Bod Péter Ákos: a piactorzítás növeli az inflációt és rontja a növekedést

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Magam is így gondolom, ám ez idézet a Nemzetközi Valutaalap idei éves konzultációs jelentéséből. Valóban, kevesebb intervenció jobb lenne. Az ún. negyedik cikkely szerinti felülvizsgálat július végén lezárult, nálunk viszont nem volt nyári leállás a kormányzati ügyködésben, így már csupán néhány héttel rá, az országjelentésbe újabb fura beavatkozási eseteket írhatna be az IMF stábja.

Augusztus 31-én lejárt volna harminc élelmiszer és harminc higiéniai termék kereskedelmi árrését szabályozó intézkedés. A kormány viszont a hosszabbítás mellett döntött, tette közzé a miniszterelnök-pártelnök a Harcosok Klubja nevű felületen. Különös platform gazdasági tartalmú kormánydöntéshez, de annak valóban karakteres a politikai vonatkozása: választási kampányba léptünk.

Ilyenkor a kormány hajlandósága megnő a piaci folyamatokba való belenyúlásra.

Állami intervenció volt a kiválasztott élelmiszerek áralakulásába való beavatkozás a tavasszal, és persze intervenció az is, ha egy határidő lejárása előtt hirtelen a prolongálás mellett döntenek.  

Az újabb határidő november vége. Lehet baráti fogadásokat kötni, hogy a maga által szabott újabb terminust vajon betartja-e majd a kormányzat. Több ez azért társasági játéknál: keményen kihat sok üzleti szereplő gazdálkodási viszonyaira. Az érintett kereskedők a most meghosszabbított terminusig a megszabott élelmiszereknél nem alkalmazhatnak 10 százaléknál nagyobb árrést, a higiéniai termékeknél pedig 15 százaléknál nagyobbat.

A tavasszal bevezetett intézkedés nálunk új intervenciós formával gazdagítja az egyébként is terjedelmes és változatos kormányzati eszköztárat. Régóta vannak nálunk hatósági árak és tarifák, ezekhez négy év csatlakozott az ársapka, amit benzinre és dízelre írtak elő. Egyébként az üzemanyagár szabályozására lehetett indokot találni, hiszen a Covid-leállást követő nehéz globális újraindulásban nagy áringadozásokat produkált az üzemanyagpiac, amely hajlamos túlkompenzálásra: áresést követhet meredek áremelkedés. Ilyen helyzetben nem szokatlan, hogy az állam átmeneti időre árat szabályoz.

Az ársapka (price cap) ismert piacszabályozó technika, amelyet olyankor alkalmaznak, ha a stratégiai jelentőségű piacon nem létezik kellő számú piaci versenyző: a hatóság ilyenkor kénytelen regulálni a szolgáltatási díjat, tarifát. Az ársapka az ösztönző hatások és piaci következmények tekintetében jobb, mint az egyszerű hatósági ár: a regulátor az adott évre megállapít egy felső árkorlátot, amely a következő években egy  képlet szerint emelkedik, gazdaságilag reális mértékben, mondjuk a fogyasztói árindextől másfél százalékkal elmaradva. Ez egyfelől szolgálja a fogyasztók érdekeit, másrészt tervezhető árviszonyokat teremt az üzleti szereplők számára, akiket viszont rászorítja a hatékonyságnövelésre, hiszen nem építhetik be az éves árindexet az árakba. A konstrukció megengedi a hivatalos maximum alatti ár alkalmazását, ami a cégekhez mindenesetre jobb, mint a fix hatósági ár, amelytől nemcsak felfelé, de lefelé sem lehet eltérni. Ez persze a gazdasági teória. A mi 2021. novemberi 480 forintos literenkénti ársapkánknál szó sem volt szofisztikáltan modellezett árazási pályáról: hatályba lépett, aztán 2022-ben Mikulás napján 23 órakor azonnali hatállyal kivezették.  

A mostani hírekben szereplő árrés-rögzítés különös intervenciós eszköz.

Bevezetését egyfelől az élelmiszerárak makacs növekedésével indokolták, meg főként azzal, hogy a kereskedőknél úgymond túlzott nyereség keletkezik. A magyar gazdaságban, mint máshol is, az inflációs hullám idején valóban megnőtt a profithányad a bérek rovására. A kiugró magyar árnövekedés okozói között tényleg ott lehetett a profitfelfúvódás – de nem a kiskereskedelemben.

Bod Péter Ákos

Budapesti Corvinus Egyetem, MTA doktora, egyetemi tanár

Bod Péter Ákos a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára, az MTA doktora. 1975-ben szerzett közgazdasági diplomát Budapesten, kutatóintézeti munkát végzett, hazai és külföldi egyetemeken oktatott 1

Tovább

Bod Péter Ákos a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára, az MTA doktora. 1975-ben szerzett közgazdasági diplomát Budapesten, kutatóintézeti munkát végzett, hazai és külföldi egyetemeken oktatott 1… Tovább

Mindenesetre a kereskedelmi ágazat idén márciusban sokadik állami beavatkozásként megkapta az árrésstopot, átmeneti jelleggel. Az Országos Kereskedelmi Szövetség rendre elmondta: a kereskedő árrése nem azonos a profitjával. Egy terméknél a nettó beszerzési ár és a nettó eladási ár közötti rés tartalmazza a nyereséget, ha van, de sok mást is: abból kell fedezni a vállalkozás működési költségeit. Az életszerűtlenül összepréselt árrés veszteségbe fordíthatja a kormányszinten kijelölt („politikai”) termékek forgalmazását. A kereskedőknek talán sikerül kihúzni egy ideig a nem szabályozott kör árainak emelésével, keresztfinanszírozással, tartalékjai felélésével.

