Eurómilliárdok mehetnek a kukába, ha az EU nem képes egybefogni nagyhatalmi terveit

Sasvári Marcell

2025. szeptember 27. 14:00

Sokadik ébredését éli az Európai Unió, mióta kitört az ukrajnai háború, Donald Trump amerikai elnök januári újbóli beiktatása óta pedig végképp felgyorsultak az események. Rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy az USA többé nem megbízható partner sem a kereskedelem, sem pedig a védelem terén, így a sok szempontból elkényelmesedett uniós tagállamoknak új stratégiára kellett váltaniuk. Jelenleg a képlet egyszerű: jókapcsolatot fenntartani Trumppal, amíg csak lehet, és közben átstrukturálni az európai ipart, egy lemaradt védelmi szektor felpörgetésével, úgy, hogy közben a jóléti állam képe se sérüljön. A helyzet közel sem lehetetlen, azonban a tagállamoknak kell döntést hozni arról, hogy hajlandóak-e nemzetbiztonság terén is a szoros együttműködésre, vagy megkockáztatják azt, hogy viszonylagos irrelevanciába merülnek, a kontinens többi országával együtt.

Az orosz agresszió és az USA billegő katonai támogatása mellett érthető, hogy Európa történelmi léptékű újrafegyverzésbe kezdett, azonban tisztában kell lenni vele, hogy

a pénz önmagában nem teremt ütőképességet.

Ez derül ki az Európai Parlament kutatószolgálatának (EPRS) elemzéséből, amely szerint a következő évek tétje, hogy a növekvő védelmi költésből valóban interoperábilis rendszerek és rugalmas ipari kapacitások születnek-e – vagy a széttagolt szabályozás, a nemzeti protekcionizmus és a párhuzamos programok szépen elnyelik majd a források jó részét.

Bár Trump nyomására már az ukrán háború előtt is felfigyelt néhány európai ország a helyzet komolyságára, a 2025-ös hágai NATO-csúcson a szövetségesek 2035-re évi 5% GDP-arányos védelmi és biztonsági jellegű kiadásról döntöttek. Ebből legalább 3,5% a alapvető katonai igényekre, további 1,5% pedig kritikus infrastruktúrára, a hibrid beavatkozások ellen kiépítendő kiberbiztonságra, civil felkészültségre, valamint az ipari bázis erősítésére jutna.

2025-re jó eséllyel megvalósul a 2%-os cél minden NATO-országban, de az európai tagok múltbeli lemaradása miatt most különösen fontos a források átgondolt elköltése.

A Bizottság válasza ezekre a kihívásokra a Readiness 2030/ReArm Europe csomag és a Defence Readiness Omnibus, amelyek együtt akár 800 milliárd eurónyi beruházást mozgósíthatnak a következő években. Ezek egyszerűsített közbeszerzést, gyorsított engedélyezést, rugalmasabb pénzügyi eszközöket és könnyebb határon átnyúló transzfereket ígérnek, hogy a gyárak gyorsabban és nagyobb sorozatban szállíthassanak.

A potenciál már abból is látszik, hogy

az európai lőszergyártási kapacitások2022-es évi 300 ezres számához képest 2025 végére mintegy 2 millió darabra nőhetnek,

mivel a fegyvergyárak békeidőhöz képest jelenleg hozzávetőlegesen háromszoros tempóban bővülnek. Ha a keresletet közösen, előre tervezve és hosszú távra jelzik, a vállalatok felskálázhatják a gyártást, így az egységárak csökkenhetnek, az ellátási láncok pedig megbízhatóbbá válnak.

Van hova fejlődni

Ezzel szemben azonban az ipari valóság meglehetősen kijózanító, ugyanis a nemzetközi fegyvergyártók top100-as listájáról mindössze 19 található az EU-ban, míg az USA-ban 48. Az első helyet elfoglaló Lockheed Martin ráadásul önmagában 71 milliárd dolláros védelmi bevételt termelt, ami közel annyi, mint az egész EU-alapú védelmi ipar együttesen 2022-ben.

