A Kremlen belül is erősödik az elégedetlenség Putyin politikájával szemben – Ez a két dolog kényszerítheti tárgyalóasztalhoz az orosz elnököt

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Ukrán NATO-tagság?

Ukrajna NATO-tagsága az egyik legvitatottabb kérdés, amely jóval az orosz agresszió 2014-es kezdete előttre nyúlik vissza. Putyin 2007-ben, a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián tartott beszédében kijelentette, hogy „a NATO-bővítés komoly provokáció, amely csökkenti a kölcsönös bizalom szintjét”. Jogosan tehetjük fel a kérdést – mondta –: „kik ellen irányul ez a bővítés?” Bár Ukrajnát ekkor még nem említette név szerint, kijelentése egyértelműen azt jelezte, hogy minden korábbinál határozottabban ellenzi a NATO bővítését.

Felmerül a kérdés: vajon ez a kijelentés Ukrajnára vonatkozott-e? Ki más lehetett volna még NATO-tag, aki Oroszország szemében potenciális fenyegetést jelenthetett?

A 2008-as bukaresti NATO-csúcs aztán – mondhatni – „olajat öntött a tűzre”. Azzal, hogy a Szövetség felajánlotta a tagság lehetőségét Ukrajnának (és Grúziának), konkrét neveket adott a dilemmának.

Meggyőződésünk, hogy ez óriási hiba volt. Nem a tagság perspektívájának felajánlása, hanem az, hogy ezt semmilyen konkrét lépés nem követte.

Igaz, a katonai együttműködés folytatódott, talán még erősödött is, de ennek nem volt politikai jelentősége: szinte észre sem lehetett venni.

Ukrajna azonban komolyan vette a meghívást. Nem is tehetett mást, hiszen ez egybeesett a legtöbb, kormányon lévő politikai erő szándékaival. Úgy gondolta, ez valódi ajánlat, és elkezdett úgy viselkedni, mint egy komoly jelölt, amely belátható időn belül csatlakozhat a NATO-hoz.

2019 januárjában Ukrajna alkotmányába is beemelte, hogy

Ukrajna stratégiai célja a teljes jogú tagság elnyerése az Európai Unióban és az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében (NATO).

Ez teljesen logikus és jogos következménye volt annak, ami 2014-ben és azóta történt. A Krím elfoglalása, a „zöld emberkék” általi, de facto invázió, Oroszország hibrid háborúja a Luhanszk és Donyeck megyékben létrehozott bábállamok, a „Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok” ellenőrzése révén világossá tette – és a müncheni beszédhez képest egy nagy lépést téve a gyakorlatban is megmutatta –, hogy

Oroszország nem elégedett a Szovjetunió felbomlása utáni helyzettel, és mindent meg fog tenni azért, hogy visszatérjen a szovjet korszak hatalmi viszonyaihoz, amennyire csak lehet.

A Nyugat válasza rendkívül ellentmondásos volt. Gyakorlatilag elnézték, elfogadták azt, hogy Oroszország 2008-ban megtámadta Grúziát és elfoglalta – és azóta is megszállva tartja – két fontos területét: Abháziát és Dél-Oszétiát, az ország nagyjából egyötödét. Igazából a nyugati reakció meglehetősen langyos, korlátozott maradt a Krím elfoglalása és a Kelet-Ukrajna elleni de facto orosz agresszió után is. Elítélő szavakon kívül keveset tettek. Kicsit fokozták ugyan a katonai támogatást Ukrajnának, de ez gyakorlatilag semmire se volt elég. Összetákolták a müncheni paktummal az agresszor megbékítésében versenyző minszki szerződéseket, és rákényszerítették Ukrajnát, hogy azokat fogadja el, majd amikor az orosz magatartás miatt bebizonyosodott, amit eleve tudni lehetett, hogy a szerződések megvalósíthatatlanok, mintegy egyformán hibáztatták érte Oroszországot és Ukrajnát.

Akkoriban az észak-atlanti szövetség egysége és kohéziója még nem volt kérdéses. Az Egyesült Államok elkötelezettsége a NATO és így az európai biztonság iránt megingathatatlan volt. Az 5. cikkelyben foglalt kollektív védelem elve tehát magától értetődőnek számított.

A helyzetet azonban Donald Trump elnöksége gyökeresen megváltoztatta: ő ugyanis megkérdőjelezte az 5. cikkely „automatikus” érvényesülését.

Még ha az USA végül mindig megerősítette is elkötelezettségét, az időközben elhangzott kételyek nyomot hagytak. Ma már szinte senki sem bízik 100 százalékosan az amerikai garanciában.

Ezt tovább rontotta az orosz propaganda és az úgynevezett „hasznos idióták” megjelenése – ahogy Sztálin nevezte őket –, valamint bizonyos oroszbarát politikai erők Amerikában és Európában, akik elkezdték aláásni az európai közvélemény eltökéltségét, sőt néhány európai kormányét is, annak érdekében, hogy az 5. cikkelyt ne tényleges kötelezettségként kezeljék, pusztán „feltételezésként”. A 2008-as bukaresti csúcson elindított „babrálás” Ukrajna (és Grúzia) NATO-tagságával csak fokozta ezt a bizonytalanságot.

