormány minden rendelkezésre álló eszközét felhasználjuk annak érdekében, hogy azonosítsuk, megzavarjuk, felszámoljuk és megsemmisítsük ezeket a hálózatokat, és ismét biztonságossá tegyük Amerikát az amerikai nép számára

– csatlakozott a rendkívül befolyásos Miller a megtorlást követelő jobboldali hangadókhoz, hozzáfűzve, hogy mindezt „Charlie nevében fogjuk megtenni.”  Az adminisztráció kollektív bűnösséget szajkózó retorikájával erős kontrasztot mutat a megözvegyült Erika Kirk arizonai megemlékezésen tartott beszéde, aki a színpadon állva bocsátott meg a férjét megölő férfinek, Krisztus példáját idézve.

Ez itt a McCarthy 2.0?

Szeptemberben óriási visszhangja volt, hogy a Disney-konglomerátum által birtokolt ABC kereskedelmi csatorna hiátusra küldte Jimmy Kimmel késő esti műsorát, amiért a humorista a Kirk-gyilkosság kapcsán Trump reakcióján élcelődött és – jelenlegi tudásunk szerint tévesen – azt firtatta, hogy a merénylő jobboldali, a MAGA-mozgalom tagja lehetett.

Két nappal rá az egy éve még szólásszabadság-párti élharcosnak számító Brendan Carr, a médiahatóságként szolgáló Szövetségi Kommunikációs Bizottság (FCC) Trump által kinevezett elnöke nem valami jól leplezett fenyegetést küldött:

a „közérdek” megsértése miatt cselekvésre szólította fel az ABC-t, mondván,

csinálhatjuk ezt a nehezebb vagy a könnyebbik módon.

Az ABC adását szóró helyi csatornák tulajdonosai nem voltak restek, a Nexstar és a Sinclair csoport tüstént tudatták, hogy ejtik Kimmel műsorát, amit ezután jégre tett az ABC is – amit látván Carr nem rejtette véka alá az örömét. (Meg kell említeni, hogy a Nexstar egyébként arra vár, hogy a sugárzási engedélyeket kiosztó FCC jóváhagyja azt a dollármilliárdos felvásárlási ügyletet, mely révén leuralná a piac 80%-át.)

Ám Kimmel látszólag kormányzati nyomásra történő felfüggesztése, illetve egy piaci vállalat működésébe való beavatkozás nemcsak a demokraták, hanem a republikánusok egy részében is megütközést keltett, így

végül öt napon belül visszaengedték a képernyőkre.

De az Oscar-díjas színésznő és progresszív politikai aktivista, Jane Fonda nem volt meggyőzve: október elején bejelentette, hogy a szólásszabadság melletti kiállás jegyében újraalapítja az Első Alkotmánykiegészítési Bizottságot, mely elődjének édesapja, a Volt egyszer egy vadnyugatban főszereplő Henry Fonda is tagja volt.

A szövetségi kormány ismét összehangolt kampányt indított a kritikusai elhallgattatása érdekében a kormányzatban, médiában, igazságszolgáltatásban, akadémiai körökben és a szórakoztatóiparban. […] Nem állunk tétlenül, nem hagyjuk, hogy ez megtörténjen

– áll a bizottság közleményében, amelyet közel 600 szórakoztatóipari személyiség szignózott.

A szervezet eredetijét a Szovjetunió elleni hidegháború kezdetén, 1947-ben hívta életre az amerikai filmszakma krémje, hogy támogassák a képviselőház Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsága által kipécézett, kommunista szimpátiával vagy párttagsággal vádolt „hollywoodi tízeket”. Köztük olyan forgatókönyvírók, rendezők és producerek voltak, akik megtagadták a vallomástételt a „bolsevik beszivárgásról”, emiatt pedig ellehetetlenült a karrierjük, hisz a stúdiók feketelistázták őket.

A hollywoodi feketelista az ’50-es évekre több száz névvel bővült, és ekkoriban kezdte meg „inkvizítori” munkásságát a republikánus Joseph McCarthy a szenátusban, aki a „második vörös riadalom” arcává nőtte ki magát. Mi több,

névadójává vált a kommunista vagy annak vélt személyek boszorkányüldözésének, a mccarthyizmusnak,

ami a filmiparon túl kormányzati tisztviselők tömegeit, akadémikusokat, politikusokat, polgárjogi aktivistákat és szakszervezeti vezetőket is célba vett – sőt, a végén már a meleg amerikaikat is, mivel a szovjetek által könnyen zsarolhatónak vélték őket („levendula riadalom”).

