Kiderült, mi vár Magyarországra a fragmentálódó világgazdaságban: a szakértők szerint nincs visszaút

A világgazdaságot jelenleg a multipolaritás, a fragmentáció és a geopolitikai, geoökonómiai átrendeződés jellemzi – mondta el Sass Magdolna, a HUN-REN KRTK Világgazdasági Intézet igazgatója a 63. Közgazdász-vándorgyűlésen tartott előadásában. Úgy vélte, ezek a folyamatok lassabban bontakoznak ki, mint ahogy azt sokan feltételeznék, mivel a gazdasági összefonódások továbbra is erőteljesek.

Rámutatott, hogy a profitérdekek ugyanúgy jelen vannak, de a politikai és biztonsági szempontok egyre nagyobb szerepet játszanak, ami különösen fontos Magyarország számára, hiszen kis, nyitott gazdaságként rendkívül kitett a külső folyamatoknak.

Felvetette a kérdést, vajon kialakulhat-e egy új világrend a jelenlegi „világrendetlenségből”, és arra a következtetésre jutott, hogy a korábbi bipoláris struktúrából egy túlglobalizált világrend felé haladtunk, amely 2008-2009 körül érte el a csúcsát, ám azóta fokozatosan töredezettebbé vált.

Kiemelte, hogy a világgazdaságban jelenleg az Egyesült Államok számít hegemónnak, de pozícióját fenyegeti a feltörekvő Kína. Az Európai Unió ezzel szemben csökkenő szerepet játszik, amit az is mutat, hogy az EU részesedése a világ GDP-jéből évek óta folyamatosan zsugorodik, míg Kínáé nő. A globális dél szerepét ambivalensnek nevezte, mivel Kína adatai torzítják a képet: sok feltörekvő ország egyáltalán nem olyan sikeres, mint Kína, amely egyedül is képes jelentős mértékben befolyásolni a külkereskedelmi és tőkebefektetési folyamatokat. Beszélt a mélyülő törésvonalakról is, amelyek a háborúk, helyi konfliktusok, gazdasági és kereskedelmi háborúk, technológiai versengések, energia- és nyersanyagellátási problémák, valamint a digitalizáció és a klímaváltozás köré szerveződnek.

Úgy vélte, ebben az új rendszerben a biztonsági és politikai szempontok előtérbe kerülése miatt a gazdasági törvényszerűségek kevésbé érvényesülnek.

Sass szerint a globalizáció a pénzügyi válság óta egyre inkább visszaszorul, miközben a regionális blokkok szerepe erősödik, és átrendeződik a termelési kapacitások földrajzi elhelyezkedése. Az Egyesült Államok ennek a változásnak a fő motorja, és bár sokan a jelenlegi Trump-kormányhoz kötik az átalakulást, a folyamat már korábban, az első Trump-elnökség idején megkezdődött, amelyet Biden is folytatott, más eszközökkel. Az USA célja szerinte az, hogy mérsékelje Kína felemelkedését, amely a 90-es évektől kezdve, különösen a 2001-es WTO-tagság óta vált megkerülhetetlen tényezővé. A WTO-tagság jelentős előnyt biztosított Kínának, miközben az ország számos esetben nem tartotta be teljes mértékben a szabályokat. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb hangsúlyt kapott az értékláncok átrendezése és a sebezhetőség csökkentése, amit a Covid-járvány csak tovább erősített. A WTO szerepe 2019 óta folyamatosan gyengült, amit részben az Egyesült Államok lépései idéztek elő, például vámemelések és más kereskedelmi akadályok bevezetésével.

Az előadó rámutatott, hogy az Európai Unió szintén alkalmaz különféle nem tarifális korlátozásokat, és világszerte erősödött az iparpolitikai eszközök használata.

A Trump által kezdeményezett vámháború 2025-re jelentősen nehezítette az exportorientált gazdaságok helyzetét, és egyúttal gyengítette a szabadkereskedelmi egyezmények szerepét is. Kína a túlkapacitások és a gyenge belső kereslet miatt új piacokat keresett, ami jelentős exportnövekedést hozott az Európai Unióban és több fejlődő országban. Ez viszont komoly feszültségeket keltett, mivel számos helyi iparág nem bírta a kínai konkurenciát, és gyakorlatilag eltűnt ezekben a kisebb gazdaságokban. Az értékláncok átalakulását politikai szempontok és a technológiai fejlődés egyaránt gyorsították, ami rontotta az alacsony bérekre épülő gazdaságok versenyképességét.

A világgazdaság következő időszakát erős bizonytalanság jellemzi, amit a globális kereskedelempolitikai bizonytalansági index 2025-ös rekordértéke is alátámaszt. Sass szerint ez nemcsak a külkereskedelemre, hanem más gazdasági folyamatokra is hatással van. Az előrejelzések a világkereskedelem növekedésének jelentős lassulását valószínűsítik, miközben a közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) áramlása is visszaesik. Bár friss adatok nem állnak rendelkezésre, a Világbank előrejelzései alapján 2025-ben tovább csökken a globális FDI-áramlás, amely elsősorban a fejlett országokat érinti. Az Európai Unióban 2024-re közel 50 százalékos visszaesést mértek, bár Sass megjegyezte, hogy ebben módszertani változások is szerepet játszottak. Szerinte a folyamat valójában már korábban megkezdődött, és az Európába irányuló tőkebeáramlás tartósan alacsony szinten maradhat.

