Bod Péter Ákos: A magyar beteg

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

De beteg-e, vagy csak rossz passzban van gazdaságunk? Újabban heves vitákat provokáltak a térségi társainkkal való összehasonlítások, és nemcsak a gazdasági komparatisztikával foglalkozók körében.

Nos, mindennapos érzékelések mutatják, hogy Magyarország a többiekkel szemben ütemet vesztett.

A kérdés itteni taglalása előtt: természetesen tekintetbe kell vennünk a közvéleményt, noha az abban megjelenő helyzetértékelés és különösen a térségi hozzámérés erősen szubjektív, és nagyon függ az összehasonlítási kerettől.

Bod Péter Ákos

Budapesti Corvinus Egyetem, MTA doktora, egyetemi tanár

Bod Péter Ákos a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára, az MTA doktora. 1975-ben szerzett közgazdasági diplomát Budapesten, kutatóintézeti munkát végzett, hazai és külföldi egyetemeken oktatott 1

Tovább

Bod Péter Ákos a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára, az MTA doktora. 1975-ben szerzett közgazdasági diplomát Budapesten, kutatóintézeti munkát végzett, hazai és külföldi egyetemeken oktatott 1… Tovább

Harmincöt éve, a társadalmi-gazdasági rendszerváltozás drámai szakaszában, az élet minden területét érintő változások közepette Ausztria, az osztrák nívó volt a mérce („mikor érjük utol Ausztriát”). Aki pedig a múltbéli viszonyokhoz mérte a dolgok akkori menetét, a kialakuló új rendszeren gyakran a nyugalmas késő-kádári éveket kérte számon: a Trabant/Skoda; nyaraló vagy vállalati üdülő; háromhatvanas kenyér, négyforintos benzin időszakát.

Mindkettő laikus összevetés, és mindkettőből kellemetlen következtetéseket lehet levonni a magyar rendszerváltozásról. A csalódás jórészt be volt kódolva az összehasonlítási alap megválasztásába. Az akkori – és nem kevésbé a mai – Ausztria az európai átlagot messze meghaladó nívóra jutott, eleve túlzott volt az utolérési várakozás. Sosem értettem, hogy népszerű hiedelmek miként emelkedhettek teljes komolysággal meghirdetett politikai deklarációk magasságába, különösen amikor már megismertük rendszerváltozásunk első évtizedének nehéz gazdasági-társadalmi folyamatait. A gyors konvergenciát bemondó politikus talán mozgósítő erőt remélt? Az utolérést hirdetők maguk is hittek benne?

A múltunkkal is csínján kell bánni. A kádári aranykorhoz sok hiedelem és illúzió tapad. A gyakori nosztalgikus visszaemlékezésekből kimosódott a külső eladósodás és belső mulasztások negligálása, és az a rengeteg gond, amely a hatalmon levőket a gyors és békés rendszerváltozásra ugyanúgy sürgette, mint a rendszer ellenzékét.

A mai közbeszédben azonban immár reálisabb mércék élnek. Csakhogy a rendszerváltoztató társnemzetekkel való összevetésben is előnytelenné vált a kép.

Azt alátámasztják a nemzetközi összehasonlító adatok. Az inflációs várakozásoktól az élettel való általános megelégedettségig egy sor érdemi országrangsorban romlott a helyezésünk. Az olyan kemény adatok, mint a várható élettartam alakulása, az egészségügyi állapotmércék, a PISA-felmérések is jelzik azt, ami a közvéleményben a fejlődés megrekedéseként jelenik meg.

Portfolio Budapest Economic Forum 2025

Október 7-én a Budapest Economic Forumon élőben is meghallgathatjuk Bod Péter Ákos és más szakemberek véleményét a magyar gazdasággal kapcsolatban. Emellett a magyar gazdaság legfontosabb döntéshozói jönnek el, hogy beszámoljanak a legfrissebb terveikről.

Információ és jelentkezés

A helyzet valóban magyarázatot igényel. A magyar fejlődési pálya gondjai eddig is élénk szakmai vitákat váltott ki, most aztán alig találni olyan tudományos fórumot vagy szakmai kört, ahol ne lenne téma, hogy miként jutottunk ide, és merre visz tovább út.  

Nemrég a Portfolio-n jelent meg Hamecz Istvántól adatokkal bőven alátámasztott elemzés – immár Csehországot választva utolérési mércének – térségi lemaradásunkról, összekapcsolva az egy főre jutó GDP-n mért lecsúszás szakaszait a gazdaságpolitikai teljesítmény értékelésével.

