Bod Péter Ákos: Cselekvési kényszerben Magyarország aggasztó örökség és számos rizikó közepette

Költségvetés, államadósság

Most, hogy a nemzetközi és hazai kamatok magas szintre emelkedtek, az államadósság terhe még nagyobb lesz a következő években, amint a korábbi alacsonyabb kamatozású források helyébe drágább hitelek lépnek be. A magyar kormány konvergenciaprogramjában felvázolt – elég optimista – deficit- és adósságpálya mellett is a mi államadósságrátánk a legnagyobb az új tagállamok között (talán a horvátokkal együtt, ők azonban az euróövezet tagjaként és jobb osztályzat birtokában sokkal előnyösebb feltételek mellett jutnak finanszírozáshoz).

Azt sem vesztik szem elől a magyar makrogazdasági és politikai kockázattal foglalkozók, hogy a kormánynak a költségvetési fegyelemhez való viszonya legalábbis bizonytalan.

Az egymást követő Orbán-kormányok 2013-tól 2019-ig valóban eleget tettek a Növekedési és Stabilitási Paktum 3 százalékos hiány-maximum szabályának (előtte gondok voltak a deficitmértékkel), és ezzel sikeresen távol tudták tartani az Európai Bizottságot, mint a paktum ellenőrét. Amint azonban az uniós intézmények a Covid-járványra hivatkozva felfüggesztették a hiányszabály alkalmazását, és a tagállamokra bízták az éves költségvetési egyensúly mértékét, a magyar államháztartásban rögtön hatalmas deficitek keletkeztek. Nemcsak 2020-ban, a járvánnyal indokolva, hanem 2021-ben is, az országgyűlési választás előtti évben, sőt a választási kiköltekezés pénzügyi következményei áthúzódtak 2022-re is. Így állt elő az utóbbi három év átlagában a csaknem hét százalék GDP-arányos államháztartási hiány.

Ez az EU-ban az egyik legmagasabb hiányszám – esetünkben különösen kedvezőtlen finanszírozási körülmények között.

A késedelmes alkalmazkodás és politikai célú konjunktúraösztönzés költségei nemcsak az államháztartási egyenlegben, hanem a külső egyensúlyi mutatókban is megnyilvánultak. Bár tavaly is 3 milliárd eurót meghaladó EU-pénzek érkeztek az országba, mégis elsősorban a külkereskedelmi egyenleg rendkívüli romlása miatt Magyarország külső finanszírozási szükséglete 10 mil­liárd euró, vagyis a GDP 6 százaléka lett.

Romló nettó export

A nettó export romlása sem magyar ügy. Azonban a mértéke és annak oka összefüggésbe hozható olyan gazdaságszerkezeti és gazdaságpolitikai ügyekkel, amelyek hozzátesznek a magyar fejlődési pálya kockázataihoz, viszonyaink törékenységéhez. Az egyenleg 2022-es hirtelen romlása mögött ugyanis legfőképpen az importált energia számlájának óriási emelkedése áll: a gazdaságélénkítés és az üzemanyagárak befagyasztása miatti többletkereslet egybeesett a behozott energiahordozók árának radikális emelkedésével.

Az adatok azzal szembesítenek minket, hogy a magyar külkereskedelmi szerkezetben a többi európai tagállamhoz képest jóval nagyobb az energiahordozók behozatala. Ennek részben oka az uniós szintnél gyengébb energiahatékonyságunk, másrészt viszont az energiaigényes gazdasági szerkezet. Amikor az energia világpiaci ára a mélyben van (ilyen volt a 2015 és 2020 közötti időszak), akkor az importteher elviselhető.

Amikor viszont az energiaárak a legkülönfélébb okok miatt felmennek, akkor – hacsak nem fékez rá drasztikusan a gazdaságvezetés a hazai konjunktúrára – a külkereskedelmi egyenleg (nettó export) romlik. A cserearányok előnytelen alakulása pedig jövedelmet visz ki a gazdaságból – lényegében külső, befolyásolhatatlan tényezőként.

Mindez, mondhatni, a külső nyitottság velejárója. Ami aggasztó: a mérték.

A magyar energiafüggőség minden referenciacsoporthoz képest túl nagy. Ez a függőség ráadásul a háborúzó Oroszországra való ráutaltságot jelenti, és még akkor is jó darabig fennmarad, ha határozott politikai szándék és elégséges költségvetési forrás állna az érdemi energetikai leválás mögött. A balti országok, Csehország, Lengyelország példája mutatja, hogy a feladat elvégezhető – de nagy ráfordításokkal jár.

