A világ diplomáciai térképének középpontjába kerül Budapest – Mit nyerhet és mit kockáztat Magyarország a Trump–Putyin-találkozóval?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Miért pont Budapest?

Nem lehet azt mondani, hogy teljesen váratlan a budapesti helyszínválasztás Donald Trump és Vlagyimir Putyin csúcstalálkozójára, azonban a lehetséges helyszínek között korábban felmerült magyar főváros nem volt a lista tetején. Magyarország NATO-tagország, a Nyugat, vagyis egy olyan szövetségi blokk része, amely támogatja Ukrajnát és szankciókat fogadott el Oroszországgal szemben. Jóval esélyesebbnek tűntek a csúcstalálkozó befogadására az olyan semlegesnek tekinthető országok, mint Szaúd-Arábia, Katar vagy az Egyesült Arab Emírségek. Putyin korábban kifejezetten az Egyesült Arab Emírségeket említette „nagyon alkalmas helyszínként", Recep Tayyip Erdogan török elnök pedig aktívan lobbizott Isztambul mellett, amely korábban már több orosz–ukrán béketárgyalásnak adott otthont 2022-ben, 2023-ban és 2025-ben is.

Európai országok között már egyértelműen Magyarország volt a lista élén, amely a Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel szembeni ítélet után bejelentette a kilépését a 2002-ben létrehozott Nemzetközi Büntetőbíróságból (ICC). A hagyományos európai diplomáciai helyszínek – Helsinki, Genf, Bécs vagy Berlin – mind ICC-tagállamok, így Budapest mellett Európában csak a szintén nem ICC-tag Vatikán jöhetett még szóba az ICC Vlagyimir Putyin elleni elfogatóparancsa miatt.

Budapest kiválasztása mellett azonban egyértelműen nem a geopolitikai vagy földrajzi szempontok szóltak, hanem a magyar miniszterelnök személyes kapcsolatai Washingtonnal és Moszkvával.

A magyar diplomácia évek óta különutas az orosz szankciós politikában és ukrajnai támogatási kérdésekben, és aktívan kínálja magát közvetítőként. A találkozó helyszínét végül feltehetőleg maga Trump javasolta Putyinnak a több mint kétórás telefonbeszélgetése alatt, akinek a jelek szerint nem volt ellene kifogása.

Diplomáciai előnyök és hátrányok

Egy ilyen szintű csúcstalálkozó megrendezése Budapestet a világ diplomáciai térképének középpontjába helyezi. A házigazda a médiában, a diplomáciában és a közvéleményben is rengeteget profitál, emelkedik a diplomáciai státusza és a külpolitikai jelentősége. Főleg rengeteget jelent ez egy kisebb ország számára, amely az esemény fogadását nem a földrajzi pozíciója, nyersanyagkészletei vagy a mérete, gazdasági jelentősége miatt vívja ki, hanem a külpolitikai manőverezése segítségével. A nemzetközi médiafigyelem pedig hosszú távon sok minden mást is hoz: növeli az ország „soft power”-ét, vagyis a puha hatalmi eszközeit, ami aztán gazdasági kapcsolatokat, befektetéseket, konferenciaturizmust is hozhat. A vezetők, akik sikeresen levezényelnek egy ilyen csúcstalálkozót, nemzetközi tekintélyt nyernek.

Az elmúlt száz évben több európai ország is próbálkozott közvetítői státuszt építeni magának, és többen az ország mérete vagy marginális földrajzi pozíciója ellenére sikerrel is jártak benne, és komoly nemzetközi tekintélyre tettek szert – Svájc, Ausztria, Norvégia vagy Finnország esete pont ilyen. Így vonult be a történelembe Bécs (John F. Kennedy és Nyikita Hruscsov 1961-es találkozója); Helsinki mint Helsinki-folyamat 1975-ben; Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov 1986-os, reykjavíki találkozója, vagy az 1993-as oslói megállapodások Izrael és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet között.

Ha pedig a csúcstalálkozó valamilyen komoly eredménnyel is zárul, akkor az előbb felsoroltak halmozottan érvényesülhetnek. Ha netán a budapesti csúcstalálkozó eredménye egy béketervezet, egy kompromisszumos megoldás lesz, amely pontot tehet az orosz-ukrán háború végére, akkor innentől kezdve a történelemkönyvekbe is úgy kerül be Magyarország és Budapest, mint az az ország és az a helyszín, ahol közel 4 év után (vagy ha úgy tetszik 11 év után) véget ért Európa II. világháború óta legpusztítóbb háborúja.

Egy ilyen nagyságrendű eseménynek alapvetően egy hátránya lehet: ha a találkozó során látványos kudarcot vall, vagy ha menetközben történik valamilyen incidens.

