Fabian lajos tritonlife
Gazdaság

Az utolsó pillanatban vagyunk, kiegyezésre van szükség a magyar egészségügyben - Interjú Fábián Lajossal

Csiki Gergely
Segítséget ajánl a mindenkori kormány számára az egészségügyi ágazat hatékonyabb, betegcentrikusabb, gazdaságosabb és jobb működtetéséhez a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének Egészségügyi Tagozata - hangoztatta Fábián Lajos, a tagozat elnöke a Portfolio-nak adott interjújában. Az egészségügyért felelős Belügyminisztérium a - több tízezer munkavállalót, és több százmilliárd forintos nettó árbevételű vállalkozói és gazdasági társaság tömeget egyesítő - szervezet kezdeményezésére már reagált és bíznak egy folyamatos egyeztetésben, emellett Lázár János építésügyi miniszterrel is volt már egyeztetés. Az orvos és egészséggazdasági-, egészségbiztosítási szakember - aki előadást is tart a Private Health Forumon - azt vallja: Magyarországon sincs két szektor az egészségügyben, ezért konszenzusra, egyfajta kiegyezésre van szükség a szektorban. Szerinte ehhez még nincs késő, de az utolsó pillanatban vagyunk. Fábián Lajossal - aki egyébként TritonLife Csoport alapító részvényese és igazgatóságának elnöke - beszélgettünk az egészségügyi rendszer jelenlegi gondjairól, az elmúlt években meghozott kormányzati intézkedések hatásairól, a lehetséges következő lépésekről, valamint az aktuális, többek között az energiaválság miatt nehéznek ígérkező makrogazdasági környezetről. Úgy vélekedett, hogy az elmúlt években veszteséget termelő magánintézmények a lét, vagy nem lét kérdésével is szembesülhetnek hamarosan.
Mi vár a magyar egészségügyre? Szerdai konferenciánkon kiderül, ahol a VOSZ Egészségügyi Tagozatának szekcióelnökei egy kerekasztalbeszélgetés keretében fejtik ki álláspontjukat. Még nem késő regisztrálni.

Miért kellett gyakorlatilag újjáéleszteni a VOSZ Egészségügyi Tagozatát?

A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének korábban nem volt Egészségügyi Tagozata, csak egy nagyon kicsi, mérsékelten aktív egészségügyi szekciója működött, a szolgáltatási tagozat alá rendelten. A tagozat a VOSZ legmagasabb szintű szakmai érdekképviseleti szerveződési egysége, így mikor engem megválasztottak ennek a kis korábbi szekciónak az élére, azonnal nagyon komoly szervező munkába kezdtem annak érdekében, hogy az Ipari, Mezőgazdasági, Kereskedelmi és Szolgáltatási Tagozatok mellett az egészségügyi szektor is megkaphassa a megfelelő szintű képviseletét a VOSZ-on belül. Ez a szervező munka 2019 végén, 2020 elején kezdődött, és az egyébként is többszörösen terhes Covid járvány időszakában zajlott. Nagy szervezeteket nyertem meg, akik a közös erő és közös fellépés érdekében és reményében mind csatlakoztak. Ilyenek például a Háziorvosok Online Szervezete (HAOSZ), a Házi Gyermekorvosok Egyesülete (HGYE), a szállítókat és gyártókat képviselő ETOSZ, a Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége (MDOSZ), a magánszolgáltatók egy részét korábban is egyesítő PRIMUS Egyesület, valamint ezeken túl nagyon sok nagy szolgáltató cég, mind a járó szakorvosi és foglalkozásegészségügyi, mind a diagnosztikai, mind a fekvőbeteg ellátók részéről, valamint sok kisvállalkozás, akiknek az érdekeivel eddig senki nem foglalkozott. Látva ezt a növekedést, a VOSZ elnöksége, majd közgyűlése is rábólintott a VOSZ 5. önálló tagozatának létrehozására, így 2022 tavaszára a korábbi kis egészségügyi szekció a VOSZ Egészségügyi Tagozatává vált. A közgyűlés engem öt évre megválasztott a tagozat elnökévé, és egyben a VOSZ társelnöke is lettem több kiváló szakember társaságában, Eppel János új VOSZ elnök vezetése mellett.

Mi volt a kinevezésekor az eredeti célja és ez hogyan valósult meg?

Egyértelmű célunk, hogy a VOSZ társadalmi és kapcsolati erejét ugyan használva - de nem a sajtóban üzengető szervezetként, viszont - a legnagyobb szektorális gazdasági, vállalkozói, és szakmai erőt képviselő csoportként

segítséget ajánlhassunk a mindenkori kormány számára a szektor hatékonyabb, betegcentrikusabb, gazdaságosabb, és jobb minőségű működtetése,

és a minden fél által betartható, átlátható szabályozó rendszereinek kialakítása érdekében, minden esetben a win-win helyzetekre törekedve.

