Saját kapzsisága miatt a szemünk láttára vérzik el a világ irigyelt növekedési bajnoka

Sokszor megénekelt tény, hogy Kína gazdasági felemelkedése az elmúlt évtizedekben példa nélküli volt: hosszú ideig kétszámjegyű GDP-növekedést produkált, és a világgazdaság motorjává vált.

Az Egyesült Államokkal szembeni lemaradása drámaian csökkent: míg az 1990-es évek elején Kína GDP-je az USA kibocsátásának alig tizedét érte el, mára nominális összterméke már megközelíti annak kétharmadát. Vásárlóerő-paritáson számolva Kína már első a világon, de nominális dollárban és egy főre jutó GDP-ben továbbra is jelentős a lemaradás – utóbbi terén az Egyesült Államok még mindig többszörösen gazdagabb ország.

Hszi Csin-ping elnök célként tűzte ki, hogy 2049-re (a Kínai Népköztársaság 100. évfordulójára) Kína megelőzze az USA-t az összgazdasági méretben. Ehhez azonban egyre nehezebb út vezet,

a 2020-as koronavírus-járvány óta eltelt időszak alapján pedig a következő ötven évben sem valószínű, hogy beérnék az Egyesült Államokat (bár ekkora időtávon ezeket a jóslatokat sok csipet sóval kell számba venni).

Kína esetében mindig disszonánsnak hat leírni, hogy válságban van, mivel növekedési számait szinte bármelyik fejlett gazdaság megirigyelné, de a saját standardjei – és a kommunista állam által fenntartott gazdaságszerkezet kórossága miatt valójában már a pekingi vezetés is aggódik.

Annak ellenére, hogy 2025 közepére ugyan a kínai növekedés meghaladta a várakozásokat – a második negyedévben éves bázison 5,2%-kal bővült a GDP, amivel az első félév is 5% felett alakult –, de a lendület nyár elejére már érezhetően megtört. A legtöbb előrejelzés szerint az idei növekedés elmarad az eredetileg kitűzött ~5%-os céltól: a Világbank prognózisa például 4,5%-ra teszi a 2025-ös ütemet (2026-ra pedig mindössze 4,0%-ra). Ez jelzi, hogy a korábbi szárnyalás után a kínai gazdaság tartós lassulás előtt áll, amiben a már érett deglobalizációs folyamatok, a vámháborús környezet nagyon erős lefelé mutató kockázat.

Kifulladó modell, állami túltámogatással

A kínai növekedési modell évtizedeken át az olcsó tömeggyártásra, a hatalmas infrastrukturális és ipari beruházásokra épült. Ez a motor azonban kifulladóban van. A munkabérek jelentősen emelkedtek, így a „világ gyáraként” betöltött szerep már nem magától értetődő – több ázsiai ország kínál olcsóbb munkaerőt.

A beruházások korábbi gigantikus volumene egyre alacsonyabb megtérülést hoz, amit súlyosbít, hogy a tőkeallokációt nem a piaci hatékonyság, hanem a politikai prioritások irányítják.

Az állami beavatkozás szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú – és jellemzően már nem pozitív. A kormány hatalmas támogatási programokkal, kedvezményes hitelekkel, adómentességgel és szabályozói könnyítésekkel ösztönözte a stratégiai ágazatok, például az elektromos járműipar, a napelemgyártás, a félvezetőipar és a technológiai startupok növekedését. Ez rövid távon látványos bővülést hozott, de közép- és hosszú távon jelentős torzulásokat idézett elő.

Az állami támogatások gyakran fenntartják a gyenge, veszteséges szereplőket is, így a piaci konszolidáció elmarad, valamint túlkapacitások alakulnak ki.

Kína esetében a veszteséges szereplők felszínen tartása az állami, vagy közfinanszírozású megrendelésekből vezetett az évek óta tartó ingatlanpiaci válsághoz. A bőkezű állami támogatások miatt egy lefelé tartó árverseny alakult ki például az akkumulátorgyártásban, ami a szektor legtöbb szereplőjét veszteségessé tette az elmúlt években.