Anyag- és energiaigényes ipar

Ami azonban még nagyobb, mivel tartósabb gond: az maga a gazdasági szerkezet. Amiatt ilyen jelentős a magyar gazdaság energiaigénye, amely azután a hazai energiaforrások szűkössége miatt hatalmas behozatali igényben nyilvánul meg. Amikor tehát a mai kor által megkövetelt gazdasági-technológiai-geopolitikai átmenetek folyamatait elemezzük, beleütközünk abba, hogy eleve túlságosan energia- és anyagigényes a magyar gazdaságszerkezet.

Ezt a hátrányos szerkezetet nem oldja, hanem merevíti, sőt, még végletesebbé teszi az újabban követett, noha átfogó, nyilvános szakmai vitának ki nem tett iparpolitikai fordulat, amely néhány éve az automobilizmus nagy energiaigényű ágazatainak (abroncsgyártás, akkumulátorgyártás) felfuttatását tette meg a magyar gazdasági növekedés fő irányának. Azóta is egymást követik a kormányzati bejelentések, amelyek külföldi tőkével Magyarországon megvalósítandó anyag- és energiaigényes gyártásokról szólnak.

Ez is egyfajta átmenet, de jellegét, irányát tekintve nagyon más, mint amelyet a sikeresen (sikeresebben) modernizálódó új tagállamok követnek.

Esetünkben tehát nem abban látni a legfőbb gondot, hogy a gazdaságszerkezeti átmenet lassú, egyenetlen, törékeny, miként a dezinfláció, a költségvetési konszolidáció, a külső egyensúlyi viszonyok vonatkozásában. Ellenkezőleg, itt már az iránnyal van baj: a gazdaságpolitika a magyar komparatív előnyökkel nem igazolható, így valójában nem perspektivikus gazdasági kultúrák felé irányul.

Döntési helyzet

Noha a markáns iparpolitikai irányvétel nemrég történt, a magyar gazdasági modellben már korábban megindult az elkanyarodása az európai fő trendektől. A 2008–2010-es pénzügyi válság utáni helyzetben történt az újratervezés. Az annyiban mindenképpen indokolt volt, hogy a válság magával hozta az addigi gazdaságfejlődési ideológia és gazdaságpolitikai gyakorlat elbizonytalanodását, és az európai országok, köztük az új tagállamok, a jövőbeli irányokat tekintve döntési helyzetbe kerültek.

• Az egyik stratégiai válasz az volt, hogy a peremhelyzetű nyitott, kis gazdaságok mielőbb kerüljenek be az uniós intézményi rend belső köreibe, gyorsítsák fel a modernizációs folyamatokat (digitalizáció, szolgáltatási szektorok fejlesztése), amelyek révén a volt tervgazdaságok mielőbb hasonulnak a négyszáz millió fogyasztóból álló mag-térséghez. Ezt a pályát választotta a három balti ország, majd késéssel, és helyzeti sajátosságaival együtt újabban Románia is.
• A másik markáns reakció viszont a magyarországi lett: itt az újraiparosítás és a teljes foglalkoztatás („munka alapú társadalom”) lett a gazdaság- és társadalompolitikai irány. A GDP-növekedés politikai legitimációs céllá vált, a makrogazdasági egyensúly másodlagossága mellett. A növekedést az állam gazdaságszervező szerepének, erejének az erősítése is szolgálta. Ez viszont együtt járt a gazdasági verseny szabadságának visszaszorulásával, az egyedi kormányzati döntések megszaporodásával, a kliens-viszonyok, korrupciós szituációk elterjedésével.

Az aktív állam gyakorlatához a térségi átlagnál jóval nagyobb jövedelemcentralizációs és újraelosztási ráta tartozik: a magyar állam jelentős államháztartási kiadásokkal van jelen a gazdaságban, társadalomban – és természetesen ugyanekkora arányban kénytelen adók, járulékok és egyéb elvonások révén beszívni az elsődleges jövedelmeket.

Eközben a térségben az új tagállamok többsége ennél sokkal kisebb centralizációs rátával működik.