Potenciális merénylet vagy baleset is igen komoly veszélyeket hordoz magában, de képzeljük el azt az esetet is, ha a februári fehér házi Trump–Zelenszkij-találkozóhoz hasonlóan két nukleáris hatalom vezetője épp itt Budapesten vitázik össze. Erre azonban viszonylag kevés esély van.

Persze az is benne van a lehetőségek között, hogy hosszú távon a csúcstalálkozó kudarcot vall és nem hozza el a remélt enyhülést vagy békét. Erre is akad példa a történelemben, például a már említett 1993-as oslói megállapodások utáni évben mind az izraeli Simón Peresz, mind a palesztin tárgyalópartnere, Jasszer Arafat megkapták a Nobel-békedíjat. Azonban néhány évvel később, a kétezres évek elején, az egész oslói folyamat látványos kudarcot vallott, és gyakorlatilag összeomlott. Ettől függetlenül Norvégia mint közvetítő, fogadó ország erre nem is tudott ráhatással lenni, és Oslo úgy vonult be a történelembe, mint egy kulcsfontosságú esemény helyszíne.

A kritikák: 1994 szelleme, Putyin trójai falova vagy az új Jalta?

A budapesti csúcstalálkozó helyszínével szemben alapvetően három kritikai irányt hoznak fel az elmúlt napokban.

• Az egyik szerint félő, hogy „Budapest lehet majd az új Jalta”, vagyis Trump és Putyin épp Budapesten fogják újraosztani az európai érdekszférákat, hasonlóan Európa II. világháború utáni felosztásához, amiről a szövetségesek 1945 elején Jaltában döntöttek.
• A másik kritika azt vitatja, hogy nem jó, hogy éppen Budapesten, egy európai fővárosban kerül sor a tárgyalásokra, mert ez egyfajta legitimációs lehetőséget ad Vlagyimir Putyinnak.
• És van egy olyan értelmezési keret is, hogy Budapestnek rossz a szimbolikája, hiszen 1994-ben épp itt kötötték meg azt az ukrán területi sértetlenséget garantáló budapesti memorandumot, amelyet aztán megszegtek a felek.

Kezdjünk az elsővel. A Budapest–Jalta-párhuzam több szempontból is téves és leegyszerűsítő. Bár a Trump–Putyin-találkozó valóban nagy geopolitikai jelentőséggel bír, sem történelmi, sem strukturális, sem hatalmi értelemben nem hasonlítható a második világháború utáni jaltai konferenciához.​ A jaltai konferencia 1945-ben három szövetséges nagyhatalom (USA, Egyesült Királyság, Szovjetunió) háború utáni világrendet alakító tárgyalása volt, amely konkrétan Európa politikai felosztásához vezetett. A mostani budapesti találkozó ezzel szemben nem szövetséges győztesek, hanem két, jelentősen eltérő érdekű nagyhatalom bilaterális egyeztetése, amely nem rendelkezik jogi vagy katonai alapokkal Európa sorsának újrarendezésére. A viszony itt mindemellett aszimmetrikus: az Egyesült Államok a világ legbefolyásosabb szuperhatalma, Oroszország pedig már régen nem. Az USA az orosz-ukrán háborút szeretné lezárni, hogy a legfontosabb geopolitikai kihívójára, Kínára koncentrálhasson, ezzel is kijelölve Moszkva helyét ebben a rendszerben. A mai erőviszony-rendszerben továbbá nem tudna semmilyen döntő megállapodás születni Európáról az Európai Unió és Ukrajna bevonása nélkül. 

A másik kritika arról szól, hogy Putyin diplomáciai sikert ért el, hiszen a budapesti csúcstalálkozó révén az orosz–ukrán háború agresszora, a világ legtöbb szankcióval sújtott ország vezetője beteszi a lábát egy EU és egyben egy NATO-tagországba, amivel legitimációt szerez. Fordítsuk meg ezt a logikát: kinek van félnivalója Putyin ideutazásától? Putyinnak vagy a NATO-nak? Ki kockáztatja a saját biztonságát (még garanciák mellett is) azzal, hogy egy Ukrajnával szomszédos, NATO-tagországba utazik, amely ráadásul Európa belsejében található? Kinek okoz ez presztízsveszteséget a szövetségesei előtt, hogy nem egy semleges országba, hanem a vele ellenséges NATO szövetség egyik tagállamába kell utaznia, hogy a békéről tárgyaljon? 

Magyarország ráadásul Európa szívében fekszik, és az odavezető úton Putyinnak egy sor országon át kell mennie. Szinte kivétel nélkül mindegyik NATO-tagország és vele ellenséges ország. Mivel pont az amerikai elnök hívja Putyint a találkozóra, így aligha áll fenn annak a veszélye, hogy bármelyik NATO-tag légterében lelövik, vagy földre kényszerítik a gépét (ezzel a harmadik világháborút kockáztatva).