Az elektromos járműszektorban több száz kisebb gyártó működik, amelyek közül sok mesterségesen életben marad a szubvenciók és az állami megrendelések révén. A termelési kapacitás jóval meghaladja a belföldi és exportkeresletet, ami árháborúhoz, profitzuhanáshoz és a gyengébb minőségű termékek elárasztásához vezetett. A MERICS és a Rhodium Group elemzései szerint ez a „túltermelési buborék” a technológiai szektorban is jelen van:

a félvezetőiparban és az akkumulátorgyártásban is felesleges kapacitások épültek ki, sokszor az állami ambíciók és a globális dominancia iránti törekvés a cél.

A szabályozói könnyítések – például a környezetvédelmi előírások lazítása vagy a gyorsított engedélyezés – rövid távon segítették a beruházások felfutását, de hosszú távon kockázatot jelentenek a minőség, a fenntarthatóság és a pénzügyi stabilitás szempontjából. A Guardian és a Financial Times 2025 augusztusi riportjai szerint a kínai vasúti, építőipari és lakóingatlan-projektek között sok a túl gyorsan, ellenőrzés nélkül megvalósított fejlesztés, amelyeknél a biztonsági kockázatok, az alacsony kihasználtság és a megtérülés hiánya később komoly pénzügyi terhet jelent.

Ingatlanszektor: az állami ösztönzés csapdája

A már negatív példaként említett kínai ingatlanszektor a 2010-es években a gazdaság fő növekedési motorja volt, de mára az egyik legsúlyosabb strukturális problémává vált. Az állam évekig ösztönözte a lakásépítéseket és az infrastruktúra-beruházásokat, gyakran a helyi önkormányzatok bevételi igényeit szem előtt tartva. A túlzott hitelezés és a laza szabályozás eredményeként ingatlanfejlesztők százai halmoztak fel óriási adósságot – ennek eklatáns példája az épp 2025-ig szenvedő, csődeljárás alá került, a világ legeladósodottabb cégeként emlegetett Evergrande esete.

A szabályozói szigorítások 2020 után ugyan megpróbálták fékezni a buborékot, de a korábbi évek ösztönzői által generált túlkínálat már tartósan rányomta bélyegét a piacra. A félkész, üresen álló lakóparkok tömege és az eladatlan ingatlanok százmilliós nagyságrendje jelzi: a kereslet nem képes felszívni a felhalmozódott kínálatot. A kormány az elmúlt években újra lazított a hitelezési feltételeken, csökkentette a jelzálogkamatokat és közvetlen támogatásokat adott a fejlesztőknek – ezek azonban leginkább a túlélésre játszanak, nem a piaci egyensúly helyreállítására.

Jól látszik ez abból, hogy a Kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal (NBS) pénteken közzétett adatai alapján az új lakások árai 0,3%-kal, a használtaké 2,2 százalékkal csökkentek havi összevetésben júliusban. Egy másik friss statisztikai jelentés szerint az ország ingatlanberuházásai 12%-kal csökkentek éves összevetésben január és július között, míg az ingatlanértékesítések alapterülete 4,0%-kal esett vissza.

Ezzel negyedik éve folyamatos már a visszaesés a szektorban.

A Bruegel és a Világbank friss jelentései szerint az állami „mentőcsomagok” csak elodázzák a problémát, miközben növelik a morális kockázatot: a piaci szereplők számíthatnak arra, hogy veszteségeiket a központi vagy helyi kormányzat átvállalja. Ez a jelenség a pénzügyi stabilitást is veszélyezteti, mivel a bankok mérlegeiben továbbra is hatalmas kitettség van a gyenge ingatlanpiac irányába.

Ipar: túlkapacitás és deflációs nyomás

A feldolgozóiparban az állami támogatások és szabályozói kedvezmények az elmúlt években elsősorban a „stratégiai” szektorokra koncentrálódtak – például elektromos járművek, napelemek, akkumulátorok, vasúti és hajóipari projektek. A túlzott ösztönzés azonban olyan túlkapacitást eredményezett, amely már nemcsak belföldön, hanem globálisan is torzítja a piacot.