A magyar folyamatok értelmezését segítette Hüttl Antónia és Oblath Gábor kritikai elemzése, amely a szokásos teljesítmény-mércéjeként használt GDP/fő mutató itteni alkalmazhatóságának korlátjait taglalva rámutatott arra, hogy a beruházások túlárazási gyakorlata miatt, a versenygazdasági normáktól elfordult hazai viszonyok közepette az árindex torzítanak, a reálteljesítmények nehezen állapíthatók meg.  

A szerzők egyben fontos megállapításokat tettek abban az ügyben, hogy volt-e érdemi jólét-növekedésünk, különösen inkluzív jelleggel, azaz a társadalom széles köreire kiterjedően, ahogyan azt bizonyos számítási módszerrel kimutatták (Volt-e inkluzív növekedési fordulat Magyarországon?). Alapos kutatások éppen arra jutottak, hogy

növekedtek a jövedelmi egyenlőtlenségek nálunk, főként a kereseteken túli jövedelmi tételek (így az osztalékjövedelem) révén.

Fölöséges elhallgatni vagy letagadni, hogy a köznapi érzékeléssel egybevágóan a térség volt szocialista országai között valamikori dobogós helyünkről mára a sorrend vége felé kerültünk. Ezen felül sok fontos vonatkozásban a többiektől eltérő karaktert öltött hazánk.

A fenti írásokban kimutatott tartós módosulásokhoz hozzátehetjük a szakmában alaposan tárgyalt iparszerkezeti ügyet: a 2010 utáni újraiparosítás nyomán sajátos szakosodáson ment át a magyar ipar, sokféle következményekkel. Sajátosságaink között gazdaságunk alkalmazkodási merevségét, gyenge forduló-képességét emeltem ki.

A helyzetleírásban és a jelenségek értelmezésében többnyire szakmai egyetértés van nálunk. A nemzetközi szervezetek és hitelminősítők is regisztrálják a magyar ütemvesztés tényét. A relatív magyar lemaradást magyarázó tényezők azonban további komoly munkát adnak az elemzői közösségnek.

De hátha csupán konjunkturális jellegűek a gondjaink?

Ez a feltételezés olvasható ki kormányzati elemzésekből, közleményekből.

• Igen, az ipari teljesítmény évek óta trendszerűen gyengül, viszont az átlagot jól láthatóan néhány nagy részarányú termékcsoport nem várt esése húzza le. Igen, a járműipar és az akkumulátorgyártás piacán gondok léptek fel, a korábbi exponenciális növekedése megállt, ám lehet, hogy csupán dekonjunkturális viszonyokkal van dolgunk, amelyeket majd fellendülés követ.
• Igen, nyilvánvaló a mezőgazdaság termeléshullámzása: nagy termést hozó éveket szárazság miatt nagy visszaesések követik, ezek szintén tekinthetők konjunktúra-tényezőknek, amelyek később alakulhatnak másként. (Szakemberek vitatják, és a klímaváltozási folyamatoknak nem megfelelő magyar szerkezetről szólnak.)
• Itt van az építőpari hullámzás, ez egyébként is meglehetősen ciklikus ágazat; az utóbbi évek ütemesései mögött nem nehéz kimutatni a korábbi években bőséges EU-s források csökkenését, az államháztartási gondok miatt átmeneti beruházás-visszafogást.

Azonban – folytatódik a gondolatmenet – az üzleti ciklus attól ciklus, hogy kellő körülmények mellett jobban is alakulhat. Vegyük az elmúlt néhány év makrokeresleti tényezőit. A gyatra beruházási teljesítmény, a csak lassan visszatérő lakossági fogyasztás, a recessziós idők alatt leépülő készletek:

ezek mind olyan tényezők, amelyekben beállhat kedvező konjunkturális fordulat.

Ha előnyösebbre vált a nemzetközi környezet, akkor a nettó export segít visszatérni a korábbi növekedési pályára;  2023-ban is a kiviteli többlet óvta meg a gazdaságot a nagyméretű visszaeséstől. És itt van egy belső tényező: a fogyasztás. Majd annak a lendületes bővülése veszi hátára a gazdasági növekedést: így szól a jelenlegi kormányzati narratíva.

Ebben a felfogásban nem jelenik meg a hiszterézis eshetősége, az a kellemetlen jelenség, amelyet megismertünk a 2008-as válság, majd a poszt-Covid helyreállítás során: recesszió, sokk után nem pattan vissza a gazdasági rendszer a maga teljesítményével a zavaró körülmény beállta előtti pályára.

A nem kellően rugalmas rendszer a kialakult szintet mintegy tudomásul veszi, beáll az új realitásokra.