Múltbéli taktikák a jelenben

Ellen Schrecker történész az egyik kötetében azt írta, jóllehet való igaz, hogy „sok vádemelés elbukott a fellebbezés során, és csak néhány külföldi származású radikálist deportáltak”, valamint „csupán Julius és Ethel Rosenberget végezték ki; és a mintegy 150 börtönbe került személy közül a legtöbbet egy-két éven belül szabadon engedték”,

a gyanúba kevertek büntetése elsősorban gazdasági természetű volt.

A kormányzati tisztogatásokban pedig számos magánvállalat kezes volt:

a mccarthyizmus hivatalos megnyilvánulásai – a nyilvános meghallgatások, az FBI-nyomozások és a büntetőeljárások – nem lettek volna olyan hatékonyak, ha a magánszektor nem támogatja őket.

Ez a típusú „munkamegosztás” megkönnyítette a felelősség elhárítását mind az állam, mind a piaci szereplők számára, míg az elbocsátáshoz bőven elég volt csak egy idézés kongresszusi vallomástételre. Visszafogott becslések alapján legalább 10 ezren veszíthették el az állásukat a „második vörös pánik” alatt.

J. D. Vance Kirk megölése után arra szólított fel, hogy ha valaki azt látja, hogy a másik „ünnepli Charlie meggyilkolását, szóljatok rá”.

Sőt, szólj az illető munkaadójának is

– fűzte hozzá az alelnök, ami máris rímel a McCarthy-korszak idején alkalmazott módszerekre. A gyilkosság után jobboldali aktivisták létrehoztak egy weboldalt, hogy listázzák a Kirk halálát közösségi médiában kifigurázókat, egy másik csoport pedig 60 ezer felhasználót jelölt meg, mint olyan, aki kegyeletsértőnek vélhető posztot tett közzé. Az NPR két nap alatt 33 konkrét személyt azonosított, akit Kirk halála után közzétett véleménye miatt rúgtak ki.

Egy másik mccarthyizmussal is foglalkozó politiológus, Corey Robin a New York Times podcastjában arról beszélt: noha Trump első ciklusa idején ő szkeptikus volt az elharapódzó önkényuralom miatt aggódó hangokkal szemben, az zökkentette ki a kétkedésből, és

akkor rémlett fel neki a McCarthy-korszak, amikor az adminisztráció idén a kormánytisztviselők tömeges elbocsátásába kezdett.

Egy nonprofit becslése szerint Trump beiktatása óta a teljes állomány tizede, 200 ezer közszolga távozott.

A másik dolog pedig az ügyvédi irodák és az egyetemek behódolása volt. Sajnos az elit és az intézmények szereplése nem túl fényes a történelem során. Így amikor ezek az intézmények elkezdtek meghátrálni – gyakran pénzügyi fenyegetések hatására –, az aggasztó volt. Nem arról volt szó, hogy börtönbe fognak zárni valakit, hanem hogy el fogják venni a finanszírozását

– értékelte a helyzetet Robin.

Jobb példa lenne az első kiadás?

A már említett Ellen Schrecker a felsőoktatás szabadságának mostani állapotát rosszabbnak ítéli, mint a McCarthy-korszakban, Corey Robin Ezra Klein liberális újságíróval folytatott beszélgetésében pedig szintén felmerül, hogy

a második mellett az „első vörös pánik” is releváns lehet napjaink Amerikájának megértéséhez.

Ennek külső kiváltó tényezője a cári Oroszországban az első világháború vége felé, 1917-ben lezajlott bolsevik forradalom volt, hisz az amerikai reakcionisták az Egyesült Államokban is hasonló eseménysorozattól tartottak. Az egymást követő szakszervezeti sztrájkok, faji zavargások és feketék elleni lincselések, valamint az anarchisták bombamerényleteinek árnyékában A. Mitchell Palmer igazságügyi miniszter – akit szintén célba vett egy sikertelen merényletkísérlet – a jövendőbeli FBI legelső igazgatójának, J. Edgar Hoovernek a segédletével sok-sok ezer „radikálisnak” vélt személyt tartóztatott le, rendszerint elfogatóparancs nélkül.

A demokrata Woodrow Wilson elnöki adminisztrációja által végrehajtott „Palmer-razziák” a (főleg dél- és kelet-európai) bevándorlókat sem kímélték, több mint 500-ukat toloncolták ki gyorsított eljárásban az országból, miközben fokozódott a bevándorlóellenes hangulatkeltés. Mi több, az első világháborúba való amerikai belépést ellenző szocialista aktivistát és elnökjelöltet, Eugene V. Debs-t be is börtönözték az 1918-as zendülés elleni törvényre hivatkozva, amely betiltotta a kormányzat vagy a háború kritizálását.

