export trade
Gazdaság

Bod Péter Ákos: ez nem hiánygazdaság, a kormányoknak kell a fékre lépni

A központi irányítású tervgazdaságokban nem ritka a hiány jelensége, most azonban a piaci viszonyok között működő országok is megismerkednek ezzel a jelenséggel. Ugyanis már nemcsak a magas áremelkedés jellemzi a Covid-válságból való helyreállást, hanem egyre jellemzőbbek a várólisták és a mennyiségi korlátok. De vajon mi lehet a megoldás erre a problémára?

A Federal Reserve az amerikai gazdaság állapotáról rendszeresen közzéteszi az ún. Bézs könyvet (Beige Book); ennek október 20-i számában, amint a Bloomberg elemzői észrevételezték, hetvenszer szerepel a hiány szó. Korábbi években ritkán fordult elő, a járvány előtt leginkább bizonyos szakmák munkaerőhiányát említette a központi banki elemzés. Most azonban megjelent a chiphiány, a tengeri szállításhoz szükséges konténerek hiánya, az energia megdrágulása és/vagy hiánya, a nemzetközi termelési láncok zavarai nyomán az alkatrészhiány. Ezek társulnak a hónapok óta ismételgetett panaszhoz: hiányzik a munkaerő a kereskedelemből, feldolgozóiparból, az IT-szektorból.

Hiány. Egy bizonyos kor felett ismerősen hangzik minálunk, hogy a használt és új járművek iránti kereslet sokkal nagyobb a kínálatnál, azaz áruhiány lép fel: várni kell az autóra, mint szinte minden keresett termékre. Amerikában ez új dolog. Meghökkenve észlelik, hogy nőnek az árak, hosszabbak lesznek a szállítási határidők. Eddig a „kettőt fizet, hármat kap” volt az elv, most sok termék, szolgáltatás esetében várólistával és korlátozott mennyiséggel kell beérniük.

Nem amerikai jelenségek ezek. A világ számos országából jelentik, hogy a termelés akadályairól készített vállalati felmérésekben a kereslethiányt a lista éléről hosszú idő óta először igazi szűkösségek szorították le: alkatrészek, alapanyagok és főként a munkaerő hiánya. A britek ezekben a hetekben drámai módon találkoztak az áruhiánnyal: sorok álltak a benzinkutaknál, kifogyott az élelmiszer a boltokban, nem jön a villanyszerelő, hentesek híján el kell pusztítani a sertést, kamionsofőr-hiány miatt veszélyben a karácsonyi játék és a mélyhűtött pulyka. 

A hiány önmagában is baj. Kellemetlen a fogyasztónak, termelőnek, rontja a gazdasági folyamatok tervezhetőségét, korrupcióra és a fair megoldások kerülésére ösztönöz.

Ráadásul a kereslettől jelentősen elmaradó kínálat nyomán emelkednek az árak: a sok pénz üldözi az adott mennyiségű (azaz kevés) árut.

Számos iparágban két számjegyű termelői árindexet mérnek, ez pedig rossz jel a továbbiakat illetően, hiszen már most is messze az elfogadható szint felett van a fogyasztói árnövekedés a főbb gazdaságokban. Az euróövezet szeptemberi harmonizált árindexe 3,5 százalékkal múlja felül a tavalyit, holott nemrégen még arról cikkeztek, hogy a Covid-19 járvány hatására tartósan beragadtak az árak. A fejlett világ peremén és a fejlődő világban eleve nem estek a termelői és fogyasztói árak a 2020-as recesszióban, és most, hogy a gazdaság kibocsátása visszatért a járvány előtti szintre, még erőteljesebb az áremelkedés. Csak az európai perifériát véve: a szeptemberi magyar adat 5,5%, a lengyel 5,6%, a litván 6,4%.

Nem ad felmentést a magyar infláció elszabadulására, de tény, hogy az amerikai, brit, német fogyasztói árak is gyorsan nőnek, részben közös körülmények hatására. A meglepően gyors árnövekedés nem intézhető el azzal, hogy most csupán visszakorrigálódnak a tavaly mérséklődő árak. Az infláció gond, de mélyen fekvő bajok indikátora is. Érdekes, hogy döntéshozói körökben a legutóbbi időkig kisebb aggodalmat okozott a pénzromlás, mint ami indokoltnak látszik. A monetáris hatóságok számára ugyan kiemelt jelentőségű az inflációs mutató, de áremelkedés és áremelkedés között tesznek különbséget: a fellépő alkatrészhiány, egy sor egyszerinek mondható termelési gond, átmeneti szűk keresztmetszet azt sugallja, hogy ez múlékony jelenség.

