Így csavarták ki a kezemből a nyugdíjpénzt

Amikor 2010 végén bejelentették a nyugdíjpénzek államosítását, az égvilágon semmilyen gazdasági megfontolás alapján nem volt értelme a pénztárban maradást választanom. Nem is ezért maradtam, hanem azért, mert a feltételek olyan gengsztertempóban születtek, hogy világos volt, ezek tarthatatlanok lesznek. Ha esetleg nem emlékeznénk: Matolcsy György, akkori nemzetgazdasági miniszter kijelentette, hogy aki továbbra is merészeli a nyugdíjjárulékai egynegyedét a pénztárba fizetni, az "kiiratkozik a nemzeti szolidaritás rendszeréből", és egy fillér állami nyugdíjat sem kap. (Remélem, az alkotmánybírák között legalább néhány olyan van, aki kicsit szégyelli magát az akkori asszisztálás miatt.)

A végrehajtás szimpátiaindexét tovább csökkentette az állami nyugdíjszámla ("svéd modell") bazári bűvésztrükkje is. A kormány azt ígérte, hogy a nyugdíjpénztárba befizetett összeg az állami nyugdíjszámlára kerül. Persze egy virtuális számlára nem kerülhet semmiféle valódi pénz, de ezt nem kell mindenkinek tudni.

Az világos volt, hogy a pénztárban maradóknak a kormány nem negyedelheti le a nyugdíját, a fenyegetőzés puszta blöff. Ezért két várakozásom volt: (1) A kormány valamilyen formában vissza fogja állítani a nyugdíjjogosultságomat. (2) A kormány valamikor valahogy még ki fogja csavarni a kezemből a nyugdíjpénzt.

Az első várakozásom egy év múlva igazolódott, amikor a gazdaságpolitika rájött, hogy neki minden pénzre szüksége van ahhoz, hogy betömje az egykulcsos adó okozta költségvetési lyukat. (Erre 2011-ben még éppen a nyugdíjvagyon részbeni felélése volt a megoldás, csak 2012-ben jött a megszorítósdi.) Ekkor végleg az államkasszába csatornázták a jövőbeli magánnyugdíj-járulék befizetéseimet, ezzel párhuzamosan pedig - mivel a járulékfizetésem innentől ugyanolyan volt, mint az egy évvel korábban visszalépőké - nem volt más megoldás: visszaállították az állami nyugdíjjogosultságomat.

Ennek fényében különösen pikáns a Nemzetgazdasági Minisztérium csúsztatásoktól sem mentes hétvégi közleménye. Elvégre most éppen azért félti az NGM a pénztárak működőképességét, mert négy évvel ezelőtt megszüntette a kötelező további befizetéseket. Talán nem túlzás képmutatásnak nevezni, amikor egy halálraítélt szektor felett éppen az sajnálkozik négy év múlva, aki az ítéletet hozta. Nem sokkal több jó ízlés szorult a miniszter szavaiba sem, aki szerint ő csak a fiktív nyugdíjpénztárakat szünteti meg. Csak hát olyan értelemben, ahogy ő érti, mind fiktív, éppen a kormány döntése miatt.

A második várakozásom a múlt heti törvényjavaslattal látszik beteljesülni, ami megpróbálja megakadályozni, hogy "a nyugdíjpénztárak feléljék a nyugdíjasok pénzét". Aki ezt a maszlagot elsőre sem vette be, az másodszorra sem fogja. Különösen nem úgy, hogy a minisztérium szerint "a tagok nyugdíjának durván 25%-át a magánnyugdíj-pénztárakból kellene megkapniuk." Ezzel kapcsolatban egyébként van még egy nyugtalanító gondolatom. Vajon milyen kilátásokkal kecsegtet az állami nyugdíjrendszer, ha oda négyszer annyi ideig, háromszor akkora összeget fizetek be, mint a magánnyugdíjpénztárba, és így is a pénztártól várhatom a nyugdíjam negyedét?

A végére azért hadd mondjak még egy zavarba ejtő dolgot. A pénztárak teljesítményét sosem tartottam sokra. Igazából azt gondolom, hogy ha a kormány 2010-ben kötelező jelleggel bezúzza a pénztárakat, és a teljes összeget államadósság-csökkentésre fordítja, nem sok szavam lehetett volna. Nem értettem volna egyet a megoldással, de el kell ismerni, hogy a nyugdíjrendszer átalakítása a választott vezetők legitim joga. Csakhogy amikor az átalakításhoz méltatlan "választási lehetőségek", furcsa "bélyegek", demagóg hazugságok, részben felélt nyugdíjvagyon társul, akkor azt várnám, hogy legalább négy évvel később erőt vesz a kormányon az üggyel kapcsolatban a nagyvonalúság. Ehhez képest szemlátomást még a szándék sincs meg, hogy a megmaradt 60 ezer ember számára méltányos megoldást biztosítson a kormány.

• Címkék:
• nyugdíj,
• magánnyugdíjpénztár,
• makrogazdaság,
• madár istván,
• vélemény,
• államosítás