Az elektromos járműgyártásban például Kína a világ összesített kapacitásának több mint kétharmadát birtokolja, miközben a kereslet ezt messze nem indokolja. Az árverseny olyan mértékűvé vált, hogy a profitmarzsok sok vállalatnál a nullához közelítenek. A kormány 2025 nyarán „anti-involúciós” kampányt hirdetett, hogy fékezze az árháborúkat és leépítse a felesleges kapacitásokat, de a helyi érdekcsoportok ellenállása, valamint a munkahelyek elvesztésétől való félelem miatt ez lassan halad.

A technológiai szektorban az állami támogatások segítették az olyan áttöréseket, mint a DeepSeek AI-platform, ugyanakkor a túlzott állami szerepvállalás itt is problémákat okozott. A piaci versenyt torzító támogatások mellett a szabályozói környezet kiszámíthatatlansága – például a platformcégek 2021–2023 közötti megrendszabályozása – visszavetette a befektetői bizalmat. A kockázati tőke- és magántőke-befektetések drasztikusan visszaestek, ami különösen a startup-ökoszisztéma fejlődését fékezte.

A beszakadás 25 százalékos a két évvel ezelőtti, 10 százalékos a tavalyi szinthez képest.

A Rhodium Group „Far From Normal” jelentése szerint Kína iparpolitikája rendszerszinten nagyobb mértékben torzítja a piaci erőviszonyokat, mint bármely más nagy gazdaság. A támogatások volumene és kiterjedtsége miatt a hatékonyság romlik, a források gyakran nem a leginnovatívabb, hanem a politikailag legkedvezményezettebb szereplőkhöz áramlanak.

A túlszabályozás és a külső protekcionizmus ördögi köre

A túlzott kínai állami támogatások és a dömpingszerű export világszerte politikai ellenreakciót váltottak ki. Az USA már évekkel ezelőtt megkezdte a Kínából érkező import visszaszorítását, különösen a high-tech termékek és az e-autók esetében. Az Európai Unió 2024–2025-ben szintén védővámokat vetett ki a kínai elektromos járművekre, és egyre több iparágban vizsgálja a kínai támogatási gyakorlatokat, arra hivatkozva, hogy azok tisztességtelen versenyelőnyt biztosítanak.

A legutóbbi francia piaci jelentések alapján az EU második legnagyobb autós piacán a kínai márkák eladásai le is feleződtek, valamint Németországban is folyamatos a lassulás.

Ez a protekcionista fordulat visszahat Kína növekedésére: a külföldi piacok beszűkülése miatt a belföldi túlkapacitás még súlyosabbá válik. A vállalatok kénytelenek még alacsonyabb áron értékesíteni, ami tovább erősíti a deflációs spirált.

Az éves infláció pedig az elmúlt két évben alig volt nulla felett, míg 2025-re már mínusz 0,1-0,2 százalékos szintet várnak.

Emiatt egyre több szakértő figyelmeztet:

Kína könnyen a közepes fejlettségűség csapdájában ragadhat, ahol a mennyiségi expanzióra épülő modell már nem hoz tartós növekedést, de az innovációra és belső keresletre alapozott új modell még nem elég erős.

A túlzott állami támogatások, a szabályozói könnyítésekből fakadó piaci torzulások és a nem hatékony beruházások az ingatlanszektorban, az iparban és a technológiai ágazatban egyaránt akadályozzák a fenntartható fejlődést.

Ráadásul a világban újraindult a blokkosodás, Donald Trump amerikai elnök visszahozta az izolacionalizmust, míg az EU a diverzifikáció jelszavát használva amilyen gyorsan lehet, elvágná magát a kínai gyártóktól. Így pedig a kiépült túlkapacitások később nem hozhatják meg a kívánt piaci dominanciát, mint a 2000-es évek elején a napelemek esetében ez még sikerült.

A növekedési modell sikeres átalakításához Pekingnek csökkentenie kellene az állami támogatások arányát, lehetővé téve a piaci alapú konszolidációt, valamint stabil és kiszámítható szabályozási környezetet kellene kialakítania, hogy a magántőke és az innovációs szféra ismét megerősödhessen. Csakhogy mindezt egy olyan környezetben kell tennie, ahol folyamatos vámháborús készültségben vannak a gazdasági szereplők Donald Trump második elnökségének kezdete óta.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images