Bod Péter Ákos: Magyarország helyben jár, amikor Európa fordul

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A 2025-ös esztendő első negyedévéről közzétett előzetes GDP-adatok alaposan meglepték az elemzőket, akik most lázasan számolják, hogy mely folyamatok tértek el a várttól, mit feltételezzenek a várható kormányzati intézkedésekről és a külvilág fejleményeiről modellalapú előrejelzéseikben (vagy jöjjön inkább a kávézacc, a csillagok állása, a madarak röpte, amint már az ókori prognosztáknál is). Azt pedig hamarosan meglátjuk, hogy a piacokat mennyire lepte meg a sokszor beígért nekilendülés késlekedése, és mik lesznek az üzleti reakciók.

És a kormányzat? Ilyen helyzetben illő lenne a szembenézés a valósággal, a sokadik tévedés bevallása, netán a felelősség kérdésének a felvetése. Ehelyett az első megszólalásokban kizárólag a külvilág jelenik meg okként, nincs reflektálás a hivatalos előirányzatokkal való minden korábbinál bántóbb felsülésre.

A szakmai körökben egyébként nyilvánvalónak számított, hogy a termelési tényezők (a munkaerőállomány mértéke és képzettsége, a termelőtőke állománya, az infrastruktúra állapota), valamint a hazai és külső keresleti viszonyok józan mérlegelése alapján kizárt a rendkívül dinamikus nekilódulás. Nem világos, hogy a „fantasztikus év, a repülőrajt” nyilvános meghirdetése bír-e propagandaértékkel, de bizonyosan erodálja a kormány szavahihetőségét.

Ami pedig a továbbiakat illeti, a politikai vezetés marad az eddigi – lényegében kudarcos – iparpolitikai minta folytatásánál („száz új gyárat, vagy akár százötvenet”), holott a meglevő kapacitások kihasználásával is gond van a kialakult helyzetben. De általában is kimondható:

Magyarországon már jó ideje nem több, hanem jobb munkahelyre lenne szükség – amely termelékenyebb, és kevésbé van kitéve konjunkturális ingadozásnak.

Az nyilvánvaló tévút, hogy súlyos költségvetési támogatással olyan gazdasági ágakba vonzzanak be újabb és újabb külföldi cégeket, amelyek sok energiát, vizet, szalag melletti munkást igényelnek, viszonylag csekély itteni hozzáadott értéket teremtve.   

Szavahihetőség és állami képesség

A nemzetgazdasági tervek és hivatalos előirányzatok hozzávetőleges megbízhatósága egyébiránt legfőképpen nem az elemzőknek fontos, hanem magának az államnak. A központi költségvetés a kormány üzleti terve. A gazdasági növekedés mértéke pedig determinálja, hogy megképződnek-e azok az elsődleges jövedelmek, amelyek megcsapolásából származnak az állami bevételek.

A makrogazdasági tervszámok mindezeken túl orientálják a gazdaság szereplőit üzleti kalkulációik elkészítésében.

2019 óta viszont különösen csekély információs értékűek a dokumentumokba, költségvetési törvényekbe beírt gazdasági mutatók, legyenek azok olyanok, amelyekre közvetett az állami ráhatás (gazdasági növekedési ütem, inflációs ráta), de sajnos azokkal sem jártunk sokkal jobban, amelyeknek az alakulásában a kormányzati akarat a döntő, mint az éves költségvetési egyenleg, az államadósság. Ez utóbbiaknál az állam felelőssége nyilvánvaló, hiszen mind a bevételek, mind a kiadási tételek zöme törvényeken, kormányrendeleteken alapul, betartásuk és betartatásuk kormányzati képesség kérdése.  

A Covid kitörésekor bekövetkező egyidejű keresleti és kínálati sokk természetesen felmentést adott a hivatalos előirányzatok pontatlanságaira, ha nem is mindenre. Ám azóta különösen nagyra nőtt a szakadék nálunk a közölt kormányzati tervek és a tényadatok között. Vegyünk a GDP alakulását.