A szektorunk komplexitása miatt, a szakmai munka mélysége és minősége érdekében tagozatunk 6 szakmai szekciót hozott létre, amely szekciók elnökei egyben a tagozatunk elnökségi tagjai. Az Alapellátás és fogászati ellátás szekció (felnőtt és gyermek) elnöke Békássy Szabolcs, a Háziorvosok Online Szervezetének alapító elnöke, országos kollegiális vezető háziorvos, a Szakorvosi járóbeteg-, és foglakozásegészségügyi ellátás szekció elnöke Kirschner András, a Swiss Medical ügyvezetője és orvos igazgatója, a Szakorvosi fekvőbetegellátás szekció elnöke Csernavölgyi István, a Budai Egészségközpont vezérigazgatója, a Diagnosztikai szekció (képalkotó és labor) elnöke Gyarmati János, a Huniko cégcsoport elnöke, az Egészségügyi innováció és informatika szekció elnöke Skorán Ottó, a Doktor24 Medicina Zrt. társtulajdonosa, az Egészségügyi technológiai szekció (gyártók és szállítók) elnöke pedig Rádai Tamás, az Egészségügyi Technológia és Orvostechnikai Szállítók Egyesületének igazgatója.

A szekcióelnökök mind ott lesznek a szerdai Private Health Forum rendezvényünkön. Még nem késő regisztrálni:

Tagozatunk nyáron levélben kereste meg az új kormányban a területért felelős Pintér Sándor belügyminiszter urat, megjelölve az általunk legkritikusabbnak ítélt területeket, felajánlva segítségünket a szektor jobbá tétele érdekében. A BM pozitívan reagált, egyeztetéseink megkezdődtek, augusztus végén Takács Péter államtitkár úrral folytatott megbeszélésünk alapján

reménykedünk egy nyitott és folytatólagos, szakmai alapokon és érveken nyugvó párbeszédben.

Időközben Lázár János miniszter úrral is történt egy egyeztetés, ahol a VOSZ oldaláról szóba került az egészségügyben az állami infrastruktúra fejlesztések során esetleg magántőke bevonása és közös működtetés. Az új kormányzati struktúra éppen csak felállt, éppen most érnek véget a nyári szabadságok, a kormány is most kezdi meg igazán a munkáját, méghozzá egy, a mi generációnk által soha nem látott, a szomszédban zajló háború által okozott nagymértékben nehezített pályán mozogva. Egyelőre ennek ellenére optimista vagyok.

fabian lajos

Mik a tapasztalatai, jól működik az amúgy egymással versenyző piaci szereplők együttműködése? Hogyan lehet és milyen határig együttműködni a legnagyobb versenytársakkal?

Az egymással versengő piaci szereplők együttműködéséről annyit, hogy ha ez nem megy, akkor vége. Nincs más alternatívánk. Nem véletlenül született meg az „oszd meg és uralkodj” elve az elmúlt évezredek hatalomgyakorlási eszköztárában, ezt nem szabad elfelejtenünk. A VOSZ Egészségügyi Tagozata jelenleg a gyógyszergyártást és forgalmazást magában nem foglaló szektor legalább 85%-át képviseli, több tízezer munkavállalót, és több százmilliárd forintos nettó árbevételű vállalkozói és gazdasági társaság tömeget. Társaimmal megállapodtunk abban, hogy a közös érdekhalmazokat keresve próbálunk előre lépegetni és nem az ellentétek mentén. A legegyszerűbben ezt mi úgy fogalmazzuk meg, hogy „Legyen Béke, Rend és Haladás az Egészségügyben (is)”, mert csak így tudjuk szolgálni legfőbb közös célunkat, a gyógyulni vágyó beteg ember érdekét. Egyelőre ez működik és remélem hogy a tagozat mostani elnöksége és tagsága kitart ezen elvek mellett, azonban az egyensúly fenntartása delikát vezetői feladat.

A magánegészségügy nem önmagában létezik, nem is létezhet, hiszen az a magyar egészségügy szerves része, ami azt is jelenti, hogy az állami egészségüggyel kapcsolatban van, kapcsolatai vannak. Milyennek írná le jelenleg a két szektor kapcsolatát, ez hogyan változott az elmúlt 2 évben, akár az új állami szabályozásoknak köszönhetően?

Véleményem ezzel kapcsolatban semmit nem változott az elmúlt 5 évben, mióta tudásomat, tapasztalatomat és pénzemet hazahozva a saját hazámban teszem azt, amit korábban külföldön végeztem.

Nincs két szektor az egészségügyben. Egy szektor van, mégpedig az az szektor, amely a beteget meggyógyítja, sőt, ami segít a betegségek megelőzésében.

Túlnyomó többségében ugyanazok a szereplői mind a beteg, mind a gyógyító személyzet oldaláról. A Covid megmutatta, hogy a magánegészségügy elmúlt évtizedekben kialakult szerkezete komplementer módon segítheti az állami egészségügyet amikor nagy a baj. Ezt nem büntetni, hanem segíteni kell. Gyakorlatilag minden környező volt szocialista országban (és nyugaton is) szereztem olyan tapasztalatot, melynek birtokban kijelenthetem, hogy az anomáliák fő oka a rendszerekben mindig 1) az értéktorzulás, 2) az évek, évtizedek során amortizálódott finanszírozási rendszer, valamint 3) az emberek saját egészségükért érzett felelősségének teljes hiánya. Ráadásul ez társul egy „nekem minden ingyen jár” társadalmi tudattal, ami egyrészt a kommunista történelmünkből, másrészt az elmúlt évtizedek elmaradt ide vonatkozó edukációjából adódik.