NATO-tagság helyett hihető biztonsági garanciák Ukrajnának

Le kell vonni a következtetést:

Ukrajna biztonsága nem alapulhat kizárólag a NATO-tagságon, még ha az elvileg lehetséges is lenne, hiszen a NATO-garanciák nem automatikusak, ugyanis egyetlen tagállam is meggátolhat egy gyors reagálást

– nem kell formális vétó, elég, ha néhány napig vagy akár órákig húzza a döntést, és Oroszország máris olyan stratégiai előnybe kerülhet, amely megnehezíti a NATO válaszát, bizonytalanná teszi annak kimenetelét, és növeli a tömegpusztító fegyverek használatának valószínűségét.

Ezért azt tanácsoljuk Ukrajna vezetésének, hogy miközben továbbra is ellenzi a NATO-tagságból való formális vagy informális kizárást, a hangsúlyt más biztonsági garanciákra kell helyeznie – kétoldalú vagy többoldalú megállapodásokra, amelyek automatikus reagálást írnak elő, ha Ukrajnát támadás éri, valamint egy módosított európai uniós csatlakozásra.

Az első kötelezettség meglehetősen egyértelmű: olyan kétoldalú megállapodásokat kell kötni (fontos) országokkal (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Lengyelország stb.), amely megállapodások automatikus segítségnyújtást irányoznak elő – hasonlóan mondjuk a brüsszeli (Nyugat-Európai Unió) szerződéshez.

Az automatizmus részleteit, természetesen, gondosan ki kell dolgozni, hiszen egyetlen ország sem fog abba beleegyezni – helyesen –, hogy fegyveres erőinek bevetése végső soron ne az ő – szuverén – döntésétől függjön. Az automatizmus tehát azt jelenti, hogy bizonyított támadás esetén az adott államnak kötelessége segítséget nyújtani, fegyveres erők használatával, de ez egy szuverén döntés formájában kell hogy manifesztálódjon.

A második kérdés az Európai Unió által adandó biztonsági garanciák kérdése. Nem lehet kérdés, hogy a Lisszaboni Szerződés erről egyértelműen nyilatkozik, amikor a 42(7) cikkelyében kijelenti:

„A tagállamok valamelyikének területe elleni fegyveres támadás esetén a többi tagállam – az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikkével összhangban – köteles minden rendelkezésére álló segítséget és támogatást megadni ennek az államnak. Ez nem érinti az egyes tagállamok biztonság- és védelempolitikájának egyedi jellegét.

Az e területen vállalt kötelezettségeknek és együttműködésnek összhangban kell lenniük az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének keretein belül tett kötelezettségvállalásokkal, amely szervezet az abban részes államok számára továbbra is a kollektív védelem alapját képezi, és annak végrehajtási fóruma marad.”

Ez egyértelmű és a Washingtoni Szerződés 5. cikkelyénél keményebb, kötelező érvényű biztonsági garancia. Igaz, eddig senki se vette komolyan – az oroszok se. Ukrajnának viszont arra kellene törekednie, hogy ezt a garanciát megszerezze. Az automatikus válasz erre az, hogy igen, de csak majd ha tag lesz, és többek között ezért kell a csatlakozást felgyorsítani.

Ez azonban egy félrevezető, álszent válasz. Akik ezt mondják, pontosan tudják, hogy a csatlakozást nem lehet igazán felgyorsítani, de nem is kell. Egy idő előtti csatlakozás – azaz olyan, amikor Ukrajna lényeges feltételeket még nem teljesít – végzetes lehet nemcsak az Uniónak, de Ukrajnának is.

Ezért abba kéne hagyni a gyors csatlakozást ígérő hazugságokat – valamint Ukrajna részéről ennek követelését –, és előállni egy olyan megoldással, amely Ukrajnát az európai védelmi közösség tagjává teszi, EU-tagság nélkül.

Azaz egy olyan – rövid és egyszerű – szerződésjavaslattal, amely ezt a cikkelyt egy politikai szerződésbe foglalja, aminek Ukrajna gyorsan tagja lehetne. Ez növelné a Lisszaboni Szerződés hitelességét is, de szükség esetén akár megoldható lenne akkor is, ha nem minden EU-tag vesz részt benne.

Tartós és stabil tűzszünet

A második kérdés, amely most napirenden van, a tartós és stabil tűzszünet megteremtése Ukrajnában. Ma már mindenkinek világosnak kell lennie: az előrelépés hiányáért elsősorban Oroszország felelős. Aki ezt tagadja, vagy vak, vagy Putyin kezére játszik – esetleg nemzeti érdekre hivatkozva, de az eredmény ugyanaz.