Az orosz támadás új időket hozott

A 2010 utáni folyamat kritikai elemzésére itt nincs hely, felvillantása azonban szükséges annak megértéséhez, hogy miért is került Magyarország mostanra olyan törékeny, sérülékeny, külső kockázatokkal teli pályára, miközben a megelőző években ha nem is dinamikus, de kielégítő növekedési adatokat produkáló pályán haladt a gazdaság.

Bárhogy ítéljük is meg azokat az éveket, 2022 februárjának végén új szakasz nyílt Európa életében, másfajta kockázatokkal és lehetőségekkel.

Az új világhelyzetben, a politikai-külkereskedelmi blokkosodás idején a 2010 után választott „szuverenitás-elvű”, valójában állami hatalomcentralizációs magyarországi pálya kockázatai megsokszorozódnak. Az európai integráció belső köréből való kimaradás költségei nőnek, amelyekért nem tudnak kompenzációt nyújtani a harmadik felekkel kötendő „előnyös üzletek”. A geopolitikai viszonyok hirtelen átalakulása megkérdőjelezi a keleti kapcsolatok felértékelésének addigi taktikáját.

Ezen túlmenően mostanra a korábbi magyar fejlődési pálya belső ellentmondásai is felszínre kerültek: a kiválasztott ágazatokra invitált külföldi működőtőkeimport révén növekedik ugyan az output, fennmaradhat a térségi átlag körüli GDP-növekedés, ám mindettől a hazai jövedelmi szint nem képes érezhetően javulni.

Az összeszerelő státusszal járó képzési nívó nem ad perspektívát a fiataloknak, szüleiknek – Magyarország humántőke-megtartó képessége tovább romolhat.

Uniós viták

A 2010 után kiépülő sajátos magyar intézményi rendszerről jó ideje tudható volt, hogy számos lényegi ponton ütközik az EU közösen elfogadott jogi-intézményi rendjével. Az ütközések idővel sokasodtak. Mára valóban a magyar gazdasági pálya elsőrendű kockázati tényezőjévé az uniós viszonyrendszer vált. Az inkongruenciák feloldása roppant nehéz feladat, hiszen hosszú évek alatt formálódott a mostani magyar politikai-intézményi-jogi rend. Még érzékeny, diplomatikus kormánypolitika esetén sem látszik rövidtávon feloldhatónak a jogállamisági vita – a napi politikai valóság ráadásul egészen más.

A mély ellentét feloldhatóságának kérdései túlvezetnek az itteni elemzésen. Felmutatásuk mégis lényeges az idei pénzügyi folyamatok legfőbb kockázati ügyeinek az értelmezéséhez. Jelenleg ott tartunk, hogy a magyar helyreállítási program 5,8 milliárd eurós támogatási keretét 2022 végén elfogadta a tagállami kormányok vezetőiből álló Európai Tanács. Ezzel elhárult a veszély, hogy a keret négyötöde azonnal elvesszen Magyarország számára. Ha a kormányzat ennek a keretnek a terhére előlegeket folyósít, azokat így nem kell beszámítani az európai módszertan szerin­ti államháztartási hiányba.

A kockázat azonban változatlanul nagy, mert az elküldött számlákat majd csak akkor fizetheti ki a Bizottság, ha a jogállamisági ügyben vállalt nagyszámú jogi feltétel mindegyikét teljesíti a kormány. A négy igazságszolgáltatási reformvállalás vitán felüli teljesítése egyébként a mintegy 22 milliárd euró keretösszegű kohéziós alapok zöméhez való hozzáférésnek is előfeltétele.

• Tartalmilag tehát a magyar igazságszolgáltatásnak a jogállami­sági követelmények szerinti átalakítása (visszaalakítása) olyan ügy, amelynek megakadása rengeteg uniós forrástól zárja el a gazdaságot.
• Eközben külpiaci, nemzetközi pénzügyi, geopolitikai, energiabiztonsági és belpolitikai vonatkozásokban sokasodnak a kockázatok.

Lehetséges-e a konvergenciaprogramban vázolt, de legalább ahhoz közeli puha átmenettel túljutni a most fennálló gondokon és a folyamatosan keletkező veszélyeken?

Reményeink szerint talán igen. A józan kockázatelemzés azonban sokféle merevséget, aggasztó örökséget és külső-belső rizikókat azonosít. Sérülékeny szakaszban vagyunk, miközben alkalmazkodási, cselekvési kényszer érvényesül, a maga hibázási veszélyeivel.

Címlapkép: Getty Images