De vállalkozás tartósan nem működhet veszteségesen.

Az intézkedés átmeneti időre szólt, aztán már egyszer meghosszabbították, és most ismét. A szakmai ellenérveket a kormány nem fogadta el, sőt az eredeti termékkört kiegészítette piperecikkekkel. Az átmeneti árintézkedések a jelek szerint tartósak maradnak, mint annyi más „ideiglenes” ügy, legyen az különadó, tarifabefagyasztás, építési korlátozás vagy vasúti lassú jel.  

A konkrét ársapka-intézkedés makrogazdasági hatásait nehéz megállapítani. A kormányzat szerint amennyiben lenne kereskedői veszteség a szűk árrés miatt, az nyereségként megjelenik a fogyasztónál, az akció segíti az infláció elleni harcot, támogatja a kis jövedelműeket. A szakmai érdekképviseletek más tapasztalnak.

A kiskereskedelmi egységek, üzletláncok egy része már a tavaszi intézkedés előtt is csekély nyereséggel működött vagy éppenséggel veszteséges lett.

A cégeknél kellő eredmény híján nem keletkezik forrás hatékonyságot javító, a fogyasztók jobb kiszolgálását célzó beruházásokra. A szektor helyzetének megnehezedése aztán a fogyasztóknál jelentkezik. Egyébként van jelzés arról, hogy ahol a kijelölt élelmiszerek, piperecikkek bolti ára csökkent, az árkülönbözet ott sem jellemzően a legszerényebb jövedelmű vásárlókhoz jutott el. És különben sem a kereskedelmi árakkal kellene szociálpolitikát folytatni.    

A gazdasági minisztérium szerint az intézkedés érdemben csökkentette az kijelölt termékkörben az árakat, és mivel eddig nem jelentkezett erős áremelés a szabadpiaci termékkörben, az intervenció kedvezően hatott az inflációs rátára.

A fogyasztói árakat figyelő szaklapok, független intézmények mérései viszont mást mutatnak. De egyébként is gond van az érveléssel. Ha ez a 30 plusz 30 termék tényleg a hivatalosan becsült jelentős mértékben fogta vissza a fogyasztói árindex növekedését, akkor mi lesz majd akkor, ha az árréskorlátozás véget ér?

Minden átmeneti piacszabályozásnak egyszer eljön a vége, akkor az addig elnyomott inflációs hatás felszínre jut, az aktuális viszonyoktól függő módon.

Most eltolták a liberalizálást novemberig, ám az még közelebb esik az áprilisban esedékes választásokhoz, így aztán…De más ágazatok esetében is jogos az aggodalom: mi lesz az átmeneti hatósági rögzítéssel, a bankokra, biztosítókra, telefontársaságok kirótt tarifa-befagyasztási „elvárásokkal”, amelyek jövő nyárig szólnak? Mit hoz a naptár az ügyfeleknek az intervenciók kivezetésekor?

Az elfojtott inflációt, az árrendszer torzulását, a hatásfokrontó intervenciók ügyét szóbahozza az IMF-jelentés, megengedve – igen politikusan – a kormányzat részéről a jóhiszeműséget a sok beavatkozásnál. A rövidtávú inflációs és egyéb piaci hatásokat nem könnyű egyértelműen megmérni, de még nehezebb felbecsülni az üzleti folyamatokba való ilyen és egyéb állami beavatkozás időben kifejlődő következményeit. Rögzítik a kiskereskedelmi árrést, de nem az élelmiszertermelő árait. A termelő a költségekre hivatkozva eddig is szívesen emelt volna árat, de a kiskereskedő kemény ártárgyaláson visszaverte az emelést. Most viszont a kereskedő hiába érne el akár árcsökkentést is az árrésszabályozás alá vont cikkeken, attól nem lenne több nyeresége. Sőt ellenkezőleg, a nagyobb nettó beszerzési ár mellett a 10, illetve 15 százalék neki nagyobb marzsot jelentene forintban, meg persze magasabb értékesítési árat is, de talán elbírja a piac. Valójában mind az ágazat beruházási képessége, mint az egész árintervenciónak a fogyasztói árszintet érintő hatása okozhat további kellemetlen meglepetést, már a nem túl közeli jövőben.     

Bizonyos, hogy nemzetgazdasági következményekkel is jár az árazási, árképzési és vállalatgazdasági ügyekbe való állami beavatkozás, főként, ha abból nagyon sok van.