A logika világos: a kínálat korlátossága miatt az érintett termékek, szolgáltatások megdrágulnak, ezzel mindaddig felfelé nyomják az árszintet, amíg a hiány felszívódik, a piaci egyensúly helyreáll. Addig azonban a fogyasztói árindex élénk inflációt jelez, pláne most, az élelmiszerek és az energia drágulása nyomán. Szelídebben alakul viszont az érintett gazdaságokban a központi bankoknak fontos maginflációs mutató. Így lehetséges, hogy

a vezető országok jegybankári közössége most kevésbé látszik aggódni az árnövekedés miatt, mint a közvélemény, és mint egyre több piaci elemző, szakújságíró.

Az alapkamatról, monetáris politikai eszközökről döntő jegybanki testületek inkább megnyugtató kijelentéseket tesznek, azzal érvelve, hogy indokolt „átnézni” a mostani inflációs csúcson, mert a mögött más lesz majd a világ: a bázishatás eltűnése és a jelenlegi termelési akadályok felszívódása után visszaáll az árszintnövekedés a magországokban árstabilitásként elfogadott 2 százalékos szintre.

Mire alapozzák az optimizmust? Arra, hogy a kereslet-kínálat szokásos mechanizmusai belátható időn belül egyensúlyi viszonyokat teremtenek. Sok piaci elemző azonban nem tudja félretenni aggodalmát, látva a meredek áremelkedéseket, például bizonyos fémek, építőanyagok és újabban a nyersolaj, földgáz esetében. Ám hamarosan minden termék megdrágul, amihez sok energia kell: csomagolóanyag, műtrágya, közúti és légi szállítás. Ezektől pedig a javak és szolgáltatások széles körére terjed át a költségnövekedés, amiből pedig fogyasztói áremelkedés lesz. Feltéve, hogy a keresleti oldal megengedi. Márpedig megengedi:

a legtöbb országban beindított költségvetési élénkítés nyomán jelentősen megnőttek a munkajövedelmek és a társadalmi transzferek. Magyarán: az emberek zsebében sok pénz van.

A jegybankárok azonban különféle statisztikai érvet fel tudnak hozni álláspontjuk mellett azon túl, hogy a maginflációs mutatók viszonylag kevéssé emelkedtek. Lehet azzal érvelni, hogy az átlagos fogyasztói kosár árindexét néhány kiugróan megdrágult cikk húzza felfelé: ha a statisztikából kihagyjuk az extrém értékeket, akkor a csonkolt mutatók már egyáltalán nem néznek ki annyira fenyegetően. Igen ám, de az utca embere nem végez el ilyen adattisztítási műveletet. Sőt a kiugró drágulásból hír lesz, az pedig befolyásolja a közvéleményt. Az inflációs várakozásokba nagyon is belejátszanak a címlapra kerülő különleges drágulások hírei.

Hiány, sorban állás, engedélyezés: visszatér a múlt?

Ezzel azonban már a következményeket latolgatjuk, mielőtt értelmeznénk a kialakult helyzetet. Az pedig nagyon különös. Amikor az benzinkutaknál kígyózó autókról jöttek az angliai képek, joggal lehetett az elfuserált Brexitnek betudni az üzemanyag-mizériát. A brit pénzügyminiszter próbálta is azzal magyarázni a bizonyítványt, hogy általánosnak nevezte az üzemanyaghiányt; a kontinensen azonban ez ideig idáig nem fajult el helyzet, csupán sokkal drágább lett a tankolás. Az olaj és földgáz árának hirtelen megemelkedése persze előhív régi, aggasztó emlékeket, hiszen 1973-ban, majd az évtized végén még egyszer az energiahordozók általános drágulása, valamint az azt előidéző súlyos fizikai hiány egyidejűleg hozta létre a gyors áremelkedés és a termelésvisszaesés kellemetlen kettősét, a stagflációt.

Az energia ráadásul csupán egyike a mostani helyzet mozgatóinak. Ami általános jelenség a különféle szociálpolitikát folytató, eltérő gazdasági szerkezetű országokban, az a munkaerőhiány. Ott is fellép, ahol a gazdasági ciklus emelkedő szakaszban tart ugyan, de még messze nem érte el a termelési képesség határait, vagyis még negatív a kibocsátási rés. A szokásos logika szerint ilyen szakaszban nem kellene jelentős munkaerőhiánynak lennie, a maga bérfelhajtó hatásaival – de mégis van. Erről számolnak be a Bézs könyvben, a brit gazdaságban vagy éppenséggel a magyar piacon, ahol nemcsak az IT-munkakörökben, hanem a hotelszakmától az építőiparig számos ágazatban hiányzik az ember. Eközben a gazdaságban fennmaradt nem csekély munkanélküliség is.

