Kína ellen fordul a Nyugat: hatalmas csapások jönnek, miközben Magyarország épp melléjük áll?

Német-kínai gazdasági kapcsolatok

Az elmúlt évtizedben gyorsan növekedett az EU és Kína közötti kereskedelem. Míg 2012-ben 380 milliárd eurót tett ki a két fél közötti árucsere, addig ez az összeg 2022-re már meghaladta a 850 milliárd eurót. Figyelemreméltó, hogy a forgalom 35 százalékát egyedül Németország generálja, de meg ennél is fontosabb, hogy a Kínába irányuló uniós kivitel közel felét termeli meg a német gazdaság, míg a sorban második Franciaország messze leszakadva, alig 10 százalékos részesedést képviselt 2022-ben.

Emellett a német cégek közel 90 milliárd dollárt fektettek be Kínában az elmúlt évtizedekben a hivatalos adatok szerint (bár a valódi összeg valószínűleg magasabb ennél), amely évente 7-11 milliárd eurónyi repatriált profitot termelt számukra.

Így Kína jelentősége a német gazdaság számára felzárkózott az Egyesült Államok mellé e téren.

Kína különösen a német nagyvállalatok számára vált egyedülállóan fontos piaccá. A Volkswagen eladásainak fele, BMW esetén 40 százaléka, míg a Mercedesek 37 százaléka Kínában talál gazdára, így a kelet-ázsiai ország messze a legnagyobb piaca a német autógyáraknak. Hasonlóan fontos a kínai jelenlét a német ipar egyéb nagyágyúinak, de KKV-k számra is eddig nélkülözhetetlennek számított Kína. Mindemellett Németország számított az EU-ba irányuló kínai tőke legfontosabb célpontjának az elmúlt évtizedben, így mára meghaladta a 32 milliárd eurót a Népköztársaságból érkezett FDI állománya az országban.

Az elmúlt hat évben azonban lassú, de stratégiai jelentőségű változások indultak el a német felfogásban.

Míg korábban a kínaiak kihasználták azt, hogy az európai és így a német vállalattulajdonosok örömmel eladták cégeiket a vaskos állami támogatásnak köszönhetően dagadó pénztárcákkal érkező kínai befektetőknek, ez a helyzet a 2016-os KUKA-sokk hatására változni kezdett. Az eredetileg Keller und Knappich Augsburg névre hallgató, 1898-ban alapított vállalat a 20. század elején kifejlesztette a zárt szemétszállításhoz szükséges járműveket, így például Magyarországon is a cég nevéből ered a kukásautó és a szemeteskuka elnevezés. Csakhogy a vállalat az azóta eltelt évszázadban továbbfejlődött, és mára a világ egyik legfejlettebb iparirobot- és automatizációs technológiáját tudhatja magáénak.

Így komoly megdöbbenést keltett a német gazdasági és politika elit körében, amikor a kínai Midea Group felvásárolta.

Nem sokkal később a szintén kínai Geely autógyár közel 10 százalékos részesedést szerzett a Mercedes márkát birtokló Daimler vállalatban, azaz a kínaiak már nem csupán a spájzban, hanem egyenesen a német ipar legfontosabb szereplőiben voltak jelen. Mindemellett számtalan egyéb kisebb, de fejlett technológiával rendelkező céget is felvásároltak, ami komolyan elgondolkodtatta a német vezetést.

Vajon jó ötlet néhány német tőkés rövidtávú gazdagodása érdekében eladni az ország hosszútávú ipari versenyképességét?

Ugyanis a kínai vevők az esetek döntő többségében hazaviszik a német technológiát, majd pár év elteltével saját, nyomott áron értékesített termékeikkel térnek vissza, amely könnyen a tönk szélére sodorhatja a megmaradt német és európai versenytársakat. Szendergésükből felocsúdva a német ipar képviselői elkezdték nyomás alá helyezni a politikai elitet a helyzet kezelése érdekében, ami végül európai szintű változásokat hozott magával.

Az EU megalkotta a működőtőke importra vonatkozó monitoring szabályokat, amelynek célja a harmadik országból érkező felvásárlások kontrollálása.