Klein és Robin arra hívták fel a figyelmet, hogy noha a liberális oldal gyakran abban a tévhitben él, hogy az államilag szponzorált politikai elnyomást bevetni kívánók nem létező, számításból felnagyított „elképzelt ellenségeket” kreálnak maguknak,

a fenyegetés kezdetben legtöbbször igenis valós:

hisz a kommunizmus egykor ténylegesen globális hódításnak indult; az első világháború után valóban egymást követték az erőszakos bűncselekmények; és a ’40-es években csakugyan botrány volt abból, hogy a külügyminisztériumban dolgozó Alger Hiss dokumentumokat passzolhatott át Whittaker Chambers szovjet kémnek. Az ezekre adott reakció levét ugyanakkor nemcsak a valóban érintettek vagy bűnösök itták meg.

És bár keveset tudunk, igaznak tűnik az is, hogy Charlie Kirköt egy többé-kevésbé baloldali érzelmű fiatal lőtte le – az viszont már teljesen más tészta, hogy ehhez volt-e konkrét köze az Antifának, a progresszív alapítványok „hálózatának”, Trump-kritikus politikusoknak és állampolgároknak, Jimmy Kimmelnek vagy azoknak, akik olykor valóban nem túl ízléses módon reagáltak a tragédia hírére a közösségi médiában, legyenek állampolgárok vagy sem.

Az ő közvetlen felelősségükre Kirk halálában eddig nem láttunk bizonyítékot.

Továbbá egyértelműen elmondható, hogy 2025-ben a kommunizmus terjedése nem jelent akkora fenyegetést az Egyesült Államokra, mint 70 vagy bő 100 évvel ezelőtt, és az erőszak, a fejetlenség sem tombol akkora mértékben, mint az „első vörös pánik” idején. Trump kritikusai pont ezért vélik úgy, hogy az olyan elnöki hatalmat feszegető lépések, mint az 1807-es lázadási törvény alkalmazásának fontolgatása vagy nemzeti gárdisták republikánusból demokrata vezetésű államokba való vezénylése a „fogadó” kormányzók akarata ellenére,

csak azt a célt szolgálják, hogy akkora káoszt szítson a kormányzat, ami a többi történéssel együtt már kiválthat egy „harmadik vörös riadalmat”

– vagy „kék pánikot”, ha Ezra Klein Demokrata Párt színére utaló megnevezése jobban tetszik.

Bár Trump évek óta előszeretettel szólít fel a politikai ellenfelei bebörtönzésére (legutóbb épp Illinois demokrata kormányzóját és Chicago polgármesterét látta volna rácsok mögött), ebben fordulópontot jelenthet a James Comey volt FBI-igazgató ellen megvalósult vádemelés a Kongresszus félrevezetése és bizottsági vizsgálat akadályozása miatt. A Trump megvetését évekkel ezelőtt elnyert Comey ügyvédje bosszú által vezéreltnek nevezte az eljárást. Kérdés, hogy érkezik-e még hivatalos vád mások ellen – legyen szó Hillary Clintonról, Soros Györgyről vagy Barack Obamáról.

(Mindezt persze Trump és szövetségesei a régi-új elnök jogi hercehurcáit követően teljesen indokolt ellencsapásként foghatják fel, de most talán nem érdemes belemenni az e mellett és ellen szóló érvekbe.)

A „harmadik vörös riadalomtól” most erősen aggódóknak azonban szolgálhatunk két többé-kevésbé megnyugtató dologgal. Az egyikről a progresszív oldalhoz sorolt Vox írt, cikkük szerint ugyanis a Trump-adminisztráció

rosszul csinálja az autoritarianizmust.

Az agresszív hatalomgyakorlási technikák, a rendfenntartás látványos militarizálása és az illegális bevándorlók elleni válogatás nélküli, drasztikus fellépés ugyanis valószínűleg csak erősíti és feltüzeli az ellenállást. A Vox azt hangsúlyozza, hogy

a demokrácia maradandó és sikeres leépítése általában türelmet és körültekintést igényel, hogy gyanútlanul fent lehessen tartani annak látszatát még hosszabb ideig.

Emellett arra is megnyugtató lehet emlékezni, hogy az „első vörös pánik” négy év elteltével, a republikánus Warren G. Harding 1920-as elnökké választásával véget ért, ahogy Joe McCarthy kommunistaellenes vadászata is kifulladt, miután elvesztette hitelét és a hadsereget sikertelenül próbálta pellengérre állítani 1954-ben. Az amerikai köztársaság alkotmányos keretei tehát egyelőre időtállónak bizonyultak.

Bár az biztos, hogy a kárvallottak sora nem rövid, meglátjuk, hogy a Trump-adminisztráció korábbi riadalmakhoz mérhető intézkedései tartósnak vagy átmenetinek bizonyulnak.

Címlapkép forrása: Graeme Sloan/Bloomberg via Getty Images