Maradva a kereskedelmi ágazatnál, meghökkentő tartalmú újabb állami intervenciós tervet ismerhettünk meg: kiterjesztik a plázastop néven ismert regulációt a már meglevő, működő boltokra, amelyeket a kiskereskedő megvenne vagy bérlésre átvenne. Szakmai egyeztetés itt sem volt. Olyan rendeletet készít a szakminisztérium, amely szerint mostantól az egyébként működési engedéllyel rendelkező nagy – négyszáz négyzetmétert meghaladó – bolt megvétele vagy bérbevétele után a vevő vagy a bérlő újra kereskedelmi engedélyért köteles folyamodni a hatósághoz. Még azt is engedélyhez kötnék, hogy egy működő kereskedelmi egységben az üzemeltető belső térelválasztással kávégépet vagy butiksarkot hozhasson létre.

Értetlenül áll az ember az ilyen mikromenedzselési szándék előtt. Ami máskülönben ellentmond a vállalkozási szabadság elvének és a tulajdonhoz fűződő alkotmányos jognak.

Lehetnek túlbuzgó minisztériumok és miniszterek, de a sok megismert eset minálunk mintává alakult.

Azt nemcsak mi látjuk. Az IMF dokumentuma hangsúlyosan említette a piactorzulást. Hasonló megfigyelést tett már korábban az OECD is, amely jól ismeri a tagországok igazgatási, államszervezeti, szabályozási, gazdaságpolitikai gyakorlatát. Összehasonlító elemzéseiben látszik, valamint a magyar országjelentésekben diplomatikusan, de egyértelmű előkerül, hogy Magyarországon a gazdasági verseny az iparosodott országcsoport átlagánál gyengébb (OECD, Economic Surveys Hungary, March 2024). Sok a koncentrált termék- és szolgáltatási piac, amelyet egyetlen nagy szereplő ural, gyakran állami háttérrel. Gyakori eset, hogy nemzetgazdasági érdekre hivatkozva ügyleteket kivonnak a versenyhivatal vagy egyéb reguláló hatóság felügyelete alól.

Nagyok a bürokratikus terhek, amelyek miatt szűkös vállalati erőforrásokat kell elvonni perspektivikus területekről.

Az OECD a hazai kutatásokkal egybehangzóan megállapítja, hogy míg a megelőző évtizedekben más kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan a magyar munkatermelékenység gyorsan konvergált az európai szinthez, viszont a szomszédos országokkal ellentétben a magyar felzárkózási folyamat a 2008-09-es nagy pénzügyi válság idején megtorpant, és csak a 2010-es évek kedvező konjunkturális éveiben folytatódott, de a termelékenység-növekedés jelenleg is kisebb, mint a pénzügyi válság előtt, és elmarad a térségi trendektől.

Amikor a magyar inflációs folyamat makacs természetét vizsgáljuk, a monetáris tényezőkön túl mindenképpen figyelembe kell venni a gazdaság működési hatásfokát, amelynek kulcsfontosságú indikátora a munkatermelékenység. Annak motorja pedig az innováció, beruházás, a piaci konkurencia. Az élénk verseny a maga szelekciós hatásaival hajtja a termelékenység-növekedést, féken tartja a költségek emelkedését, és reálgazdasági alapot ad az árszint stabilizálódásához.

Amint azonban észleljük a makrogazdasági indikátorokon, meg az üzleti gyakorlat nagyszámú esetein, nálunk a kiterjedt és improvizatív jellegű állami beavatkozás lefojtja a gazdasági szereplők közötti versenyt. Ezáltal közvetve visszaveti a természetes, potenciális fejlődési ütemet. A szabályozási bizonytalanságok, az intervenciók nem gazdasági logikája, az állami viselkedés túlpolitizáltsága – mind olyan belső tényező, amely a térségi országokkal szemben versenyhátrányt okoz.

Ezeket a vonatkozásokat itthon jól ismerjük, de megvan annak a jelentősége, hogy a nemzetközi közösségben is feltűnik a magyar állami aktivitás versenykorlátozó, versenyhelyettesítő karaktere.

A nemzetközi intézmények ajánlásai sem számítana újdonságnak. Amint várható, az IMF-dokumentuma szerint meg kellene szüntetni a piaci torzulásokat okozó állami árszabályozásokat, továbbá ilyen nehéz költségvetési helyzetben nem szűkíteni kellene a közbevételek körét (például szelektív SZJA-kedvezményekkel), hanem éppenséggel az adóalap bővítése lenne a feladat. A lakásépítési hitelek állami szubvenciójára sem most van alkalom, hanem majd egyszer, a költségvetés szanálását követően. Üzletbarát környezet kellene – abba nem fér bele a kormányzati határidők ad hoc váltogatása, megállapodások be nem tartása, és a gyakori improvizálás. Ez az ajánlások mindaddig szakmai jellegűek, amíg Magyarország nem szorul rá valutaalapi forrásokra; onnantól hitelkondíciókká válhatnak. A javító szándékú ajánlások és tanácsok komolyan vétele azonban elsősorban saját jól felfogott érdekünk lenne.   

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Portfolio