Mindez persze a kínai gazdaságot részben vagy egészben elszigetelni vágyott Trump kormányzatnak is tetszésére vált, amely maga is meghirdette a „decoupling” azaz a gazdasági szétválás stratégiáját. Ez utóbbi törekvés azonban megvalósíthatatlannak bizonyult, és Trump kereskedelmi háborúja sem úgy sült el, ahogy azt a Fehér Ház várta. Európa számára pedig feloldhatatlan dilemmának bizonyult a kérdés, hogy miként lehetne a nagyvállalati érdekek nyomásának megfelelve továbbra is zavartalanul üzletelni Kínával, de úgy, hogy közben ez ne ássa alá az unió hosszútávú gazdasági erejét.

Decoupling vagy derisking?

A fenti ellentmondásos helyzetre igyekezett választ adni az Európai Bizottság megoldási javaslata, amelyet von der Leyen elnök pekingi látogatását megelőző beszédében mutatott be 2023 márciusában. Felismerve, hogy a decoupling, azaz a kínai és a nyugati gazdaságok teljes szétválasztása – ha egyáltalán lehetséges – drámai gazdasági hátrányokkal járna, az EB egy új kifejezést dobott be a köztudatba, amely inkább a fennálló kockázatok csökkentését tűzte célul. Ennek megfelelően a „derisking” lényege az, hogy a tagállamoknak fel kell mérnie, mely termékek azok, amelyeket döntően Kínából szereznek be, és ezek közül melyek azok, amelyek stratégiai jelentőségűek.

Magyarán szólva, ha a német vagy magyar lábakra szánt zoknik 90 százaléka Kínából származik, az magas függőséget jelent ugyan, de a kockázata elhanyagolható, így nyugodtan fennmaradhat ez a helyzet. Ellenben, ha az akkumulátorgyártáshoz szükséges lítium 80 százalékát kínai cégek exportálják az EU-ba, azzal kezdeni kell valamit.

A probléma az, hogy mindezt könnyebb mondani, mint végrehajtani.

Magam is részt vettem egy Berlinben tartott rendezvényen múlt héten, ahol az amerikai külügyminisztérium képviselői és a német gazdasági szakértők egyaránt arról számoltak be, milyen nehézségekbe ütközik az elvek átültetése a gyakorlatba. A német kutatók statisztikai módszerekkel már azonosítottak körülbelül 800 olyan terméket, amely esetén 50 százalék felett van Kína részesedése a behozatalból. Ezek közül 500-át lehúzhattak a listáról, mert fogyasztási cikkek, azaz nem jelentenek a gazdaság számára nélkülözhetetlen alapanyagot vagy alkatrészt.

A fennmaradó 300 termék esetén azonban egyelőre elakadt a kutatás, mert most egyesével kéne szó szerint kinyomozni, hogy az adott termék mire való, mennyire fontos és mennyire helyettesíthető más forrásokból. Ez az információ pedig az adott területen tevékenykedő cégeknél lelhető fel leginkább, míg a gazdaságkutatók ritkán vannak tisztában például a homopolimer polipropilének szerepével. Egyelőre tehát némileg sötétben tapogatózunk annak kapcsán, hogy mi kerüljön fel a kritikus jelentőségű árucikkek listájára.

Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a német fél előbb-utóbb elkészül ezzel a feladattal és példáját követni fogja a többi fontos uniós tagállam is, miközben az Egyesült Államok már egészen konkrét korlátozásokat vezetett be a Kínába irányuló stratégiai fontosságú technológiák és alapanyagok kivitele kapcsán.

Pedig ezek a német és uniós lépések minden bizonnyal válaszlépésre ösztönzik majd Pekinget.

Egyes beszámolók szerint Kína már finoman jelezte a német autógyárak felé, hogy igazán kár lenne, ha baja esne az ottani szép piaci részesedésüknek. Úgy tűnik azonban, hogy a jelenlegi német kormány elszánta magát az ügyben, és inkább bevállalják a kisebb veszteségeket most, mintsem megkockáztatnák versenyképességük hosszú távú elvesztését.

Kérdés, milyen hatása lehet ennek az éppen teljes erővel a kínai akkumulátorgyárak mellett elköteleződő Magyarországra.

Címlapkép forrása: Hiroshi Higuchi via Getty Images