Ezért áll látszólag egymással szemben jelenleg a „magán” és az „állami”. Az előbbiben az ügyfél (a beteg) szempontjából jobb minőségű kiszolgálást kap, az ellátó személyzet pedig valódi – a piac által meghatározott – értékén végzi a munkáját, míg az utóbbiban a percepció sokszor – lehet, hogy igaztalanul – ennek az ellenkezője. Ugyanakkor

vannak olyan területek, amelyek soha nem működhetnek csak magánellátás keretében akkor sem, ha erre NEAK finanszírozás állna rendelkezésre.

Egyszerűen azért nem, mert vannak olyan magas szakmai igényű, rendkívül komplex, viszonylag ritkán alkalmazott, rendkívül drága beavatkozások, amelyek – talán az USA kivételével – az ún. civilizált világban mindenütt közösségi finanszírozásban valósulnak meg, hiszen az ehhez szükséges készenléti, állandó elérhetőséget biztosító rendszereket nem lehet pusztán gazdaságossági alapon működtetni. Ezzel szemben vannak tömegesen, standardizáltan, jó minőségben végezhető beavatkozások, ahol az anyagiakra is érzékenyebb magáncégek gazdaságosabban és hatékonyabban tudnának feladatot átvenni. Előbbire teljesség igénye nélküli példák lehetnek a komplex nagytraumatológiai sürgősségi ellátás, stroke központok, invazív szívsebészeti központok, szervátültetések, komplex onkológiai ellátó rendszerek, stb. Utóbbira a szülészetek, elektív ortopédiai centrumok, egynapos sebészeti intézmények minden szakmában, szürkehályog sebészet és hasonlók. Ezen interjú kereteit meghaladó konkrét példáim vannak az elmúlt másfél évtizedből, mikor egy kórházban gazdasági és egyéb okok miatt elsorvadó tevékenységet alvállalkozóként ugyanaz az érintett csapat a NEAK kvóta 80%-án is pozitív eredménnyel tudott üzemeltetni 10 éven át egy idegen bérleményben, miközben nagyszámú műtét történt, azaz a betegek ingyen el voltak látva, és a dolgozók motiváltan helyben maradtak. A szerződést megszüntették, most az adott területen a korábbi műtétszám töredéke zajlik, és a betegek nem jutnak helyben ellátáshoz, és az orvosok egy része is távozott.

Hogyan értékeli, milyen hatással voltak az elmúlt két év egészségügyet érintő kormányzati intézkedései?

Az új szabályozás az elmúlt két évben nagyon sok hasznos elemet hozott. Ilyenek például a paraszolvencia elleni küzdelem (ami sajnos messze nem ért véget), a magánrendelőkből közösségi finanszírozású intézményekbe irányított, majd magánzsebekben végződő betegellátási folyamatok megnyirbálása, stb. Ezek senkinek nem jók és támogatjuk a mindenkori kormányzat ezeket megszüntetni kívánó törekvéseit. Azonban sajnos a jószándékú erőfeszítések hatásai nem a szektorális érdekek – a beteg érdekében történő – teljes összehangolódása irányába mutattak, hanem még talán bizonyos értelemben mélyült is a szakadék. Például sok szakember egyszerűen elment (újra) külföldre, vagy teljesen elhagyta az állami szektort és a magánellátásban dolgozik, sőt értékes szakdolgozóink jelenleg bolti pénztárosok, házi betegápolók itthon, vagy Ausztriában, stb. Azt tapasztalom, hogy sokan, még néhány kórházi vezető is szimplán ellenségként tekint a magánszektorra, és így is kezeli azt, pedig

az együttműködés mindig messzebb vezet, mint a csatározás.

Alapvetően sehol, de ebben a szektorban különösen, hatalmi szóval, a dolgozók revolverezésével, fenyegetettség légkörében nem lehet hosszú távú sikereket elérni.

Konszenzus kell a szektorban! Egyfajta kiegyezés. Még nem késő, de utolsó pillanatban vagyunk.

Tudomásul kell venni, hogy egy komoly szakorvos 30 évet tanul azért, hogy a saját szakmáját önállóan művelő „pályakezdő” lehessen, és utána nagyon rövid aktív évek állnak rendelkezésére a saját egzisztenciája megteremtésének érdekében. A magasan képzett szakdolgozók áldozatos munkájáról és életéről pedig csak annak van fogalma, aki ezt közelről látja. Ha másokért folytatott küzdelem napi 8-10-12 órája, vagy egy át nem aludt éjszaka után azt számolgatja a boltban, hogy miből vásárol a hónap utolsó 10 napjában, akkor előbb-utóbb más hivatást választ (amint ezt látjuk is).