Ha valóban tűzszünetet akarunk elérni, a legfontosabb, szinte egyetlen út az, hogy meggyőzzük Putyint, hogy nem nyerhet semmit, de rengeteget veszíthet a háború folytatásával. Ugyanakkor világossá kell tenni, hogy kompromisszum lehetséges, és az nem sérti Oroszország jogos biztonsági érdekeit.

Hogyan lehetne tehát meggyőzni Putyint – vagy inkább Oroszországot?

Az első elem egy ilyen stratégiában az Oroszországra nehezedő gazdasági nyomás fokozása. Az orosz gazdaság rossz állapotban van, de még nem omlik össze. Ezért komoly hatású szankciókra van szükség. Az EU-s szankciók fontosak, de önmagukban nem elegendőek. Trump elnök legutóbbi szankciói gyorsan és hatékonyan érték el hatásukat – néhány héten belül komoly gazdasági következményeik voltak. India és Japán lelkesen csatlakozott, és a legnagyobb meglepetésre Kína is.

Az Egyesült Államok és az EU közös szankciói máris súlyos nehézségek elé állítják az orosz gazdaságot. A bevételek csökkenése miatt egyre nehezebb lesz a háború finanszírozása – ezt maga Putyin is elismerte, mondván, hogy „ez valós veszély, és mindent meg kell tenniük a megváltoztatására”.

A stratégia második része az új ukrán katonai stratégia végrehajtása és kiterjesztése, amely célzottan az orosz olajfinomító kapacitások támadására és megsemmisítésére irányul. Jelenlegi becslések szerint ezek mintegy 20%-a használhatatlan, ami máris üzemanyaghiányt okoz Oroszország több részén, és a kormány betiltotta az üzemanyag exportját.

Ez önmagában talán nem hatja meg Putyint, de ha ez a stratégia folytatódik és kiterjesztik, akkor rövid időn belül az orosz hadsereg is üzemanyaghiánnyal szembesülhet – és ez már igenis hatni fog Putyinra. Ez arra kényszerítheti, hogy megelőző lépéseket tegyen a helyzet elkerülésére.

Ennek a stratégiának fontos eleme a Tomahawk típusú rakéták szállításának lehetősége. A Tomahawk nem „csodafegyver”, de megbízható, bevált és hatékony eszköz, amely mélységi, precíziós csapásokra képes, és így tökéletesen alkalmas az említett ukrán stratégia végrehajtására – az orosz olajfinomítók célzott megsemmisítésére. Igaz, az ukránok kifejlesztettek egy hasonló – sőt: jobb – eszközt, a Flamingót, de az nem áll gyorsan rendelkezésre kellő mennyiségben, és nincs meg az a lélektani-politikai hatása, mint az amerikai fegyvernek.

Ez a két stratégiai elem – az erősített szankciók és az olajfinomítók elleni támadások – Ukrajna hősies harcával, a javuló ukrán diplomáciával (különösen Volodimir Zelenszkij elnök személyes erőfeszítéseivel), valamint a folyamatos európai pénzügyi és katonai támogatással együtt két kimenetelhez vezethet:

1. Putyin belátja a helyzetet, és kompromisszumot keres – ez nem valószínű, de nem lehetetlen; vagy
2. a Kremlen belül erősödő elégedetlenség Putyin politikájával szemben – amely már most is érzékelhető – növekvő nyomást gyakorol rá, ami irányváltásra kényszerítheti vagy akár hatalmának elvesztéséhez vezet. Annál is inkább, mert vannak arra utaló jelek, hogy a Kremlen belük megjelentek az elégedetlenek – ezért is keményített be Putyin, hogy bizonyítsa elszántságát és ellehetetlenítse potenciális kihívóit. A harag azonban rossz tanácsadó: első áldozata Szergej Lavrov külügyminiszter, aki mindent megérdemel, csak szemrehányásokat, még kevésbé mellőzést nem.

Érdekes hetek-hónapok elé nézünk. Sok a bizonytalanság. Nemcsak Moszkvában, de Washingtonban is. És nem tudjuk, mennyire számolhatunk egy új elemmel: Kína bekapcsolódásával a békefolyamatba. Hiszen Trump már Dél-Koreában is megemlítette ezt Hszi Csin-ping kínai elnöknek – először –, és arra készül, hogy jövő évre tervezett pekingi látogatása során komoly témaként veti fel ennek megvitatását. Hajlandó lesz valamit kínálni Hszinek: anélkül nem megy. Azzal se biztos, de ki tudja. Egy új lehetőség, ami ha működik, óriási jelentőségű lehet.

Ne számítsunk gyors változásra.

A trumpi szankciók még életbe se léptek, pláne nem tudjuk, mi lesz a hatásuk. Még kevésbé, sor kerül-e kiterjesztésükre. És a Tomahawk-ügy is a levegőben lóg. Mégis talán ma jobban bízhatunk abban, hogy sor kerül egy kis, lassú haladásra a fegyvernyugvás felé.

Nem holnap, de belátható időn belül.

Címlapkép forrása: Contributor/Getty Images