Teljesen megváltoztatják az életünket a robotok a következő években?
Azt biztosan tudom, hogy nem szabad mechanikusan extrapolálni. Ha húzok egy egyenest a tegnaptól a máig, és bambán kivetítem a holnapra, szinte biztos, hogy mellélövök. Fontos az is, hogy milyen távolról nézzük a változásokat. Ami messziről forradalmi (revolúció), az közelről simán megélhető lépésenkénti fejlődésnek (evolúció). Ez pont fordítva is igaz lehet, ami messziről szinte egyenletes fejlődés, az közelről a mindennapok forradalmain keresztül vezető út is lehet. Amit a ’80-as években olvastam a mesterséges intelligenciáról és az automatizálásról, mint jövőképről, annak a megvalósítása folyik ma, azáltal, hogy a számítástechnikai kapacitás hozzáfejlődött, Roska Tamás már akkor is tanította a neurális hálózatokat. Nemrég jártam egy minden szempontból élenjáró osztrák félvezető-ipari cégnél. Vettek egy szuperokos megmunkálógépet, amelyik többszázféle terméket akár napokig, hozzányúlás nélkül gyárt.
Egy kis baj volt, hogy a kiválasztási folyamat és a gép szállítási határideje majd 2 év volt, és még ezek után 3-4 mérnök másfél évig programozta.
Ennyi idő alatt rengeteget változhat a világ, kérdés mekkora volt a megtérülés a kiváltásra került amúgy is eléggé automatizált gyártáshoz képest. Mi is folyamatosan nézzük, mit lehet automatizálni, de ehhez olyan mennyiségű kreatív és végrehajtó szellemi kapacitás kell, ami a „teljes pályás letámadáshoz” messze nem áll rendelkezésre, ráadásul a célfüggvény is folyamatosan változik. A világegyenlet azonnali megoldásának szentelni az életünket igen kockázatos - persze így lehet nagyot nyerni -, vagy marad a mi, izzadságos életformánk, sok kis meccsből pozitív egyenleget kihozni.
Akkor, ha jól értem, sosem kerülnek utcára az emberek az ipari robotok miatt?
Biztos sokan utcára kerülnének, ha nem képezzük őket, nem tanítják be őket más feladatokra a munkahelyükön vagy szervezett átképzéseken, illetve ami még fontosabb, ha fiatalkorukban nem teszik magukévá a folyamatos változás szükségességét, ezért készségeket tanulnak, nem taxatív ismereteket. Amikor egyetemre jártam, a 80-as évek elején, akkor emberek kézzel végezték az elektronikai alkatrészek beültetését, óránként 300 és 600 darab között, aztán évekkel később megjelentek a beültetőgépek amik 1000, később 5000 alkatrészt ültettek be óránként. Most vettünk épp egy új gépet, ami 110 ezret ültet be egy óra alatt. Mondhatjuk, hogy ez a „robot” 2000 valahai ember munkáját végzi vagy vette el. De nagy marhaság lenne ez az állítás, mert ma egy mobiltelefonban sokszor annyi alkatrész van, mint egy rádióban volt, és az elektronikai gyártásban többen dolgoznak, mint a kézi beültetés idejében. Visszatérve az extrapoláláshoz, mindig elfelejtjük, hogy a kereslet (az emberek mennyiségi és minőségi igényei) villámgyorsan hozzáigazodik a kínálat (technológia) fejlődéséhez, mind volumenben mint terméksoféleségben. Azt látom, hogy egyre inkább a személyre szabott termékek irányába haladunk. Ezért gondolom azt, hogy középtávon az emberek mai munkája váltható ki robotokkal, nem az emberek maguk. Nem lehet kizárni, hogy eljön a Mátrix ideje, de én arra most nem tudok készülni, a feladat túl sokváltozós. Az igencsak arrébb van még, hogy a gépek önmagukban találják ki, milyen új igényei vannak az emberiségnek és ehhez meg is tervezik a termékeket.