Ha a magánegészségügyi szektor képviselete a fő cél, akkor mit tekint a legfontosabb feladatának? Szektorsemleges finanszírozás, minőségi indikátorok, feketegazdaság-lakásrendelők elleni harc?

Legfontosabb feladatom, hogy a fentiekben vázolt – a beteg ember érdekében történő – konszenzust segítsem elérni, vagy legalább komoly lépéseket tegyünk ennek érdekében. Tényeken, számokon, a szereplők valós érdekein nyugvó, minden érdekelt felet az asztalhoz ültető egyeztetést szeretnénk, ami soha nem történt Magyarországon ebben a szektorban a rendszerváltást követően, vagyis az utóbbi 32 évben. Olyan folyamatot szeretnénk, ahol az igen komoly felhatalmazással rendelkező kormányunk is láthatná, hogy a rendszer közös átgondolása és rendbetétele választói – így politikai – érdek is lenne, és akár még pozitívan kommunikálni is lehetne a választók felé, hiszen ma az emberek is érzik a bőrükön, hogy szinte már csak személyes ismeretség árán jutnak el egy-egy szakorvoshoz, és már a magánszolgáltatóknál is várólistás egy-egy kurrens szakmai terület.

Ha úgy tetszik, az állami és magán együtt sem képes ma már bizonyos területeket jól kiszolgálni egy olyan országban, ahol jóval több, mint fél évszázada azt hallják az emberek, hogy nekik minden ingyen jár.

Persze hogy jár... csak nem jut... – mondta erre egy tanult barátom. Itt lenne az ideje a közös ébredésnek.

A szektorsemlegesebb finanszírozás, a minőségi indikátorok kérdése és hatalmas – sem az állam, sem a szervezett magánellátók által át nem látott, nem dokumentált – szürkezóna, a lakásrendelők ügye ennek mind része, de csak egységesen érdemes ezt megközelíteni, a nagy közös konszenzuskeresés részeként. Ez utóbbi, az ún. lakásrendelő piac tovább hízott a paraszolvencia elleni harc eredményeképpen. Ez egy olyan szürke zóna, amit sem az állam, sem a nagy és minőségi munkára törekvő magánszolgáltatók nem látnak át. Mi is sokszor tapasztaljuk, hogy a hozzánk forduló páciensek hivatkoznak itt és ott történt vizsgálatokra, ezekről azonban sem a kezükben, sem az EESZT-ben – az egészségügyi informatikai térben - nincs dokumentum. Azt sem tudjuk, hogy bizonylatot kaptak-e a fizetség fejében, illetve ha igen, akkor ez a teljes összegről szólt-e. Ennek a szürke zónának a megtisztítása, átláthatóvá tétele abszolút közös érdek. Egyrészt a beteg érdeke, mert jelenleg nincs minőségi kontroll, fontos és életet veszélyeztető állapotok is elnézésre kerülhetnek, sokszor nincs róla dokumentáció, és semmilyen módon nem illeszthető az itteni ellátás semmiféle professzionális betegút menedzsmentbe. Holott ez utóbbi a bizonyítékokon nyugvó orvoslás elvei mentén a legfontosabb garancia a legjobb ellátásra, amely protokollok alapján kellene, hogy történjen. Másrészt az állam érdeke, mind a minőség, mind az adatszolgáltatás, és egészségügyi adatmenedzsment, mind az itt eltűnő emberi erőforrás és munkaidőkeret, valamint az adófizetési vetület miatt. Harmadrészt a szervezett magánszolgáltatók érdeke is, hogy az itt eltűnő emberi erőforrás átkerüljön a strukturált és transzparens rendszerekbe, illetve az ún. fizetős betegek problémáit ne ilyen módon kezeljék a szürke zónában tevékenykedők, féllegális házi megoldásokat ajánlva akár komoly problémákra is, nem dokumentáltan, aminek hatásai utólag sokszor a szervezett nagyobb magánszolgáltatón csapódnak le. Végül pedig alapvető biztosítói érdek, legyen az magán, vagy állami, hiszen egy strukturált finanszírozási forma csak átlátható és dokumentált szolgáltatási rendszerekkel együtt létezhet.

Milyen érvek szólnak a szektorsemleges finanszírozás mellett és ellen? Milyen kockázatokkal jár? És miért jó ez a betegeknek?

A legfontosabb érv a beteg érdeke. Nagyon nagy mértékben javíthatná például a várólistás területeken a hozzáférést, és nagymértékben csökkentené a beteg által fizetendő összegeket. Ez például azonnal politikai tőkévé lenne kovácsolható, hiszen kifogná a szelet azok vitorlájából, akik most azért panaszkodnak (jogosan), mert 30-35 éve fizetik a TB járulékot és most egy magánszolgáltatónak piaci árat fizetnek azért, ami nekik ingyen járna.