• 2022-ben még csak egy százalékpont az eltérés: a növekedési terv 5,2% volt, a tény 4,3% lett.
• Majd jött 2023 (terv 4,1%, tény mínusz 0,9%)
• és 2024 (terv 4,0%, tény 0,5 %).

Itt az idei év: a politikusi bejelentés eleinte 3 és 6 közötti szárnyalásról, fantasztikus évről szólt, majd 3,4 százalékos gazdasági növekedést feltételezve fogadták el az állami költségvetést. Idővel 2,5 százalékra mérséklődött az idei évre szóló legújabb miniszteri prognózis. Ilyen előzmények után jött ki a negatív előjelű negyedév   

Minden gazdaságban előfordul egy gyenge negyedév, különféle okokból. Majd meglátjuk az első negyedév második becslését, a főbb komponensek alakulását, az esetleges adatrevíziókat, és akkor valamivel tisztább lesz a kép. De nem egyetlen negyedévvel van a gond. Gazdasági pályánk akkor is aggasztana, ha az euróövezet 0,4 százalékos adatát – ami évesítve 1,6 százalékos gazdasági növekedést vetít előre – Magyarország is hozta volna most.

Megjegyzem, hogy a Corvinus Egyetem gazdaságelemző munkacsoportjának publikálásra leadott tavaszi munkájában 1,7 százalékos GDP-alakulás szerepel alap- (optimista) szcenárióként, lefelé mutató kockázatokkal. Más független elemzők, nemzetközi szervezetek a tavaly évvégi, idei évkezdeti előrejelzéseikben szintén másfél és két százalék közé tették a 2025-öt GDP-indexet; most nyilván lefelé korrigálnak.

Ám még a másfél százalékos növekedés bekövetkezése sem cáfolja azt az értékelést, hogy évek óta lényegében helyben jár a magyar gazdaság.

Mert ha lenne is az idén ekkora – a költségvetési törvénybe foglalt felét kitevő – GDP-emelkedés, annak értelmezéséhez nézni kell a bázisidőszakot. Mihez képest nő, nődögél az output? Nos, két recessziós-stagnáló év az előzmény. Különösen a hasonló adottságú és helyzetű országokhoz viszonyítva kiábrándító e két év gazdasági teljesítménye. Innen kellett volna repülőrajtot vennie a gazdaságnak – ismét.

Az csak a kisebb gond, hogy mindkét megelőző évre négy százalékos gazdasági növekedést tervezett be a kormány, arra építette az állami költségvetést. Bár önmagában baj, ha ennyire hiteltelenek a költségvetési törvényben szereplő adatok, amelyek a hazai és külső gazdasági szereplők számára elvileg komolyan veendő inputok.

Az igazi baj ott kezdődik, hogy e két esztendő alatt sem a gazdasági szerkezetben, sem a versenyképességben nem mutatkozott érdemi haladás, amint azt elemzések, nemzetközi összehasonlítások sora taglalta. Az egyensúlyi viszonyainkban is feszültségek halmozódnak.

• Ennek egyik megnyilvánulása az inflációnk, amely akut társadalmi gond, egyben EU-összevetésben is élenjáró egyensúlytalansági indikátor.
• A másik instabilitási vonatkozás pedig költségvetési: a büdzsé egyenlege, az államadósság mérete.

A közfinanszírozású területek működési zavarait mind nehezebb letagadni, emellett immár a szélesebb közvéleményben is megjelent az államháztartás állapota miatti aggodalom. Az Eurobarometer tavalyi felmérése szerint a magyar válaszadóknál az infláció, az egészségügy, a gazdasági helyzet megnevezése után a negyedik helyen áll az államadósság a gondok listáján – nagyobb arányban minálunk, mint az EU átlagában.

De nincsenek-e túldimenzionálva a lakossági aggodalmak?

Nyugtathatnánk magunkat, hogy nem komoly a gond egyik mutatónál sem. Az inflációs ráta most kisebb, mint egy éve. Az államháztartás hiánya ugyan nagy, de volt nemrég sokkal rosszabb is. Az államadósságunk GDP-arányos rátája tavaly kissé emelkedett, de így sem éri el az EU átlagát. Más vonatkozásokban pedig egészen jól állunk: hivatalos munkanélküliségi rátánk jobb az uniós átlagnál, külkereskedelmi mérlegünk tekintélyes többletet mutat.