Ehelyett a hivatalos gondolatmenet szerint bár tavaly és az idei év első felében alig mutatkozott növekedés, de most jön a fordulat. Akár már 2025 második félévben, de 2026-tól okvetlenül bekövetkezik a GDP-emelkedés. Talán végre eléri azt a 4 százalékos vagy akörüli mértéket, amelyre évek óta ráépül az államháztartási tervezés.

Itt azonban két delikát témakör adja magát. Az első: miért ennyire túlméretezett ütemre alapoz a hivatalos gazdaságpolitika? Hiszen a mértékét visszatérően és nagymértékben elvéti. Erre, bevallom, hozzávetőleges válaszom sincs.

Sem a saját hosszabb távú, két évtizedes trendünk, sem a környezetünkbe tartozó országok tényleges növekedési adatai nem támasztják alá az ilyen dinamikát.

Persze található néhány jó év, lehetőleg válság utáni helyreállítási évvel kezdődő és válság előtti utolsó békeévvel lezáruló szakasz, de azért az nem komoly trendszámítás. A realitások talaján állva szakmailag és politikailag egyaránt értelmesebb lenne a komolyan gondolt gazdasági növekedési ütemnél némileg kisebb és nem nagyobb adatra építeni az állami költségvetést. Aztán kedvező esetben jó hírként prezentálható a még jobb teljesülés, némi elmaradás pedig mindig megmagyarázható nem várt fejleményekkel.

Igy viszont a vezető politikusoktól elhangzó korai bejelentésekre korán rácáfol a statisztikai hivatal. Rejtély.

A másik nagy témakör az itteni elemzés lényege: tényleg csak átmeneti, konjunkturális okok miatt tartunk itt? Vagy inkább a kutatói közösség többségi álláspontjának megfelelően, szerkezeti okok miatt teljesít a gazdaság a térségi norma alatt?

Az MNB legutóbbi közleménye, miközben megerősíti az eddig folytatott monetáris politikai kurzust, az első értelmezés felé hajlik (Sajtótájékoztató a Monetáris Tanács 2025. július 22-i döntése után).

Az MNB idei évre vonatkozó GDP-előrejelzése egybeesik azzal, amit a független elemzők, nemzetközi intézmények közöltek az év elején (felülvizsgálva és erősen leszállítva tavalyi évvégi prognózisaikat). Ez nagyban alulmúlja a kormány idáig hivatalosan még nem módosított saját előrejelzését (2,5 %).

A KSH hamarosan közzéteszi a 2025-ös év második három hónapjának GDP-adatát. Az eddig elérhető részstatisztikák, konjunktúra-előrejelzések stagnálásközeli negyedéves indexet valószínűsítenek az első három hónaphoz képest. Amennyiben némi növekedést hozna ki az első becslés, akkor javulnának annak esélyei, hogy a nulla és egy százalék közötti sáv felső felében végez majd az idei gazdasági növekedési index.

Csakhogy abból sem következik sok a továbbiakra nézve.

Az MNB bemutatott növekedési pályája mögött az a hipotézis húzódik meg, hogy nem lép fel a hisztérizis, és a magyar gazdaság természetes növekedési üteme három százalék körüli. Ezt a mértéket a mögöttünk hagyott két-három évben nem tudtuk elérni átmeneti okok miatt, de ha – amint a grafikon címe tartalmazza – a külső és belső tényezők javulnak, akkor visszaáll a tempó.

A GDP felhasználási oldalának tételei között szerepelnek a beruházások, amely volumene három éven át csökkent, és lehúzta a növekedési indexet. Ergo, felgyűltek az elhalasztott fejlesztések és/vagy újabb nagy beruházók lépnek be a magyar piacra: a bruttó állóeszköz-felhalmozás 2026-ban és 2027-ben eszerint GDP-növekedést emelő tényezővé válik.

A másik nagy tétel a fogyasztás (amely minden híreszteléssel szemben eddig is nődögélt, és ezzel hozzátett a GDP-dinamikához); pozitív hozzájárulása a felrajzolt pálya szerint megmarad. A nettó export is segíti a gazdasági növekedést. Az MNB kivetítése tehát azt üzeni, hogy az évek óta várt konjunktúra megjön, a kormány által visszatérőn beígért ütemes növekedés helyreáll, noha a gazdasági minisztérium által beírt számoknál némileg szerényebb mértékben.

Ez lehetséges, ám eléggé valószínűtlen szcenárió.

Eleve magyarázatot kellene adni arra, hogy a 2022-es sajátos túllövés utáni recesszió/pangás miért is következett be nálunk, és kevésbé a számunkra releváns összehasonlításként szolgáló térségben. Igen, volt poszt-Covid helyreállítási megrázkódtatás, inflációs hullám, orosz invázió és arra adott különféle politikai-gazdasági szankciók; de ezek másokat is érintettek a térségben. Másodszor: tudnunk kellene, hogy a kormányzat, amely visszatérően négy százalékos növekedést írt be a költségvetési terveiben, hogyan tudta ennyire félreértelmezni a konjunktúrát? Az államapparátus becsülte felül ennyire a realitást, vagy netán a politika csúcsáról jött a megrendelés, voluntarista módon?