Az államnak (az adófizetőknek) nem kellene annyit invesztálnia, és fenntartási költségekkel bajlódnia, hiszen az infrastruktúrát valaki kiépíti és működteti, nem kellene az emberi erőforrás komplex problémáival kínlódnia, hiszen a magáncég felel érte, és sorolhatnám. Meg kell jegyeznem, hogy jelenleg is van sok közösségi finanszírozást élvező magánvállalkozás mind a járó-, mind a fekvő ellátásban. Tehát az állam most is alkalmazza ezt a számára előnyös megoldást. Ugyanakkor olyan módon is megkülönbözteti ezeket és élvezi az ebből származó anyagi előnyt, hogy az államival megegyező ellátási feladatot ellátó magáncégek részére például a bérrendezések során megemelt finanszírozási kvótarészt nem folyósítják, azaz ezt a terhet a magánellátóra helyezik, ezzel sok – társadalmilag is hasznos terhet cipelő – társaság betegellátási tevékenységét nehezítve, vagy ellehetetlenítve.

A beteg és az állam szempontjából az a legnagyobb kockázata, hogy amíg nincs transzparens szabály-, és kritérium-rendszere, addig akár nem megfelelő szakmai színvonalú, az adott területen kellő rutinnal nem biztos, hogy rendelkező cégek is kaphatnának állami finanszírozást. Ezért nem lehet ez automatikus, hiszen egy ilyen lépés előtt fontos lenne megalkotni a mennyiségi és minőségi kritériumok alapján kialakított szabályrendszereket és azok betartását utána rendszeresen ellenőrizni. Ez ahhoz lehetne hasonló folyamat, ahogy egy biztosító szolgáltatást vesz a piacon minőségi és mennyiségi kritériumok alapján.

A szolgáltató szempontjából pedig az a legnagyobb kockázat, hogy a jelenlegi finanszírozási kvóták az esetek jelentős részében még az önköltséget sem fedezik (például ezért is veszteségesek a nagy állami ellátók), ez viszont egy magánellátó esetében nem működik, hiszen a befektetést követően annak meg kell térülnie. Ezért kritikus, hogy 1) vagy jelentősen emelkedjenek a kvóták, vagy 2) ilyen esetben jogszabály engedje meg különböző egyéb kényelmi, választható extra tételek rászámlázását, illetve 3) a finanszírozó ne a tulajdoni háttér alapján diszkrimináljon, hanem az adott szolgáltató által végzett tevékenység minősége és közösségi haszna alapján. Most az ilyen kevert rendszer nem szalonképes, az államilag finanszírozott és a magánellátást térben és időben kötelező elválasztani. Ez annak ellenére így van, hogy léteznek olyan állami intézmények is, akik magánszárnyakban/magánkórtermekben magánellátást is próbálnak nyújtani, és a hírek szerint rá is számláznak különböző jogcímeken a finanszírozott ellátás keretében végzett tevékenységre. Ez számomra olyan nagyban, mint amit néhány kolléga kicsiben a paraszolvenciával művelt, és jól mutatja a rendszer átláthatatlanságának mértékét. 

Ugyanakkor addig, amíg más országokhoz hasonlóan nincs meghatározva, hogy mi jár a befizetett járulék fejében és mi az ami e fölött külön megvásárolható (például kiegészítő biztosítással), addig marad ez a nehezen átlátható és kiskapukkal tele helyzet. Ez egyébként feltétele lenne egy strukturált biztosítási rendszernek is, legyen az állami, vagy magán, mert ebből a szempontból mindegy.

További fontos területnek tartom a jelenlegi, ma már idejét múlt ún. minimumrendelet mielőbbi felülvizsgálatát. Ma olyan rigid előírásoknak kell megfelelnie a szolgáltatóknak, amelyek jelentős részének sokszor a már működő állami szolgáltatók sem tudnak megfelelni. Ilyen például a különböző létszám, eszköz, a betegszámra vetített különböző – a mai ellátási protokollokban már részt nem vevő – szakemberek előírása, vagy az ágyszám kötöttség és hasonlók. Lehet, hogy 1975-ben egy 7/24/365 működésre tervezett járási kórház területi ellátási kötelezettségei miatt szükséges volt előírni egy frissen nyíló sebészet ágyszámát, szakember létszámát, stb, de 2022-ben ez már inkább vicces. Ma már nem ágyszámban mérnek egy fekvőbeteg intézményt, hanem kibocsátásban, azaz milyen hatékonyan, milyen minőségben és a lehető legrövidebb bent tartózkodási idővel gyógyítja meg a hozzá forduló beteget. Arról nem is beszélve, hogy

a hatékonyságot – a magánszolgáltatók egy részének kivételével – senki nem méri.

Miért kellene mondjuk 7/24/365-re előírt stáb, ha az intézmény heti 3 napon operál egy szegmensben? De sorolhatnám, sok ilyen terület adódik. Ez az egyik oka, hogy a nem jól kihasznált állami rendszerek sokszorozott, párhuzamosan kiépített erőforrásokat emésztenek fel, hogy mindenütt meg tudjanak felelni az előírásoknak, de egy-egy lokációban messze nem használják ki ezt a kötelezően fenntartott kapacitást. Ugyanakkor a rendelet az induló magánszolgáltatókat is ennek a feleslegesen pazarló előírásnak a betartására kötelezi. Szívesen adnánk szakmai segítséget ezek átgondolásához, és egy mind az állami, mind a magánszolgáltatók által betartható valós szükségleteken, és minőségi elvárásokon nyugvó minimumrendelet kidolgozása érdekében.

