Radikális változások
Most különösen találó a közhelyszerű igazság: csak a változás állandó. Az európai gazdaságokban a szemünk láttára zajlanak gyors átalakulási folyamatok külső hatások és belső tényezők nyomán. Példa erre, hogy a tagállamok – csekély kivétellel, ami minket érint – egy év alatt gyakorlatilag leváltak az orosz gázfüggésről, megteremtve a műszaki feltételeket, vállalva az átállás költségeit. Hasonlóan gyorsan épülnek ki most új hadiipari kapacitások. Ukrajna megtámadását követően rövid időn belül a NATO-csatlakozás mellett döntött két északi ország. Az ukrán védelmi képesség támogatásában és a NATO keleti szárnyának megerősítésében játszott kiemelkedő szerepe révén biztonságpolitikai, védelemgazdasági vonatkozásban megnőtt Lengyelország, a baltiak, Románia szerepe.
Gazdasági és geopolitikai értelemben keletre és északra mozdul el az európai közösség súlypontja, különösen, ha megindulhat az ukrán újjáépítés.
Makrogazdasági vonatkozásokban is radikális fordulatok zajlanak újabban az Európai Unióban. Rendkívüli eseményként érte a világot a 2020-as járvány, amely csaknem egyidejű gazdasági leállást okozott. Az EU megfelelő gyorsasággal és költséghatékonyan szervezte meg a védőoltás beszerzését és szétosztását, valamint a korábbi költségvetési vitákhoz mérten villámgyorsan megállapodott a gazdasági újraindítás támogatását célzó helyreállítási alapról és az integráció működési logikájában újat hozó közös hitelfelvételről. Globális összevetésben Európának a Covid-járványra adott járványügyi és gazdasági válasza jónak mondható.
A pandémia viszont ismét megmutatta: nincsenek teljesen szimmetrikus sokkok. A tagállamokban jelentősen különbözött a gazdasági teljesítmény visszaesésének a mértéke, mint ahogy később a kilábalásé is. A járvány lefutását követően szinte egyszerre indult meg a gazdasági újrakezdés, ám a helyreállítási fázis a szorosan összekapcsolt tagállami gazdaságokban nem alakult teljesen szinkron módon. Éppen az ilyen külső sokkokra adott eltérő válaszokból látni, hogy
az országok gazdaságszerkezeti adottságai, intézményei, viselkedési normái, politikai-irányítási viszonyai mennyire különböznek, így eltérhetnek az átalakulási folyamatok is.
Látványos példa erre az utóbbi idők inflációja. A 2020-as nagy visszaesést gazdasági újranyitás követte, ám a termelési láncok zavarai, az energiaárak hirtelen megemelkedése, a rossz mezőgazdasági termés és számos más közös tényező nyomán 2021-ben az európai országokban is gyors áremelkedési hullám alakult ki. Az áremelkedés a terményekről, energiahordozókról 2022 elején átterjedt a termékek széles körére, az orosz támadást követően további lendületet vett az infláció, országonként jelentősen eltérő mértékben.
Rekordmagas infláció
Magyarországé most a kínos dicsőség, hogy az Európa Unió valamennyi tagországa közül itt a legnagyobb a pénzromlás üteme. Tavaly novembertől miénk a rekord, és jó darabig nem is tudjuk átengedni az uniós inflációs rangsor első helyét.
Az infláció önmagában is komoly társadalmi és gazdasági probléma. Jogosan foglalkoztatja a közvéleményünket és a szakmai köröket, hogy
milyen okok miatt lehet nálunk 24 százalékot meghaladó áremelkedés a legutóbbi mérés szerint, szemben az EU 8 százalékos átlagával.
Az inflációs ütem ugyanakkor egy ország gazdasági életének egyensúlyi (egyensúlytalansági) kulcsindikátora is. Jogos a kérdés: miért van az, hogy a legtöbb tagországban már tavaly októberben-novemberben elérték az inflációs hullám csúcsát, és azóta látványosan lefele tart az áremelkedés rátája, míg nálunk megkésve indult be a dezinflációs folyamat. A kiemelkedő inflációs ütemünk egyike azoknak az indikátoroknak, amelyek jellemzik a magyar viszonyok törékenységét, a kockázatoknak való sajátos kitettségét. A továbbiakban ezekre a törékeny viszonyokra tekintünk rá, kezdve a pénzromlás ügyével.