Ahol betöltetlen állásokból és munkára várókból egyaránt sok van, ott foglalkoztatás-szerkezeti aránytalanságoknak és munkaerőpiaci merevségeknek kell lenniük.

Hiánygazdaság? Nem, az valami más. A most elhunyt Kornai János munkásságából tudható, hogy a hiánygazdaság sajátos rendszer, amely tartós intézményi alapokon nyugszik, és nem csak abban különbözik a piacgazdasági rendszerektől, hogy gyakori a hiány a keresett termékekben, és sokszor van túltermelés a fogyasztók által nem igényelt cikkekből. Hiányok és túltermeléses szakaszok ugyanis a piaci elvű gazdaságokban is rendre fellépnek, csak éppen ilyenkor az árrendszer – mint egyszerre jelzőrendszer és erőforrás-elosztó mechanizmus – beindítja a korrigáló folyamatokat.

A központi irányítású állam („tervgazdaság”) sajátja, hogy az árjelzések torzak vagy nem is működnek: a hierarchia csúcsán döntenek az erőforrás-elosztásról, jellemzően nem gazdasági motívumok alapján. Az állami tulajdonú cégek ugyan vállalati formát öltenek, de valójában nem fenyegeti őket a csődbemenetel rossz hatékonyságú működés, tartós veszteségesség esetén, mert a hatóságok kimentik őket, azaz „puha a költségvetési korlátjuk” a Kornai által használt terminológia szerint.

Míg a piacgazdasági (kapitalista) rendszer jellemzője a visszatérő kereslethiány, a tervgazdaságban a puha költségvetési korlát miatt rendszeres a keresleti többlet, azaz a kínálati hiány.

Ebből alakulnak ki a sorok, a várólisták, a jegyrendszerek, állami elosztási, adagolási eljárások – ezekről az idősebb korosztálynak még lehetnek emlékei. Következménye a minőségromlás (ha úgyis megveszik, minek igyekezzen a termelő), a bürokrácia (a szűkös mennyiségű javakat nem a fizetőképesség, a „piac láthatatlan keze”, hanem a hatóság osztja el); a korrupció (a javak felett diszponáló bürokrata kegyei megszerezhetők kenőpénzzel).

A hiánygazdaság, mint szisztéma tehát más, mint a mai piacgazdaság. Akkor mégis miért látunk most annyi hasonló tünetet? Nem annyira meglepő ez, ha meggondoljuk, hogy előbb a pénzügyi válság, majd egy bő évtizedre rá a pandémia nyomán milyen változások álltak be a világban. A csődveszély által fenyegetett nagyszervezeteket rendszerint kimentették közpénzből („túl nagyok ahhoz, hogy megengedjük a csődöt”), a kisebb-nagyobb gazdasági szereplők gyakran kaptak átmeneti felmentést a kötelezettségeik teljesítése alól fizetési moratórium keretében. A gazdasági visszaesést a hatóságok a kereslet élénkítésével, pénzpumpálással igyekeztek ellensúlyozni. Egészében tehát a gazdasági szereplők költségvetési korlátja jelentősen puhult.

A gazdaságpolitikusoknak a kereslet növelése könnyebben megy, mint a kínálatélénkítés. Mindez nagyon is érthetővé teszi a hiány és az inflációs jelenségek újbóli megjelenését.

A pandémia miatti társadalmi változások ráerősítettek a folyamatra: sokan újragondolták a családi teendők és a munkaerőpiaci jelenlét közötti addigi arányt, és a járvány első hullámainak elmúltával sem tértek vissza a kötött munkarendű foglalkoztatásba. Gyorsan átalakult a társadalmi igények szerkezete, a piaci kereslet összetétele, és ezt a szerkezeti változást nem tudja rövid időn belül követni a munkaerő kínálata.

Emiatt a fejlett világban valóban olyasféle tünetek jelentek meg, mint amikkel a megreformált tervgazdaságokban találkoztunk: tartósan hiány van jó szakemberben, gyakori a munkahely otthagyása („vándormadarak”) – mintha az 1960-as évekről lenne szó. Ha pedig a munkaerőhiányhoz a nyersanyag vagy alkatrész fizikai szűkössége társul, valódi hiányjelenségek lépnek fel; ilyenekkel az újabb nemzedékek nem találkoztak a világ fejlettebb felében.