Hogyan lehetne egy szektorsemleges finanszírozási rendszert bevezetni idehaza a gyakorlatban? Mit mutatnak a nemzetközi példák?

Legjobb és leggyakrabban említett példám erre a kérdésre a cseh és a szlovák rendszer átalakítása a 90-es években és a 2000-es évek elején, vagyis 20 évvel ezelőtt. Néhány éve nincs direkt kapcsolatom ezekkel a piacokkal, és tudom, hogy ott sem mindenki elégedett, mindig van az egészségügyben javítandó, de a példájuk nagyon fontos lehetne számunkra.

Az egy nagy korábbi, VZP nevű állami egészségbiztosítót, ami megfelelt a mi korábbi OEP-ünknek, azaz a mai NEAK-nak, több összefüggő törvénycsomag által szabályozott módon lebontották. Ma Csehországban ha jól emlékszem 7 (hét!), Szlovákiában 3 (három!) egymással versengő, non-profit egészségbiztosító működik. A polgároktól beszedett járulékokat az állam algoritmizáltan visszaosztja a biztosítókra a szerződött biztosítotti létszámuk alapján, figyelembe véve még azt is, hogy milyen súllyal látnak el rossz szociális körülmények között élő, több krónikus betegséggel bíró populációt (például Kelet-Szlovákia), ami több költséggel jár. Ezzel együtt több, mint 20 éve definiálták az ún. alapcsomagot, ami durván 8900 ICD10 kóddal jelzett egészségügyi kondíciót, diagnózist foglal magában, és amiben rögzítették, hogy mely szolgáltatás jár ingyen a befizetett járulékok fejében a biztosítottaknak. Ezeket kötelező finanszírozniuk, a betegnek erre vonatkozóan nincs többletköltsége. Ugyanakkor a biztosítók versenyeznek a kiegészítő szolgáltatások piacán, és az ellátó intézmények is versenyeznek a páciensekért, és versenyeznek azért is, hogy lehetőleg minden biztosítóval szerződésben álljanak.

A verseny mindenütt a rendszer motorja, ahol nincs verseny, ott nincs minőségi szolgáltatás, nincs minőségi kiszolgálás, és általánosságban nincs fejlődés.

A fenti példában nagyon komoly kritériumrendszert is megfogalmaztak az ellátó intézményekre vonatkozóan. Aki ezeknek megfelel, működhet, aki nem, az nem. Például ahol néhány szülés van egy hónapban, ott nem kell szülészetet engedni mert sem az anya, sem az újszülött biztonsága nem biztosított, vagy ahol néhány protézist operálnak havonta ott nem kell protézist operálni. Nem beszélve arról, hogy ma már néhány esetben bevásárlóközpontokban is végeznek onkológiai műtéteket. Ez nem jó. Miért? Mert ez egy delikát csapatmunka és ott a legmagasabb szintű a betegbiztonság, ott alakul ki a team rutin, ahol ezeket nagyobb számban végzik. Továbbá bizonyos beavatkozások a betegbiztonság érdekében más szakmák jelenlétét is igénylik. Neonatológia, intenzív terápia, stb.

És a példa szempontjából talán a legfontosabb, hogy a fekvőbeteg ellátók, kórházak durván harmada, fele, magánintézmény az említett országokban. Egész kórházcsoportok jöttek létre, és nemcsak itt, hanem Lengyelországban is, melyek szolgálják a betegeket azóta is.

A beteget nem érdekli, hogy kié az épület, a műtőasztal, vagy az endoszkóp. Őt az érdekli, hogy gyorsan, és jól meggyógyítsák, és ha lehet, ne kelljen érte sokat fizetnie pluszban zsebből, ha egyébként biztosított.

Itt máris hallom, ahogy az ellenérvelők a Hospinvest itthoni példáját említik, mint kudarcot. Ez nem az volt, amiről itt beszélek. Ha egy egyébként akkoriban veszteséges, személyi állomány hiányával küszködő és már a fenntartó által bezárni szándékozott kórházat átadunk egy magáncégnek, majd az alulméretezett kvótákból azt várjuk tőle, hogy „működjön mert ő magán”, akkor az nem biztos, hogy menni fog. Ez a sajnálatosan rossz, és már induláskor kérdéses eredményű modellkísérlet azóta is árnyékot vet az ügyre.

fábián lajos tritonlife

A fokozatosságnak van értelme, például először csak bizonyos szakmákban elindítani azt és a tapasztalatok kiértékelése után tovább terjeszteni?

Ha rajtam múlna, én mindenképpen rendszerben gondolkodnék, alaposan terveznék, minden érdekelt felet és szakembereket bevonnék, rászánnám az időt, hiszen az elmúlt négy évtizedhez viszonyítva még mondjuk 12 hónap nem a világ vége, és nem a rendszer egyes kis elemeit módosítgatnám, mert azt látom, hogy 32 éve ez történik, miközben

a régiónk 80-as, 90-es évekbeli egyik legjobb egészségügyi ellátórendszere enyhén szólva elinflálódik régiós összehasonlításban is.

