Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Az Európai Unióról szóló szerződés 49. cikke szerint bármely európai állam, amely elfogadja az Unió alapvető értékekeit, és elkötelezte magát azok előmozdítása mellett, jelentkezhet az Európai Unió tagságára. Ezek az értékek tételesen az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok és a kisebbségi jogok tiszteletben tartása. Közös érték ezeken felül a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség.
Közismert tény, hogy az EGK/EK/EU az európai integráció születése óta folyamatosan bővült. A hat nemzettel útjára indult közösség mára már 27 tagállamot számlál, és további 10 ország vár bebocsáttatásra.
Az EU tehát a folyamatos expanzió állapotában van, amit nemigen lehet másként értékelni, mint hogy az európai integráció modellje továbbra is sikeres és vonzó a szomszédok számára.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a bővítés zökkenő- és ellentmondásmentes lenne. Egyrészt, voltak már távozók is. 1982-ben az EU-tag Dániához tartozó Grönland, 2016-ban pedig Nagy-Britannia döntött az EK, illetve az EU elhagyása mellett. Norvégia és Izland sokáig kacérkodott a tagsággal, de végül azellen döntött. A mai tagjelöltek közül Törökország az utóbbi években de facto hátat fordított az Európai Uniónak, és megszállás alatt tartja az EU-tag Ciprus északi részét. Szerbia rendszeresen Oroszország felé kacsingat, miközben újra és újra a fegyveres konfliktus határára sodródik a szintén csatlakozni kívánó Koszovóval – amelyet a mai napig saját területének tekint. Bosznia és Hercegovina jelentős belső problémákkal küzd, olyannyira, hogy a boszniai szerbek vezetői alig leplezetten az ország szétrobbantásával kacérkodnak. A három legújabb, kelet-európai tagjelölt közül Moldova és Grúzia területének egy része de facto orosz megszállás alatt áll, ahogy Ukrajnában is, ahol két éve háború is dúl. A lehetséges 11. jelölt, Örményország ezer szállal Oroszországtól függ. Hogy az egykor szintén csatlakozási ambíciókat dédelgető Belaruszt ne is említsük...
Európa vezetői minden nehézség ellenére kitartanak a bővítés mellett. Nem csupán előnyösnek, hanem elkerülhetetlenül szükségesnek gondolják azt, holott pontosan tudják, hogy az Európai Unió csak akkor nőhet 30+ tagúvá, ha maga is jelentősen átalakul. Persze, ezt az utóbbi mondatot már rengetegszer hallottuk – és mi tagadás, az „EU-nerdök” között is kevesen vannak, akik fejből meg tudnák mondani, hogy valójában miről is szólt például a Nizzai szerződés, amely a többek között Magyarország csatlakozásához elengedhetetlennek mondott reformokat végbe vitte. Mégis: ha elolvassuk az Európai Bizottság 2024. március 20-i közleményét az EU további bővítését előkészítő reformokról, nemigen juthatunk más következtetésre, mint hogy a közhelyszerű mondat az EU-bővítésének és mélyítésének szoros összefüggéséről továbbra is igaz.
Sőt, a küszöbön álló déli és keleti országok csatlakozási folyamata minden korábbinál nagyobb belső változásokat követel majd meg.
Egyrészt azért, mert az Európai Unió saját fejlődése elérkezett oda, hogy nincs már egyetlen olyan terület sem, amelyre a közös döntéshozatal, vagy legalábbis a nemzeti politikák szoros összehangolása ne terjedne ki. Az integráció elérte a tagállami szuverenitás legbensőbb elemeit. Hogy csak néhány példát mondjunk: az EU tagállamok polgárai – immáron harminc éve – egyben EU polgárok is, és mint ilyenek az uniós szerződések erejénél fogva a nemzeti határokon átnyúló jogok illetik meg őket. Ennek megfelelően – a kelet-európai országok lakói különösen – ragaszkodnak is az Európai Unióhoz. A közös belső piac egyre inkább megköveteli az adórendszerek összehangolását. A közös külpolitika sem csak diplomáciai kérdés: az államszövetség számára létfontosságú, hogy gazdasági érdekeit a világ minden pontján meg tudja védeni, és hogy hozzá tudjon férni azokhoz a nyersanyagokhoz, erőforrásokhoz, amelyek az európai gazdaság fejlődéséhez, sőt túléléséhez kellenek.