Idén 20 éves a Portfolio, amit mi nem tortával és konfettivel, és nem is visszatekintéssel ünnepelünk. Inkább a következő 20 évünket kutatjuk és arra vagyunk kíváncsiak, milyen lesz a világ 2040-ben. Húsz, saját területén kimagasló szakembert kérdeztünk a jövőről, ők beszéltek többek között a következő húsz év gazdaságáról, társadalmáról, oktatásáról, egészségügyéről. Ezeket összegezzük a következő hetekben a Portfolio2040 interjúsorozatban. „Jósolni nehéz, pláne ami a jövőt illeti” mondta Niels Bohr, de hozzátehetjük „praedicere necesse est”. Lássuk, mit mondanak a szakértők! A sorozat eddig megjelent darabjait ide kattintva érheti el.
Milyen lesz a jövő munkahelye?
A most szükséges készségek később is fontosak lesznek, de újak is kellenek majd. A munkakörök és a folyamatok újragondolása nélkül sokan az utcára kerülnének, de az a homo sapiens szégyene lenne, ha pont most futamodunk meg. Akinek ma nincsenek a megfelelő szinten digitális készségei, az sokkal kevesebbet ér, mint az, aki kicsit rosszabb képességű, de ismeri a modern, hatékony kommunikációs és együttműködési technikákat. Később pedig minden munkánál alapkövetelmény lesz a digitális ismeret, más-más mértékben. Egy-két generáció alatt azonban az oktatás is rengeteget fejlődik, az automatizált folyamatokat is lehet tovább gépesíteni, a gép helyett dolgozhat a mindentudóbb gép, de kellenek majd az emberek is hozzá.
Eljön az idő, amikor már nem kell heti 40 órát dolgozni?
Klassz lenne, ha kevesebbet kellene dolgozniuk az embereknek, de igazságosan ez nem sikerülhet könnyedén. Minél inkább dolgozhat egy francia csak 26 órát, annál inkább elvárjuk egy kongóitól, hogy 46-ot dolgozzon. Ha a fejlett országoknak sikerül a számukra kedvező cserearányt úgy fenntartani, hogy kiszervezik a munkát, de kézben tartják a piacokat, a brandeket és az új technológiákat (innováció), akkor ezekben az országokban esetleg lehet majd kevesebbet dolgozni.
De azt gondolom, hogy máshol, ahol gyártatnak, vagy egyszerűbb szolgáltatásokat nyújtanak, ott továbbra is többet kell dolgozni a felzárkózáshoz.
Hangzatos, hogy csökkenteni lehessen a munkaórák számát, de erre nem látok nagy esélyt a világ átlagában. Persze ez ágazatokból és munkakörtől is függ. Ha valaki olyan zseni, hogy egy óra alatt megtervez egy épületet, akkor neki kár 40 órát dolgoznia.
És a magyar emberek, ha már kevesebbet nem valószínű, hogy dolgozunk, de nyugati életszínvonalon fognak élni belátható időn belül?
Ha teljes földindulás nem lesz, biztosan folytatódik némi konvergencia a következő időszakban, de a kulcskérdés az, hogy hosszabb távon Magyarország (és szomszédai) át tudják-e ugrani a közepes jövedelem csapdáját. Akiknek sikerült, azok leginkább a következőkre támaszkodtak:
Egy elég zárt gazdaságban egy központi elhatározás által történt a felzárkózás. Ez centralizáltan, a jelen fogyasztásának a komoly beáldozásával történt, társadalmi konszenzussal, amire példa Dél-Korea vagy Japán.
Van, hogy egy ország hirtelen felfedez valamilyen természeti erőforrást, kincset, amire jó példa Norvégia. Nem arról van szó, hogy hirtelen nagyon okosak lettek a norvég halászok, hanem arról, hogy szénhidrogént találtak. Természetesen ezt jól kellett kitermelni és befektetni.
Egy harmadik eset, ha egy ország kívülről egy hatalmas támogatással tud fejlődni, vagyis ha a nemzetközi környezet úgy akarja felhúzni, hogy szembenéz azzal, hogy versenytársa(ka)t nevel. A kínaiak ezt kikényszerítették a fejlett nyugattól, de Kelet-Németország is egy példa erre. Ehhez azonban az is kell, hogy a fejlettebbeknek érdekében álljon a mi fejlődésünk.