Itt nem a csúcsteljesítményű csúcsintézményeinkről és világszínvonalon működő néhány szakemberünkről beszélek, hanem a nagy hálóról, ami mindenki számára elérhető kellen, hogy legyen.

Az aktuális nehéz makrogazdasági és állami fiskális környezet mennyire lehet most akadálya az egészségügyi rendszer átalakításának?

Ez egy égető kérdés, és őszintén úgy érzem, hogy

a mostani makro-környezeti helyzet egyelőre még kiszámíthatatlan és nagyon durva következményekkel is járhat mindannyiónk számára.

Ez nem kifejezetten és nem csak az egészségügyi szektort érintő probléma, de nyilván minket is érint. Állami és magán együtt fog küzdeni az emelkedő rezsiszámlákkal, az árfolyamok kilengéseivel, ami az import beszerzési árakat emeli, az infláció hatásaival, akármi is annak az oka, az ellátási láncok már a Covid alatt is tapasztalt, és fokozódó bizonytalanságával, az üzemanyagárak emelkedésével, bizonyos termékek és berendezések hiányával, az ebből adódó humánerőforrást érintő bérinflációval, stb.  Ez a magánszektorban még az ingatlanok euróban számlázott bérleti díjainak növekvő nyomását is hozza, az állami oldalon pedig ez a helyzet az intézmények adósságának asztronomikus növekedését hozhatja magával, és kérdéses, hogy az állam be tudja-e majd foltozni ezeket a ma sem kis költségvetési lyukakat. Itt kell megemlítenem, hogy a köztudatban jó nevű, és

nagyobb magánintézmények egy jelentős része az elmúlt években, így még 2021-ben is jelentősen veszteséges volt.

Ez nyilvános mérlegadatokból jól lekövethető. Ezek a társaságok bizony

a most alakuló helyzetben nem csak egyszerű problémákkal, hanem a lét, vagy nem lét kérdésével is szembesülhetnek hamarosan.

Ha a háború nem ér véget nagyon gyorsan a szomszédban, ha Európa és ezen belül hazánk energiabiztonsága nem áll helyre,

már az év vége előtt nagyon durva következményei lehetnek a kialakulófélben lévő helyzetnek.

Így a kérdésére válaszolva azt kell mondanom, hogy – ha a helyzet nem javul gyorsan, akkor – hadigazdasági körülmények várhatók, amikor is nem a szerkezetátalakítás a legnagyobb probléma, hanem az együttes túlélés.

Hogyan látja, az orvosképzés, egészségügyi pálya népszerűsége, változott? Megoldható a HR-hiány, ösztönzéssel, technológiai megoldásokkal? Mit gondol most a kivándorlás és a pályaelhagyás kérdéséről?

A magyar orvosképzés mindig nagyon jó színvonalú volt, és ma is az. Nagyon sok külföldi diák is hazánkat választja a diplomája megszerzése érdekében. Mind a négy orvosegyetemünk nagyon jelentős külföldi hallgató kontingenssel működik. Ha egy Norvégiának, Nagy-Britanniának, Ausztriának, Németországnak, Svédországnak, vagy akár Iránnak, stb. megfelel a magyar kezdő-, illetve már gyakorlott orvosaink minősége, akkor olyan nagy baj itt nem lehet. Remélem ebben nem tévedek. A nagyobb problémát az jelenti, ha megkérdezzük a hazai egyetemeken – az adófizetők pénzén – tanuló magyar hallgatókat, és a válaszadók jelentős hányada azt mondja, hogy külföldre szeretne menni dolgozni. Ez könnyű pálya, hiszen a civilizált világban mindenütt nagy az igény a képzett szakemberekre, de nemzetgazdasági szinten óriási probléma. Azzal még nem lenne baj, ha egy-két év tanulmányútról beszélnénk és utána az érintett hazatérve – mint a régi jó céhmesterek – itthon kamatoztatná a tudását. Sőt, ez kifejezetten hasznos lenne! A nagyobb baj az, hogy ha valaki fiatalon kimegy, ott szakvizsgázik, családot alapít, akkor nagy valószínűséggel elvesztettük a családjával, gyerekeivel együtt.

Mi is dolgozunk olyan programokon, ami a kint dolgozó magyarok hazacsábítását célozza. Vannak is korlátozott sikereink. Fontos megjegyezni, hogy a pénz nem minden. Fontos, de egy transzparens, olajozottan működő ellátási rendszerhez szokott orvos, aki kint valóban csak orvosi munkát végez, nehezen, vagy egyáltalán nem tud beilleszkedni egy alulfinanszírozott, eszközhiányos rendszerbe, ahol fáradt, panaszkodó emberek veszik körül. Továbbá itthon még mindig a tekintélyelvű vezetési technikák működnek akkor is, ha például a 38 éves kolléga kint már hatszor komplikáltabb ügyeket kezelt, operált és oldott meg, mint amit az itthoni 64 éves osztályvezetője esetleg még nem is olvasott mondjuk a megfelelő nyelvtudás hiányában. A másik oldala az anyagi megbecsülés. Itthon sajnos a mostanában megemelt – és lassan már el is inflálódó – bérek sincsenek közel sem egy külföldön edződött kolléga jövedelméhez. A magánszektorban ebben a tekintetben vonzóbb lehet számukra, ha a hazatérést fontolgatják.