Az is erősíti a párhuzamot, hogy válságban a kormányok mindig hajlamosak aktivizálni magukat, akkor is, ha saját hibáik is szerepet játszottak a válságban.

Most pedig döntően egy külső tényező, a vírus okozta a bajokat; a megmentőként fellépő állam viszont jellemzően lefojtja a gazdaság önszabályozó, korrigáló mozgásait. Ezzel még nincs vége a piacgazdaságnak, de mégis terjed a „bürokratikus koordináció”, ismét Kornai fogalmi rendszerét használva, a „piaci koordináció” rovására.   

Van azonban egy fontos különbség a szisztematikus hiánygazdaság és a mostani időszakos hiányok között: az árrendszer, amely jelez a nemzetközi kereskedelemben és az országokon belül is az ügyek többségét illetően. Erre példa a fémek, energiahordozók, építési anyagok, szállítási tarifák igen intenzív ármozgása. Sajnos a túlreagálás mindig része az ármechanizmusnak, most is ezt látni. Extrém ármozgások esetén pedig a hatósági árbeavatkozás melletti szakmai érvek is megerősödnek, a politikaiakról nem is beszélve. Mégis, abban kell reménykednünk, hogy a gazdasági ágensek az árváltozások által közvetített üzenetet mielőbb lefordítják, állami beavatkozásra nem várva, az üzleti cselekvés nyelvére: a tartósan megdráguló erőforrásokat mással helyettesítik, a technológiákat takarékosabbra cserélik, a szűkössé vált munkaerő megtartására, visszavonzására pedig rugalmasabb, az újabb életforma-mintáknak jobban megfelelő munkaszervezetet alkalmaznak.

Naivak ne legyünk, ez időt igénylő folyamat. Egy példa: a magánszektoron belül a nagyobb vállalkozások elég gyorsan átálltak nálunk a hibrid munkaszervezési módozatokra, míg a kisvállalatok és az állami intézmények sokkal kevésbé fogadták be az új helyzettel adekvát megoldásokat. A fizikai hiányok felszámolása sem megy gyorsan, hiszen egy chipgyár felépítése vagy a szűkös nyersanyag megnövelt kibányászása technológiától függően sok időt igényel. Ezért valószínűleg azoknak van igazuk, akik a Covid-19 utáni helyreállítás idejét hosszabbra prognosztizálják, mint ami az aggregált mutatók kezdeti lesüllyedése és rákövetkező helyreállítási emelkedés alapján egyszerű extrapolációval adódott.

Marad tehát egy sor szűkösség, piaci hiány, elfutó ár, kellemetlen drágulás, sőt új is keletkezhet.

Ráadásul a monetáris politikai eszközök erőteljesebben hatnak akkor, ha keresleti okai vannak az árnövekedésnek. Olyankor a kamatemelés, a likviditásszűkítés bizonyos átfutási idővel mérsékelheti a túlzott keresletet, a megtakarítások felé terelheti a már kiáramlott jövedelmeket. Az energiaszűke miatti árszintemelkedés ellen – ezt láthattunk az 1970-es években – nem igazán hatásos, ám annál több mellékhatást generáló eszköz a jegybanki kamatláb emelése.

Érdemesebb tehát berendezkedni arra, hogy a következő ciklus-szakasz alatt kínálati oldali okokból további erőteljes árszintemelő nyomások érkeznek. Ekkor persze különösen csínján kellene bánni a keresletélénkítéssel, vagyis azzal az eszközzel, amelyre a politika olyan gyorsan rákapott, és amelyet a nagyközönség a felelős, szociálisan érzékeny kormányzás szinonimájának gondol. Nem lesz könnyű ezt a megszokást feladni. Pedig máskülönben még több és még erőteljesebb hiányjelenségekkel leszünk kénytelenek együtt élni.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

capitolium usa
tálib fegyveresek

Holdblog Fejlődő országok

Az amerikai részvénypiac meneteléséről naponta értesülhet az olvasó, ha máshogy nem is, de egyedi részvénysztorik...

Tematikus PR cikk
Ingyenes online előadás
Könnyebb, mint gondolnád.
Online előadás
Hosszú távú befektetési módszerek, portfólióépítés.
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó raktárak és logisztikai központok

A legmodernebb ipari és logisztikai központok kínálata egy helyen

Infostart.hu

Back-office munkatárs

Back-office munkatárs
2021. december 9.
Agrárszektor Konferencia 2021
2021. december 2.
Waberer's - Első kézből a jövő stratégiája
tedrosz