Ezzel együtt azonban nincs túl sok oka szégyenkeznie az európai gyártóknak sem. Bár a 19 cég nagyobb része inkább kisebb, nemzeti piacokat lát el, a legnagyobb nevek ott vannak a toplistában, így 2024-ben

az Airbus védelmi termékekből befolyó bevétele 12,9,
az olasz Leonardoé 12,4,
a francia Thalesé kis híján 10,6,
és a német Rheinmetallé 6,15 milliárd amerikai dollár volt.

A kereslet azonban elég elaprózott, ugyanis míg az USA esetében egy hatalmas tömböt kell kiszolgálni, addig ennek európai megfelelője

a közös beszerzések lehetnének, ezek aránya azonban mindössze 18%, az uniós cél pedig 2030-ra is csak 40%.

Ez azért is van, mert a háború nyomán felerősödő sürgős „polcról” való vásárlások sok esetben kiszorították a kooperatív projekteket. Az EPRS becslése szerint a jobb együttműködés évi 18–57 milliárd euró megtakarítást hozhatna, ami persze a másik oldalról nézve, 5 éves távlatban könnyen 100–300 milliárd eurós veszteség is lehet, ha 2030-ig egyáltalán nem javítanak a tagállamok közös beszerzési gyakorlataikon.

Miközben a ReArm Europe elve szerint a megrendelések legalább 65%-ának uniós eredetűnek kellene lennie, a valóság más: a tagállamok az elmúlt években tömegesen kötöttek beszerzéseket amerikai és más nem EU-s szállítóktól. Ez részben kényszerhelyzet, hiszen számos kritikus eszköztípusra – például hosszú üzemidejű drónok, taktikai rakéták, nagy hatótávú tüzérség – nincs versenyképes európai alternatíva.

Rövid távon így a külső import volt az egyetlen válasz, középtávon viszont az ehhez való hozzászokás komolyan veszélyezteti a kontinens ipari bázis kiépíthetőségét.

Régi reflexek

A szabályozási és intézményi széttagoltság tovább nehezíti a helyzetet. Fegyverkezési kérdésekben például a tagállamok gyakorlatilag bármikor megkerülhetik a közös beszerzésre vonatkozó irányelveket, pusztán nemzetbiztonsági érdekeikre hivatkozva.

Ezen felül bár egy 2009-es irányelv lehetővé tenné, hogy az EU-n belül rendszeresen exportált fegyvergyártáshoz szükséges eszközök szállítására általános engedélyeket váltsanak ki a tagállamok, egyelőre túlnyomó részt az a gyakorlat, hogy amikor történik ilyen, akkor arra inkább eseti engedélyt kérnek.

Ez nemcsak optimalizálási, hanem ellátásbiztonsági szempontból is aggályos, hiszen a fegyverek esetében egyéni határkontrollt alkalmaznak a tagállamok, amin akár szállítmányonként egy-egy komponens visszatartásával is járhat. Ha ezeket nem sikerül gyorsan feloldani, akkor a másik államban összeszerelendő eszköz exportengedélye is elszállhat, és a kész termék egy időre ott ragadhat a gyárban, amivel a raktárkapacitásokat is komolyan lekötheti.

Az iparági konfliktusok sem segítik az integrációt. A jövő vadászgépeit és légtérvédelmi rendszerét célzó FCAS projekt körül például rendszeresek a viták a német Airbus, a francia Dassault és a spanyol Indra közt, ami világosan mutatja, hogy a munkamegosztás és szellemi tulajdon kérdése könnyen nemzetek közti presztízsharcba fulladhat.

Emellett ráadásul a tulajdonosi szerkezetek is elég korlátozóak, mivel az állami részesedések és aranyrészvények miatt a racionális konszolidációk politikailag egyelőre kivitelezhetetlenek.