Mindez formailag így is van. Csakhogy a tényleges helyzet más. Az inflációs folyamat, bármi lesz is az áprilisi fogyasztói árindex, joggal okoz gondot a monetáris politika intézőinek. Nem ok nélkül tartotta meg 6,5 százalékon az alapkamatot a Monetáris Tanács az áprilisi ülésén, arra utalva, hogy az ország mostani kockázati megítélés mellett, amikor a világban aggasztó folyamatok zajlanak, óvatosnak kell maradni. A maginfláció 5 százalék feletti, a lakosság éves 8 és 10 százalék közötti inflációt érzékel. A fogyasztói árindex minden kormányzati ráhatás, intervenció ellenére bőven túllépi az MNB meglehetősen nagyvonalúan meghatározott inflációs céltartománynak a tetejét.

Jelentősen pozitív reálkamat szükséges ilyenkor, különös tekintettel a forintárfolyamot övező bizonytalanságokra.

Ezzel viszont a mostani kamatszintünk jelentősen meghaladja a V3 országokét, nem is említve az euróövezetet. Ugyan nem a hitel drágasága a legtöbbet említett korlátozó tényezője és gondja a magyar üzleti szereplőknek, de az ilyen kamatszint is ront a versenyképességükön, ráadásul épp akkor, amikor a gazdaság recesszióközeli állapotban van. Csakhogy pont itt található a súlyosbító körülmény: szó sincs arról, hogy átmeneti konjunkturális túlfűtöttség generált volna némi többletinflációt, és az ahhoz méretezett kamatszintet. A 2022-es, szavazatszerzési élénkítést követő máig tartó időszakban pénzromlás üteme úgy áll dobogós helyen, hogy a gazdaságunk tartósan helyben jár.

Túl az infláció tényén, valóban akut probléma az államháztartás is. A korábbi, még mérethatáron belüli költségvetési deficithányadunk 2020-ban megduplázódott, azóta is évről évre kellemetlen meglepetést hoz. Az államadósság GDP-arányos rátája beragadt a 70 és 80 százalék közötti sávban. Túlságosan sok! Hiába hangzik el hivatalos körökből az önnyugtatás, mely szerint ez még mindig kisebb az EU átlagánál. Annál tényleg kisebb a rátánk, elmarad a belga vagy az osztrák szinttől, noha meghaladja Németország értékét – csakhogy mindennek nincs sok jelentősége.

Mi lett az egykori élenjáró „tranzíciós gazdaságból”?

Magyarország „feltörekvő piacnak” minősül nemzetközi pénzügyi megítélésben. A hitelminősítői besorolás szerinti BBB vagy pláne BBB mínusz kategóriában a 70 százalék fölötti adósságráta soknak számít. Államadósságunk finanszírozása drága, a kamatköltségek fájóan megterhelik a költségvetést. A Standard & Poor’s minősítésén túl vagyunk, mások a szokásos ütemterv szerint később értékelik a magyar szuverén kockázatot. Érdemes azonban most nekünk is ízlelgetni azt, hogy a feltörekvő (emerging) piacok közé tartozunk itt az EU keleti peremén, néha sajátos esetként, máskor együtt kezelve román, bolgár, horvát társainkkal.

Gazdasági fejlettségi mutatóink (egy főre jutó GDP és fogyasztás, munkatermelékenység) alapján valóban ide tartozunk, néhány vonatkozásban feljebb állunk. Ugyanakkor fiskális és monetáris jelzőszámainkból komoly sebezhetőség olvasható ki. Különösen úgy, hogy szemben azokkal, amelyek az eurót már átvették vagy kijelölt áttérési pályán haladnak, nálunk az euróövezetbe való belépés egyetlen kritériuma sem teljesül. Magyarország még a politikai szándék megléte esetén sem lenne képes ebben az évtizedben teljesíteni a közös európai fizetőeszköz átvételének kötelezettségét. Jelenleg még céldátum sincs. Sőt az eddigi jegybanki vezetés a kormányfővel teljes egyetértésben irreális feltételek teljesítéséhez kötve lényegében a beláthatatlan jövőbe tolta el az euróövezeti (és egyben a bankuniós) magyar tagság ügyét.