Nem tudom, hogy erre megvan-e a motiváció, de azt tudom, hogy Münchhausen báró módszerekkel nem egyszerű felzárkóznia egy nyitott gazdaságnak.
A mindenkire kiterjedő magas szintű oktatás (és persze sok más keretfeltétel) szükséges a kitöréshez, de ezeket alapnak, nem megkülönböztető jellemzőnek tekintem.
Csak külföldi közreműködéssel van esélyünk?
Igen, de egyáltalán nem mindegy, hogy mit értünk külföldi közreműködés alatt. Nem hiszem, hogy elsősorban kínaiakkal kellene barátkoznunk, azonban azt gondolom, hogy Németország és általában Európa krémjének a hathatós közreműködése fontos esélynövelő tényező. A kínaiak ellenérdekeltek a mi fejlődésünkben, nem is tartozunk egy gazdasági térséghez, nekik közel másfél milliárd ember életszínvonalát kell javítaniuk. Becsülöm, amit a kínaiak csinálnak, tanulni is kell tőlük.
De Kína olyan, mintha elindulna kötöttfogású birkózásban az olimpián, és aztán szabadfogásban birkóznak, amit a többiek balgán – és ez egy nagyon PC megfogalmazás – hagynak neki.
Nem értek egyet Donald Trump amerikai elnök kommunikációval és taktikai lépéseivel, de igaza van abban, hogy Kína nem játszik korrekt módszerekkel. Tehát Kínától nem várhatunk sokat, a fejlett Európát viszont meg lehet győzni arról, hogy ők profitálhatnak a mi fejlődésünkkel, amit igazából tudnak is. A németek jól élnek, eminens érdekük, hogy a körülöttük lévő országok is fejlődjenek. Egy szóval sem mondom, hogy egyetértek minden lépésükkel, de nem fér bele, hogy megsértődjünk és pillanatnyilag mosolygó patrónust keressünk. Összességében azt gondolom, hogy geopolitikai, oktatási, valamint attitűd-kérdés is, hogy át tudjuk-e ugrani a middle income trap-et.
Mi a helyzet a vállalatokkal, lesz olyan magyar cég, amelyiket egy lapon lehet majd említeni a világ legnagyobb vállalataival?
Attól függ, hogy mekkora az a lap, ha kellőképpen nagy, akkor mindenképp…
De ha nem olyan nagy…
Az gondolom, hogy minél szűkebb a terület, annál inkább van erre esélyünk. Már ma is vannak nagyon sikeres magyar cégek, ilyen a Kerox, amelyik a világ egyik legnagyobb csaptelep- kerámiagyártó cége, vagy ott van a Semilab, amelyik speciális félvezető-gyártó. Nyilván más kategória, de a saját piacán pl. a 77 Elektronika is a legnagyobbak közt szerepel a saját területén. Azt gondolom, hogy a middle income trap a vállalatokra is igaz. Az igazán sikeres cégek már átugrották a közepes jövedelem csapdáját, nem a költségelőny a versenyképességük alapja. Nincs olyan cég a világon, amelyikkel ne lennének versenyben. Látni kell, hogy a legtöbb szakmában nincsen egy király (mint a Google, Facebook), amelyik uralná a teljes piacot, hanem öt, tíz, húsz herceg van, és neked kell lenni az egyiknek. Azt viszont senki nem tudja, hogy ezt hogyan érheted el, mert nincs egy bevált recept. A piaci viszonyok között sikeres hazai cégekben a közös az, hogy nagyon okos emberek nagyon szorgalmasak voltak, és hatalmas szerencséjük volt. Egy jó vállalat egy megtermékenyítésből származik, ahogy a növényeknél is működik ez. Ha kevés akár a porzó, akár a méhecske, vagy nincs szél, akkor nem működik tömegesen, ehhez minden kell egyszerre.