De az biztos, hogy közös magyar érdekünk a magyar orvosok és szakdolgozók hazacsábítása.

Ha az egészségügy rendszerbeli kérdéseinél maradunk, és nem a TritonLife-ról beszélgetünk ezúttal, akkor felidézem a 4,5 évvel ezelőtt készült interjúnk egy részletét. Akkor azt mondta, hogy a magyar egészségügy a lengyel úton járhat, csak le vagyunk maradva 10-15 évvel. Ez nem változott? 5 év múlva hol lehetünk a lengyel út alapján? Magán térnyerés, biztosítókkal való együttműködés, fekvőbetegellátás bővülése?

Igen, valóban nem szeretnék itt most a saját cégcsoportunkról, a TritonLife-ról beszélni. Jól emlékszem a majdnem 5 éves interjúra amit Önök készítettek velem. Akkor azért hasonlítottam hazánkat Lengyelországhoz, mert a régióban az volt az egyik olyan ország – Szerbia mellett – ahol nem voltak nagy reformok mint például Csehországban és Szlovákiában, ugyanakkor a vonat nem állítható meg, az alagút amiben halad egyirányú, nincs visszaút. A kérdés csak a vonat sebessége, amit az előtte tornyosuló több, vagy kevesebb akadály határozhat meg. Ezt akkor is mondtam és most is vallom. Lengyelországban ma az állami finanszírozás mellett nagyon komoly magán egészségbiztosítói piac alakult ki, aminek az oka az ottani állami szolgáltatás évtizedek során tapasztalható romló elérhetősége volt. Előbb csak a volt cégem a Medicover ún. prepaid (előre fizetett) csomagjai, majd később valódi egészségbiztosításai jelentek meg a piacon, majd jött a BUPA nevű kombinált biztosító-szolgáltató multi, és felvásárolta a LuxMed nevű helyi nagy céget, és így tovább. Ma már nem lehet úgy munkaerőt felvenni komoly céghez, hogy ne adna vele a munkáltató valamilyen egészségbiztosítási csomagot.

Azonban az ilyen – általam szőnyeg alatti privatizációnak nevezett – modellben van egy nagyon fontos tényező:

ki kell épülnie egy a biztosítottak számára egységes minőségben elérhető szolgáltatói hálózatnak.

Ezért épít a BUPA is, a Medicover is szolgáltatói hálózatot az új piacain, mert egyébként nem tudná kiszolgálni az ügyfeleit, más szavakkal nem tudná eladni a biztosítási termékeit, ami a fő gazdasági érdeke. A BUPA ahol már megvetette a lábát, azonnal eladja a szolgáltatói lábat, hiszen az igazi érdek a biztosítás és nem a nyögvenyelős, nehezen működtethető szolgáltatási láb. Egyébként sem jó egy cégen belül a skizofrénia, mármint hogy most biztosító vagyok, vagy szolgáltató. Ennek részletei bonyolultak és túlmutatnak az interjú keretein. Ami magyar vonatkozásban fontos, hogy az állami rendszer elkerülhetetlen regionális és területi racionalizálása mellett szépen alakul egy-két nagyobb magánszolgáltató országos hálózata, ami egy napon talán lehetővé teszi, hogy a magyar emberek ne csak mint vállalati alkalmazottak jussanak széles körben elérhető egészségbiztosításhoz, hanem ők maguk is megvehessék és ami a legfontosabb, a szolgáltatáshoz is hozzáférjenek attól függetlenül, hogy az ország mely zugában élnek.

Fábián Lajos is részt vesz a szeptember 7-i Private Health Forumon, bővebb szakmai életrajza itt érhető el.

Fotók: Képszerk/Portfolio

Orban Viktor parlament energiaugyi bejelentesek
GettyImages-1429689600
Erdogan
Tematikus PR cikk
2022. október 6.
Banking Technology 2022
2022. október 18.
Portfolio Future of Finance 2022
2022. október 4.
A Masterplast sztori a tőzsdén!
2022. október 19.
Budapest Economic Forum 2022
Hírek, eseményajánlók első kézből: iratkozzon fel exkluzív rendezvényértesítőnkre!
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó modern irodaházak

Az iroda ma már több, mint egy munkahely. Találják meg most cégük új otthonát.

Infostart.hu
Online előadás
Meddig esik az OTP? Mekkora galibát okozhat feszült helyzet a részvénypiacnak?
Díjmentes online előadás
Hogyan működik a tőzsde, mik az alapok, hogy válaszd ki a számodra legjobb befektetési formát?
Orban Viktor parlament energiaugyi bejelentesek