Aki feltörekvő piacként tekint a magyar gazdaságra, felfedezhet egy sor aggasztó sajátosságot. Az egyik a tartósan szerény gazdasági növekedési képesség. Ez különösen hangozhat, hiszen emlékezetes, hogy a 2010 után meghirdetett új pálya évi hét százalékos növekedési ambícióval indult (Copyright by Matolcsy). Meg azzal, hogy nincs szükség megszorításra, mert az egyensúlytalanságokat kinövi a gazdaság. Csakhogy az újraiparosítás jegyében kifejlesztett gazdasági szerkezetben a GDP fenntartható, természetes növekedési üteme immár valahol a másfél és kettő százalék közé esik. Voltak jobb évek, de a 2019-cel záruló néhány éves „aranykor” lezárult.

Annak idején rendkívül kedvező külső feltételek álltak fent, ma már elképzelhetetlen méretű EU-transzferek fűtötték a konjunktúrát. Most más időket élünk.

Az is feltűnhet, hogy a feltörekvő piaci társakhoz képest minálunk rendkívül nagy az állami újraelosztás szerkezete, az adóteher, az állam eladósodottsága. Sajátosságunk a kiterjedt állami beavatkozás árakba és tarifákba, szerződéses viszonyokba. Gyakori a vállalkozások és projektek kivonása a versenypiaci működés alól, stratégiai érdekre hivatkozva. Az ilyesmi nem példa nélküli az aktív iparpolitikát folytató, „fejlesztő állam” jellegű peremvidéki országokban  – de nem az EU-n belül. Ott ez a működési mód folyamatos surlódást és sorozatos kötelezettségszegést okoz. Hosszabb távon nem kompatibilis az uniós tagsággal.

Ezen a ponton nem lehet elkerülni az uniós viszonyaink kockázati vonatkozásait. A hitelminősítők is így tesznek: a befektetési kategória (investment grade) besorolás megtartásához az a hipotézis társul, hogy megmarad az esélye a felfüggesztett, befagyasztott uniós pénzekhez való hozzáférésünknek. A kockázatelemzők, professzionális szereplők idáig rendre azt feltételezték, hogy a jogállamisági eljárás tárgyalási folyamatában végül megnyílik az elérhető uniós alapok jelentős része, a magyar fél veszteségminimalizáló döntései alapján. Új elemként azonban immár megjelent a S&P „negatív kilátás” megjegyzésű értékelésében, hogy talán már nem képes hozzájutni Magyarország az egyszeriként meghirdetett RRF-alapokhoz. A kormány által folytatott médiakampány (a plakátokon a Bizottság elnökének, az Európai Parlament legerősebb frakciója vezetőjének, valamint az ukrán elnöknek az arcképével) nem azt jelzi, hogy ambicionálnák az elérhető pénzek hazahozatalát, sőt alaptörvény-módosítással, törvényalkotási úton inkább élezik a viszonyokat.

A hitelminősítőknél, egyéb megfigyelőknél további nagy rizikótényező a nemzetközi piaci bizonytalanságokból, turbulenciákból fakadó külgazdasági kockázat. Ez valóban ráhatásunkon kívüli ügy. Trump elnök sajátos vámpolitikai döntéseinek a mértéke és változékonysága hatalmas bizonytalanságnövekedést vitt bele a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerébe, és az különösen erősen sújtja a roppant kitett magyar gazdaságot. Az uniós intézmények és a főbb tagállamok által indítandó fejlesztési projektek, köztük az újrafegyverkezési programok a későbbiekben tompíthatják a vámháború miatti kereskedelmi forgalomszűkülést, piacot teremthetnek Magyarország számára is – hacsak a magyar kormányzat különutas politizálása miatt nem diszpreferálják a magyar üzleti szereplőket.     