Magáról az ársokkról tudható, hogy legfőképpen az élelmiszer és az energia megdrágulása miatt ugrott meg Európában az árszint. Ám a mértékeket illetően rögtön nagy különbség támadt a tehetős és a kevésbé fejlett tagországok között. Az utóbbiakban az átlagos helyzetű lakos fogyasztói kosarának nagy hányadát teszik ki az alapvető létszükségleti javak; ezek pedig hirtelen megdrágultak. A fenti grafikonon jól látható, hogy az uniós inflációs lista tetejét a volt tervgazdaságok, egyben új tagországok foglalják el. Az árnövekedési ütemet nyilván befolyásolja az adott tagország árpolitikai, gazdaságpolitikai reagálása, árfolyamrendszere, ám itt magát kínálja egy lényeges összefüggés: a kevésbé fejletteket jobban sújtotta ez az árhullám.
A most még mindig két számjegyű inflációtól szenvedő új tagállamok között euróövezeti országok is találhatók. Láthatóan ennek a sajátos árhullámnak az esetében különbséget kell tennünk egyfelől a pénzromlás és másfelől az árszint-növekedés között. Az EU keleti peremén az eurót használó, kevésbé fejlett országokban is nagyot nőtt az árszint, alapvetően szerényebb jövedelmi szintjük miatt, ám nem az euróval (eurójukkal) van a baj. Annak nemzetközi jelentőségét, értékállóságát nem kérdőjelezte meg a most már lefutóban levő árhullám, noha az euróárak valóban rég nem látott mértékben szaladtak fel egy időre.
Ettől azonban a közös európai valuta nem veszített külső értékéből, továbbra is vitathatatlanul a második legfontosabb globális pénz.
Az európai ármozgások hasonlítanak azokhoz a folyamatokhoz, amelyek szintén lefutottak az amerikai gazdaságban: ott is nekilódultak a termelői és fogyasztói árak a világméretű gazdaság-újraindulás sajátos, bonyolult viszonyai között, és ott is javában tart már a dezinflációs folyamat.
Szerény reáljövedelem
Témánk azonban nem a globális viszonyok alakulása, hanem a sok lényegi szempontból nézve egyedi magyar eset. Mi az EU-n belül sajnos nem tartozunk a gazdaságilag fejlettebbek közé. Így eleve nem meglepő, ha az uniós inflációs rangsor felső tartományában vagyunk. A reáljövedelem, reálfogyasztás uniós összehasonlító adatai szerint valahol a román, horvát, lengyel, bolgár jövedelmi szinten állunk. Hasonló az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) szerinti uniós helyezésünk is.
A GDP-nek tulajdonított politikai fontosság, e mutató széleskörű alkalmazása ismeretében érdemes megemlíteni a fogyasztás, fogyasztói árak témája kapcsán, hogy
- a bruttó hazai termék nem az ottlakók, rezidensek jövedelmét, hanem az adott ország területén megszerzett jövedelmeket méri;
- a nemzeti jólétet illetően valójában kevésbé releváns, mint lenne például a GNI (bruttó nemzeti jövedelem).
Különösen olyan országokra áll ez, amelyek nagyban függenek a külföldi tőkebefektetésektől – ez a mi esetünk is. Sőt a külkereskedelmi árak gyors változása idején a gazdaság jövedelmi folyamatairól még hitelesebb képet ad a cserearány-alakulást figyelembe vevő RGDI (bruttó hazai reáljövedelem) mutató. Minálunk 2022-ben a bruttó hazai termék 4,6 százalékkal emelkedett, viszont amint a Kopint-Tárki elemzése kimutatta, a külkereskedelmi cserearányromlás miatti jövedelemveszteség a GDP volumenének 5 százalékára rúgott: így az ország felhasználható erőforrásai nagyjából fél százalékkal csökkentek tavaly (Külgazdaság, 2023. 3-4. sz.). Ennyit arról, hogy mennyire nem egyszerű a sajátos helyzetű magyar gazdaság valódi viszonyainak a megítélése.
Ingatag forint, 18%-os kamat
Vissza a magyarországi áremelkedésekhez: bárhogy mérjük is, fejlettségünk szerény szintje önmagában nem indokolná a jelenlegi kiugró inflációs szintet. Esetünkben valóban szembe kell néznünk a forintértékvesztésével. A nemzeti valuta sokat devalválódott néhány éves távlatban, és nemcsak az euróhoz, dollárhoz képest, de még a zloty, lej vagy különösen a cseh korona viszonylatában is sokat gyengült a forint, nagy ingadozások mellett.
Ma érhetően sokakat foglalkoztat nálunk a magyar fizetőeszköz gyengesége és ingatagsága.
Ez pedig egy újabb kritikus átmenetnek a témáját veti fel: az euró átvételét. A magyar állam jelenleg derogáció birtokában marad ki a közös európai valutaövezetből, és ismert módon még belépési céldátum sincs. E téren is különleges a magyar monetáris átmenet (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről), mint az euróátvételi kötelezettséget stratégiai feladatként – adottságaik és képességeik szerinti ütemben – teljesítő más új tagállamok esetében.