Na de mi van akkor, ha valami félremegy, és mondjuk meghibásodik a gép, és le kell szállnia?

Putyin ezeket a kockázatokat mégis bevállalja, elmegy egy nyugati országba, egy NATO-tagországba, mert úgy tűnik, hogy szorultabb helyzetben van és kényszert érez Donald Trumppal szemben. Vagy azért, mert tényleg próbálná lezárni a háborút (ez talán a kevésbé valószínű lehetőség), vagy mert komolyan tart a tárgyalások folytatásának megtagadásától, és hogy annak milyen következménye lehet a háború menetére és az orosz gazdaságra.

A harmadik kritikai szempont a negatív párhuzamokról szól, és a be nem tartott, 1994-es budapesti memorandumról, amely kétségtelenül egy fájó pont Ukrajna számára. Ugyanakkor itt érdemes három szempontra figyelni. Az egyik az, hogy bármennyire is negatív ez Ukrajna számára, de a budapesti memorandum valójában soha nem az Ukrajnának adott nyugati biztonsági garanciákról szólt. A magyar fővárosban 1994-ben megkötött megállapodás lényege nyugati szempontból abból állt, hogy hogyan akadályozzák meg a nukleáris fegyverek elterjedését a Szovjetunió összeomlása után. A Nyugat ettől tartott a legjobban, mert a szovjet korszak alatt atomfegyverek kerültek Ukrajnába, Kazahsztánba és Belaruszba is, miközben 1991 után mindhárom ország függetlenséget nyert. Mind a republikánus idősebb George Bush, mind az utódja, a demokrata Bill Clinton ezt a kérdést tartotta a legfontosabb geopolitikai kihívásnak, és mindent megtettek a megoldása érdekében. Az amerikai nyomásgyakorlás végül sikerrel járt: Belarusz, Ukrajna és Kazahsztán is lemondott a nukleáris fegyvereiről, amiért cserébe kaptak egy olyan papírt, amely területi integritásuk megsértése esetén „konzultációkat” irányzott elő az aláírók között. Vagyis valójában a gyakorlatban semmit nem ért.

Másrészt Magyarországnak mint fogadó országnak semmilyen ráhatása nem volt a budapesti memorandum 2014 utáni megsértésére (Oroszországnak, Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak viszont annál inkább), miközben a megállapodás a legfontosabb feladatát – nukleáris fegyverek visszaszorítását és megfelelő kontrollját – a megállapodás beteljesítette.

Harmadrészt pedig, megint csak megfordítva a logikát, az 1994-es párhuzamot fel is lehet vállalni, és úgy tekinteni a 2025-ös leendő budapesti csúcstalálkozóra, mint egy lehetőségre, amikor van esély megjavítani azt, ami 2014-ben és 2022-ben „elromlott”.

Na és megjavítható?

Különböző forgatókönyvekkel számolhatunk a Budapest-csúcs végeredményéről.

1. Sajnos a legvalószínűbb továbbra is az, hogy Vlagyimir Putyin csak időt húz, és megpróbálja elkerülni a keményebb lépéseket az Egyesült Államok részéről. Vagyis a legtöbb esély inkább egy szimbolikus találkozóra van, amely konkrét eredmények nélkül zárul. Kérdés, hogy ez az időhúzás meddig működik, mert Donald Trump viszont egyre türelmetlenebb. Ráadásul a közel-keleti konfliktus rendezésével (legalábbis egyelőre) az USA most teljes erőbedobással tud ráfordulni az orosz–ukrán háborúra, ami nem jó hír Putyinnak.

   

2. Ugyanakkor megvan az esélye annak is, hogy a csúcstalálkozón valamilyen áttörés születik majd: a felek megállapodnak egy azonnali tűzszünetről és a béketárgyalások megkezdésének kereteiről. Ez lenne a legkedvezőbb forgatókönyv, amely elindíthatná a háború lezárását, és egyben bebetonozná Budapest szerepét a világtörténelemben. Az elmúlt hónapokhoz képest erre valamivel több esély mutatkozik, mert egyrészt a közel-keleti konfliktus lezárásával megnőtt Washington manőverezési képessége, másrészt a nyári orosz offenzíva befejezése, illetve az orosz gazdaság nem túl jó helyzete ugyancsak pozitív körülményeket teremtenek Moszkva nagyobb kompromisszumkészségére.

3. Potenciálisan lehet számolni valamilyen negatív fordulattal is: nyilvános vita az orosz és az amerikai delegációk között, látványos eszkaláció a két hatalom között, vagy Washington kivonulása a rendezési folyamatból, mind szerepel a negatív lehetőségek között. Ugyanakkor ezeknek a forgatókönyveknek van a legkisebb esélye.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images