A hitelminősítői döntés indoklásában harmadik nagy kockázati tételként expressis verbis szerepel a 2026-ban esedékes parlamenti választás közeledte, és vele annak veszélye, hogy az amúgy is megcsúszásra hajlamos költségvetési egyenleg tovább romlik a politikai motívumú kiköltekezések és adócsökkentések nyomán.

Az évkezdet sokkja kiélezi a dilemmáinkat

Ezek a nagy rizikótételek még hangsúlyosabbá váltak az utóbbi napokban. A GDP-adat brutális egyszerűséggel tudatosította a többször beígért gazdasági növekedési fordulat újbóli késlekedést, akár teljes elmaradását. Ezzel pedig elmélyülnek az eddig is érzékelhető ellentmondások. A gyenge-pangó gazdasági teljesítmény további intervencióra sarkallhatja a választási üzemmódba kapcsolt kormányzatot.

Az újabb és újabb mikro-menedzselő beavatkozások belső és külső üzleti megítélése kiszámíthatóan negatív lesz.

Erősödhet a politikai szándék a kamatok mérséklését illetően is. Csakhogy a maginflációs mutatónk szerint a termékek és szolgáltatások széles körében makacs az árnövekedés. Ami nem csoda, tekintettel a trendszerűen gyengülő forintárfolyamra, a nagy állami elvonásra, az általános üzleti bizonytalanságra. Talán nyílik idővel némi tér a jegybanki kamatszint mérséklésére, amint az inflációnk kissé kedvezőbben alakul, illetve a számunkra releváns térségbeli központi bankok kamatot csökkentenek. Ám ha az MNB a választásokhoz közeledve lazít a politikáján, az politikai szolgálatnak, függetlenségi deficitnek is értelmezhető – és megindíthat kellemetlen pénzmozgásokat.

A tényleges költségvetési hiány már fájóan nagy. A tervezettől jóval elmaradó gazdasági növekedés mellett pedig hiú ábránd, hogy az idő múlásával a havi hiányarányok javulnak, és masszív megszorítás nélkül teljesülhessen a hivatalos éves deficitérték. Ma azonban nemcsak stabilizáló („megszorító”) intézkedések nem jönnek szóba, inkább újabb népszerű tehercsökkentő ötletek röppennek fel, a kormány a választói fülnek kedves állami beavatkozásokról gondolkozik.

Az instabil feltörekvő piacok ismerői a nemzetközi turbulenciák idején különösen kritikus szemmel nézik, hogy az erősen exponált országokban a kormány mennyire képes korrigálni.

Ha azt látják, hogy a romló körülményeket negligálja a politika, nem áll készen érdemi korrekcióra, hogy választási szempontjainak rendeli alá a helyzet elemzését és korlátos eszközeinek az alkalmazását – akkor levonják a maguk következtetéseit. Bonyodalmas időkben amúgy is logikus a kockázatos esetektől való elfordulás.

Nos, valami ilyesmire jut az, aki a magyar viszonyokra nem a korábbi pályák, megengedőbb külső megítélés és toleránsabb kockázati elbírálás szerint tekint, hanem mint rizikókat hordozó „emerging” piacra. Sajnos, azt kell mondanunk, hogy az uniós pénzbőség szakaszának lezárulásával, a monetáris és prudenciális ernyőt nyújtó valutaövezetből való kimaradással, a gazdasági szerkezet megmerevedésével új viszonyok közé kerültünk. Ehhez társul a versenygazdasági normák rovására erősödő állami centralizálás, kormányzati aktivitás.

Ez így együtt komoly kockázat. Különösen akkor, ha a világban gyors változások zajlanak, az Európai Unió pedig a korábbitól nagyban eltérő irányokat jelöl ki. Ilyenkor felgyorsul az idő; aligha lehet – választási szempontokra koncentrálva – félévet, évet kihúzni változatlan politikával, korábban alkalmazott kormányzati technikákkal.

Címlapkép forrása: Portfolio