Másrészt azért, mert – mint fentebb már beszéltünk róla – az EU külső környezete rég nem látott módon fenyegetővé vált. Oroszország aljas háborúja Ukrajna ellen még véletlenül sem két szláv nép határvitájáról szól. Vlagyimir Putyin az egész nemzetközi rendszer ellen intézett kihívást, a világban a nemzetközi jog helyett az ököljogot akarja uralomra juttatni, és legfőbb ellenfelének az Európai Uniót tartja. Ráadásul egyre gyengülnek a transzatlanti szövetség kötelékei is. Brüsszelben általános a vélekedés, hogy ha jövő év elején Donald Trump visszaköltözhet a Fehér házba, az európai országok többé nem bízhatnak abban, hogy az USA minden feltétel nélkül megvédi őket külső támadás esetén. Így nem halasztható tovább Európa saját, önálló védelmi képességének kiépítése sem. Másként fogalmazva: az Európai Unió, ha talpon akar maradni, egyszerűen már középtávon sem úszhatja meg, hogy a szó minden értelmében nagyhatalommá váljon.
Ezek a gazdasági és politikai keretek azok, amelyek meghatározzák az unió viszonyát közvetlen szomszédaival, a tagjelölt országokkal is. A kilencvenes évekig az EU egyfajta szelíd expanziós modellt alkalmazott, így bővítését szinte kereskedelmi tárgyalásokként kezelte. Ezt három okból tehette meg. Egyrészt azért, mert Európa nem állt közvetlen katonai fenyegetés alatt. Másrészt azért, mert a globális szabadkereskedelem virágkorát élte. Harmadrészt a jelentkezők – akkor úgy tűnt – egyértelműen és tartósan elkötelezték magukat azok mellett a demokratikus értékek mellett, amelyekre az integráció mindig is épített.
Ma azonban e három feltétel egyike sem áll fenn, vagy csak nagyon erős korlátokkal.
Így a bővítés is – tetszik, nem tetszik – a nagyhatalmak közötti verseny színterévé vált. Európa számára a bővítés gazdasági és politikai szempontból nem egyszerűen üzlet, hanem súlyos biztonsági probléma. Sőt, arra kényszeríti az EU-t, hogy egész eddigi identitását mérlegre tegye.
A csatlakozni vágyó országok visszatérő panasza, hogy a bővítés nem csak bonyolult, hanem nehézkes, lassú és átláthatatlan folyamat. A vád igaz, de csak részben.
Igaz abban a tekintetben, hogy semmilyen garancia nincs arra – konkrét példa annál több – hogy a szándékai szerint objektív, teljesítményelvű folyamatot a tagállamok közötti nézetkülönbségek, előre nem látható gazdasági vagy politikai tényezők meg ne tudnák akasztani. Vagy a bővítést egy bent lévő ország partikuláris érdekei mentén meg ne tudná akasztani, hogy a jelöltet, vagy a többi tagállamot megzsarolja.
Ugyanakkor kétségtelen az is, hogy a mai tagjelölt országok egy részében olyan kormányok vannak hatalmon, amelyek nem tudják, vagy érdemben nem is kívánják teljesíteni a tagsággal járó feltételeket. A gazdasági helyzet – legalábbis a Balkánon – lassan javul. Az elmúlt két évtizedben dél-keleti szomszédaink GDP-je közel 80 százalékkal nőtt - igaz, az egy főre eső hazai termékük még ma is csak az uniós átlag 38%-át teszi ki az OECD adatai szerint. Tíz éve ugyanez a mutató 32 százalék volt. A magyar egy főre eső GDP a csatlakozáskor az EU átlag 60%-a körül állt. Az akkor relatíve legszegényebb kelet-európai állam, Lettország, 42%-nál tartott.
Az igazi gond azonban nem ez, hanem a csatlakozás politikai és jogi kritériumainak teljesítése, az államszervezet felkészítése a tagállami működésre.
Az Európai Bizottság 2023-as értékelését az iskolai bizonyítványok nyelvére lefordítva azt láthatjuk, hogy a belépési követelmények tükrében a tagjelöltek jó része még a közepes szintet sem éri el. Még olyanok is, amelyekkel az EU már több mint egy évtizede tárgyal. A helyzet éppen a legérzékenyebb politikai kritériumok - pl. a jogállamiság és a korrupció - tekintetében legrosszabb.
Az Európai Unió számára tehát a bővítés maga a huszonkettes csapdája. Szüksége van a rá, hogy stabilizálja önmagát és közvetlen szomszédságát. Ugyanakkor, amíg saját maga és környezete is instabil, a bővítéssel – korrupt, autoriter államok, vagy egyszerűen csak ingatag demokráciák beengedésével – halálos veszélybe sodorná önmagát.
Tragikus módon ennek a csapdának a létezését éppen a magyar kormány „Brüsszel” elleni kommunikációs háborúja demonstrálja a legelementárisabb, legkézzelfoghatóbb módon.
Címlapkép forrása: Getty Images