És persze adódik a kérdés: mi garantálja, hogy most tényleg jól látják előre a konjunktúrát?

A másik – strukturális – értelmezés szerint laposabb a jövőbeli pálya. Viszont az benne a jó hír, hogy nincs szó magyar betegről, pláne akut állapotról. A gazdasági teljesítményünk most annyi, amennyi ebben a szisztémában benne van. Nem beteg, csak betegecske (noha nem öregecske).

Ebben a termelési szerkezetben nagyjából ennyi jön ki a jelenleg fennálló körülmények között. Ha a húzó ágazatoknak kinevezett területeken megugrik a világkereslet, akkor az érintett nagyüzemekben megnő a termelés, a kivitel (és a behozatal), és arányosan emelkedik az itteni hozzáadott termék. Az is szerkezeti vonatkozás, hogy miként is állunk a munkaerőállomány méretével (a csúcsát már elérte), képzettségi szintjével (azzal sok a gond), és milyen a területi elhelyezkedése, kor szerinti megoszlása, készségszintje.

Reális elemzés nem hoz ki ennél a termelési tényezőnél komoly növekedési impulzust.

Szerkezeti ügy az infrastruktúránk állapota: valaha a legjobbak között volt a térségben. Ám máshol is nagy fejlődés ment végbe, belső erőből és az uniós források felhasználásával, míg nálunk – és itt nem lehet szemet hunyni az uniós pénzekhez való hozzáférésünk idei esélytelensége előtt – a korábbi pozíció visszaszerzése nem reális.

És végül itt van az a nehezen „forintosítható”, de nyilvánvalóbb szerkezeti sajátossága a mostani szisztémának: a versenyviszonyok romlása. Sosem volt példásan rugalmas versenygazdaságunk, de a normák jó ideje tovább torzulnak olyan intézkedések, szabályozási megoldások és vezetési gyakorlat révén, amelyek mára összeálltak egy „gazdasági mechanizmussá”, a közelmúltunkból kölcsönzött szóval. Ennek a sajátos magyar mechanizmusnak része az árak, árrések, kamatok, kereskedelmi eljárások és magánjogi szerződések állami szabályozása, de ugyanúgy egész ágazatok, máskor pedig egyedi építmények és ügyletek stratégiai jellegűnek  minősítése, a gazdasági döntések más térségi országban nem tapasztalt centralizálása. Része e mechanizmusnak a nemzeti bajnokok kijelölése és sikerre vitele (és persze ezzel a meglevő és potenciális gazdasági szereplők hátrányban részesítése).

A nyertesek kijelölése, a gyakori állami intervenció megnöveli a gazdaságban a járadékjövedelem (ki nem érdemelt „extraprofit”) mértékét.

A járadékvadászat, korrupció, nepotizmus nem csak gazdaságetikai, kulturális, jogi és politikai ügy, hanem intézményesülése esetén strukturális adottság, amelynek a hatásai megjelennek a bérek és a profitok nemzetgazdasági osztozkodási arányaiban. Amint azt egy különös sorsú folyóiratban volt alkalmam levezetni, a járadékosokhoz átcsoportosított nemzeti jövedelem-rész hiányzik a bérjövedelmekből és a normál-profitból (Bod Péter Ákos: Bérek, profitok és járadékok harca – magyar szemmel. Századvég, 2018. 2. szám).

A többi térségi gazdaságnál sokkal reguláltabb, a bel- és külföldi gazdasági szereplők között versenynek kevésbé kitett magyar gazdaság nehezebben alkalmazkodik a gyorsan változó piaci környezethez, technológiai trendekhez. A diszpreferált cégek, a szabályozási bizonytalanságnak és ellenséges felvásárlásnak kitett vállalkozások döntési időtávja rövidül, nagyobb beruházásra nem szívesen vállalkoznak, kiemelkedő méretű ügyleteket kétszer is meggondolnak. Olyan jelenségek ezek, amelynek valamilyen módon szerepe lehet a másokhoz mért gazdasági dinamikánk lemaradásában.

2025 nyarán remélhetünk az eddiginél jobb GDP-adatokat. Reménykedhetünk a konjunktúra javulásában. De ha valóban strukturális, intézményi és mechanizmus okok fogják vissza a magyar gazdaságot, nem elég a jobb széljárásra várni.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images