Az évtizedes kifutású szerződések persze jó ösztönzők lehetnének ezeknek a korlátoknak az átlépésére, de itt pedig a fizetési konstrukciók okoznak gondokat. Egy fixáras megrendelés kiszámítható, de bénító lehet a fejlesztésekre nézve, miközben a rugalmas költségvetések ösztönöznék a szükséges innovációt, de kinyithatnak egy költségspirált, amely tagállami kormányokat könnyen szembeállíthatja saját szavazóbázisukkal is.

Kijelölt pálya

Az új omnibusz szabályozás ezért is gyorsítja az Európai Védelmi Alaphoz benyújtott pályázatok elbírálását, emeli a közbeszerzési küszöböket, ösztönzi a több tagállamos közös beszerzéseket, és egyszerűsíti a készletpótlást. Ezen felül a kritikus infrastruktúrák engedélyezésére két hónapos határidőt, egyablakos nemzeti kapcsolattartót vezetne be.

Az egész beindításához, pénzügyi fronton a SAFE 150 milliárd euró hosszú lejáratú, EU-támogatott hitelt kínál közös beszerzésekre. Ebből a legtöbbet messzemenően Lengyelország igényelte, akik 44 milliárd eurót kértek védelmi beruházásaikra, de

hazánk is kitett magáért, miután a nálunk jóval nagyobb franciákkal nagyjából megegyező, 16,2 milliárdos összeget igényelt a magyar kormány.

Emellett a befektetéseket támogató InvestEU program és az Európai Befektetési Bank szerepe egyre bővül, a pénzügyi szabályok pedig elkezdhetnek lazulni, hogy a privát tőke nagyobb mértékben léphessen be a szektorba. Ennek és a nemzeti deficitkorlátok 1,5%-os elengedésével igyekszik további 650 milliárd eurót védelembe pumpálni az EU, az elkövetkező 5 év alatt.

Ez korábban sok elemző szerint erős túlbecslése volt annak, hogy mekkora mértékű tőkemozgás indulhat Európában, hiszen a védelmi szektorban átlagosan minimum 7 év kell ahhoz, hogy egy nagyobb befektetés megtérüljön, ez pedig csak akkor reális, ha Európa kitart stratégiai függetlenségének megteremtése mellett, egy katonai támogatásban sokkal megbízhatóbb amerikai kormány mellett is.

Jelenleg úgy látszik, ezt a leckét megértették az EU vezető államai, és a fegyverkezés fontos rugója lesz a versenyképesség visszaszerzésének, az ebben folytatott kettős pálya azonban nem fenntartható. Rövid távon persze szükség lesz amerikai beszerzésekre – különösen, hogy az azokra tett vállalások részét képezték az EU–USA vámalkunak is –, de

középtávon csak akkor épülhet fel valódi európai ipari bázis, ha a tagállamok összehangolják rendeléseiket és aggregálják a keresletet.

A ReArm EU új koordinációs szerve (Readiness Board), az EU Védelmi Ügynökségének képességfejlesztési terve (CDP), annak koordinált felülvizsgálati eszköze (CARD), és a már 2017 óta létező Állandó Strukturált Együttműködési keret (PESCO) mind olyan technikai pillérek lehetnek, amelyekre egy valódi közös védelmi piac épülhet.

Mindre szükség lesz az Európai Uniónak, mert amennyiben nem sikerül a tagállamokat összehangolni,

rövid távon több tízmilliárd euró veszteség,
középtávon a kontinens iparának behozhatatlan lemaradása,
hosszú távon pedig a tartós külső függés és irrelevanciába süllyedés vár az EU-ra, ahogy azt a Draghi-jelentés is előrevetítette.

Európa most egyszerre kapott pénzt, politikai figyelmet és társadalmi támogatást a védelem modernizációjára, és Trump hirtelen pálfordulása jelentős fellélegzést jelent az ukrán konfliktusban, legalább addig, amíg nem gondolja meg ismét magát.

Mivel azonban az USA anyagilag kiszáll Ukrajna támogatásából, kérdés már nem az, hogy lesz-e több költés, hanem az, hogy ez a költés képes-e fegyelmezett programmenedzsmentté, közös szabványokká és egymásra épülő ipari beruházássá alakulni.