Az utóbbi időkben a forint viszonylagos stabilizálódását látjuk. Tudható azonban, hogy ehhez a jegybanki kamatszint extrém magasan tartása szükséges. Meghökkentő, hogy míg a térségi nemzeti bankok 6 és 8 százalék közötti effektív jegybanki kamatokkal képesek stabilizálni az árfolyamot, nem is említve az euróövezetet és annak kamatszintjét, addig minálunk 18 százalék a tényleges irányadó eszköz (az egynapos betéti gyorstender) kamata. Jelenleg csak feltételes ígéretként hangzott el az, hogy a 13 százalékos (a térségben így is toronymagasnak számító) értékre mérséklődjön ennek a monetáris politikai eszköznek a kamata. Nem elképzelhetetlen az egy számjegyű effektív kamatszintre való valamikori eljutás, ám ez is azt példázza, hogy a gazdasági változók remélt normalizálódási folyamata minálunk más ütemben halad – ha halad. Törékenyebbek ugyanis a viszonyaink.
Régiótól elmaradó kockázati minősítés
Nem szubjektív megállapítás ez. Önáltatás lenne eltekinteni a nemzetközi hitelminősítő intézmények országkockázati értékelésétől. A visegrádi térségből már egy évtizede délre csúsztunk e vonatkozásban. Az észt, szlovén "AA" ratingtől alig elmaradó cseh besorolás ("AA-"), de még a lengyel meg a szlovák "A" rating is elérhetetlen távolságban van nekünk.
A bolgár (!) és horvát kockázati besorolás is jobb a miénknél, amelytől jelenleg csak a román osztályzat marad el.
Az utóbbi esetben viszont nem látszik akadálya az uniós RRF-források ütemes lehívásának és a kedvezményes uniós hitel felvételének – ezek pedig stabilizálják a recipiens tagállam pénzügyi egyensúlyi viszonyait, és nem mellékesen jelentős középtávú növekedési lökést adnak a gazdaságnak.
Esetünkben az idei stagflációs esztendő adatai nyilván kockázatnövelő tényezőkként jelennek meg a hitelminősítő intézmények elemzéseiben.
De a legnagyobb leminősítési kockázat minálunk az uniós alapok körüli fejlemények alakulása.
Nehéz megtippelni, hogy a hitelminősítők a soron levő felülvizsgálatok során miként döntenek: helyben hagyják-e a mostani BBB/BBB- besorolást, vagy ’negatív kilátás’ megjegyzéssel regisztrálják a gazdasági és politikai kockázatokat, vagy pedig az év során újabb leminősítést jelentenek be.
Leminősítés esetén tovább gyengülne a forint árfolyama és/vagy költségesebb lenne a jegybanknak megőrizni a piaci szereplők forinttartásának kamatérdekeltségét; a befektetők jelentős része most is elég rövid távra kötelezi el magát, fél szemét a kijáraton tartva. Mondani sem kell, a versenytársakénál már így is jóval magasabb kamatszintünk rontja a magyarországi beruházási klímát, a növekedési esélyeket, és folyamatos ütközési felületet teremt a kormányzati gazdaságpolitika és a jegybank között. A megemelkedő kamatok növelik a magyar államháztartás kamatfizetési terhét, amely így is már a GDP 4 százaléka körüli. Az ingatag forintnak a kamatokon keresztüli stabilizálása költségeket ró az MNB-re, amelynek a kamatvesztesége a költségvetési hiányt növelő tétel, függetlenül attól, hogy a jegybanki veszteségeket késleltetve számolják el.
Ám miért is szakadt el ennyire a magyar szuverén besorolás a térség országaihoz képest?
A szlovák, horvát esetben nyilvánvaló, hogy az euró átvételével ez a két ország megszabadult egy sor kockázati tényezőtől. Esetükben nemcsak az árfolyamkockázat szűnt meg a legfőbb kereskedelmi és pénzügyi partnerekkel szemben, hanem a Bankunió tagjaként (ez már az euró átvételére készülő Bulgáriára is igaz) az ország pénzügyi rendszere többlet védelem alatt áll. A magyar országbesorolást ilyen intézményi tényezők nem támogatják. De a szokásos adatalapú kockázatminősítés szerint is vannak gondok a magyar esetben. Ilyen az államadósságban a GDP-arányos mértéke: ez a megelőző időkhöz képest nem áll rosszul a maga hetven százalék körüli értékével, a BBB besoroláshoz azonban így is sok – még „békeidőben” is.
Cikkem második részében bemutatom a költségvetési és az adóssághelyzetet, a nettó export alakulásának törékenységét, illetve azt, hogy milyen hatással van a magyar gazdaságra a 2008-2010-es világválság utáni politikai döntés, amely a kontinens magországaihoz való intézményi, jogi közeledés, és így az euró átvétele helyett más utat választott.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