Viszont a startupok megjelenésével több az esély egy sikeres cég létrehozására. A nagyvállalatok a világban bezárták vagy csökkentették a kutatóközpontjaikat, amelyek ezt a munkát végezték, és most a startupok töltik be ezt a helyet. Okos, értelmes fiatalok mások pénzéből kutatnak, és ha sikeresek lesznek, akkor ezek a cégek gyakran olyan nagyvállalatok kezében kötnek ki, mint amilyen pl. az IBM vagy a Siemens. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen az egész világon hirtelen egyszerre nagyon nehéz bármit is eladni, de ha ott van mögötted egy nagyvállalat, akkor már könnyebb a helyzet. Időnként tehát egy-egy startup átüti a szökési sebességet, tőzsdére megy, ilyen értelemben ez egy perspektívát nyújt, de látni kell, hogy ez keveseknek sikerül.
A magyar cégek nagy része most is kkv, és ha jól gondolom, valószínűleg kicsi is marad. De megmaradnak egyáltalán?
Nagyon sok magyar cég nem csak kicsi, hanem vegetáló üzemmódban van. Mi is aktívabbak lennénk az akvizíciós piacon, ha léteznének ambiciózus cégek olyan vezetéssel, aki nem akar kiszállni, és tőkére és szakmai háttérre lenne szükségük. Akár a Videotont, akár más, hozzám közelálló cégeket nézünk, a kalkulációink szerint nem éri meg megvennünk a kis magyar cégeket. Több mint 100 céget néztünk meg, de egyet sem vettünk az utóbbi években.
Az egy tipikus üzleti modell, hogy a tulajdonos 20-30 éve leköltségel mindent, amit csak tud, és részben szürkén-feketén fizet.
Ez nem erkölcsi megítélés részemről, hanem a valós versenyhelyzet leírása. Ha ezeket a cégeket „nagy cégként” szeretném működtetni tovább, akkor az már nem érné meg, még úgy sem, ha kihasználom az integrációból adódó előnyöket. Tehát, nekem, mint nagyvállalatnak, az a racionális, ha nem veszem meg, és neki is racionális, hogy nem adja el. Ő tudja tovább működtetni a vállalatát, ki tudja venni belőle az évi 20 vagy 50 millió forintot, miközben én nem is tudnám nyereségesen üzemeltetni. Neki jobban megéri, hogy viszi a vállalatát különösebb fejlesztés nélkül, amíg él vagy be nem csukja, minthogy eladja nekem. Ezekben a cégekben többnyire nincs exkluzív know-how, ami egy extra (a vagyontól és a nyereségtermelő-képességtől elszakadó) vételárat megalapozna. Mielőtt ez egy nagyképű mondásnak hangzik, ez igaz azokra a cégekre is, ahol én dolgozom.
Persze lesznek felvásárlások, de rendszerszinten nem fog egyszerűen megvalósulni a kkv-szektor konszolidációja. Sok céget láttam, amelyiket megnéztünk, aztán pár év múlva megszűnt, vagy nagyon összeszűkült. A tulajdonosnak is így volt jobb, nekünk is. Addig több pénzt tudott kivenni belőle, mint amit mi fizettünk volna, miközben idővel mi vagy más megszerezte a piacát. Egyetértek az MNB-vel abban, hogy jó lenne, ha kevesebb, mérethatékonyabb cég lenne, de csoda csak akkor fog történni, amikor rendszerszintű változás történik. És ehhez nem csak Magyarországon, vagy a V4-ek szintjén, hanem egész Európában kell előrelépést elérni.
Ha már Európánál tartunk, Európa világhatalom marad a következő évtizedekben?
Miért, most világhatalom?
Nos, a világ egyik legnagyobb gazdasága az EU, és az euró tartalékvaluta, de a Brexit lehet a szétesés iránya?
Ha így nézzük, akkor világhatalom marad. A Brexit nem dönti el Európa sorsát, ez csak egyetlen fejezet. Korlátozottan tolja arrébb a fejlődési függvényünket a brit kilépés, és ezt a függvényt nagyon sok minden más is befolyásolja. Nem tartom valószínűnek, hogy húsz év múlva ne lenne Európai Unió, de az biztos, hogy meg fog változni a mai formájához képest. Nem tudom, hogy mennyire fog hasonlítani arra, amiben ma élünk. Azt viszont nem tudom – vagy nem akarom – elképzelni, hogy a határokat újraépítik, ez nem tűnik racionális és valószínű eseménynek, a Brexit ellenére sem.
(Fotók: Stiller Ákos)