Arra a kérdésre, hogy milyen irányba halad a világgazdaság, az előadó úgy válaszolt, hogy

az USA úgy érzi, megteremtette az új globális kereskedelmi rend alapjait, de a valóság ennél bonyolultabb.

A Kína és az EU közötti erőviszonyok miatt több kimenetel is elképzelhető. Sass szerint a legvalószínűbb forgatókönyv a „versengő regionalizmus”, ahol egymással laza kapcsolatban álló regionális blokkok alakulnak ki, és a kereskedelem és tőkeáramlás főként a blokkokon belül zajlik. Ezt a következtetést mesterséges intelligencia segítségével végzett elemzés is alátámasztotta. Hozzátette, hogy Kína jelenleg kevés erős partnerrel rendelkezik, bár a közelmúltban Oroszország, India és más ázsiai országok kiálltak mellette. Ugyanakkor a fejlett országok között az USA vezetésével iparpolitikai koordináció is elképzelhető.

Sass kiemelte, hogy a világban már most is létezik több regionális megállapodás, például a CPTP, amelynek tagjai között Ausztrália, Kanada, Mexikó, Vietnam, Peru, Chile, Japán és Nagy-Britannia is megtalálható. Nagy-Britannia már csatlakozott ehhez a társuláshoz, és az Európai Unió is vizsgálja az együttműködés lehetőségét. Az előadó úgy vélte, hogy

akár az USA és Kína nélkül is létrejöhet egy laza, regionális blokkokból álló világgazdasági rendszer.

Arra a kérdésre, hogy helyreállítható-e a korábbi globális kereskedelmi rend, Sass határozottan nemmel válaszolt. Úgy vélte, a 2019 előtti állapothoz már nem térhet vissza a világ, és a történelem során többször is váltották egymást a szabadkereskedelem és a protekcionizmus időszakai, most pedig egy erősebben protekcionista korszak következik.

Magyarország számára az EU-tagság előnyt jelent, hiszen a blokkosodó világban egy nagy piac részesévé válik, ugyanakkor az EU csökkenő versenyképessége komoly kockázatot hordoz.

Sass arra emlékeztetett, hogy Európa részesedése a világgazdaság GDP-jéből a Madison-adatbázis szerint a középkor óta nem volt ilyen alacsony, ami súlyos problémát jelez. Ezt a helyzetet tovább rontja az orosz–ukrán háború gazdasági és politikai hatása. Kritikus pontként említette az EU túlszabályozottságát is: egy EU-szkeptikus miniszterelnök szavait idézve úgy fogalmazott, hogy „az USA innovál, Kína másképp működik, az EU pedig szabályoz”. Sass szerint ezen a helyzeten változtatni kellene, hogy az európai gazdaságok új lendületet kapjanak.

Végül Magyarország sajátos problémáiról beszélt, elsőként rámutatva:

az országban rendkívül magas az állami gazdasági típusú költekezés a GDP arányában, ami erős állami beavatkozást jelez.

Ennek következménye a csökkenő hatékonyság és versenyképesség. A választási túlköltekezések miatt beszűkülő fiskális mozgástér korlátozza az iparpolitikai lehetőségeket is. Sass hangsúlyozta, hogy a folyamatos FDI-beáramlásra épülő modell hosszú távon fenntarthatatlan, mivel a világgazdaságban egyre kevesebb ágazatban érhető el külföldi tőke. Szerinte

Magyarországnak el kell gondolkodnia azon, hogyan kerülheti el a túlspecializációt és a beszorulást egy olyan világgazdasági rendszerben, amely a korábbinál fragmentáltabb és protekcionistább lesz.

Stabil rendetlenség és várható káosz?

A kerekasztal-beszélgetés felütéseként Iker Áron, vezető közgazdász, az OGResearch budapesti irodájának helyettes vezetője azt mondta, a „rohanó világ” közhelye ma nagyon is kézzelfogható a közgazdászok számára: a párhuzamos, egymást erősítő kihívások – felgyorsult technológiai fejlődés, klímaváltozás, geopolitikai blokkosodás és a populizmus előretörése – egyszerre igényelnek gyors, mégis végrehajtható válaszokat. Úgy fogalmazott,

a politika számára az implementáció a legnehezebb: a gyors változtatások társadalmi-költségvetési ára miatt békeidőben ritkán vállalnak kormányok nagy lépéseket, ezért paradox módon a sokkok – járvány, energiaválság, kereskedelmi háború – nyithatnak »reformablakot«.

Példaként a Covid alatti városi átalakításokat, az energiaválság nyomán felgyorsult diverzifikációt és az európai ritkaföldfém-feldolgozási törekvéseket említette, majd felvetette: Magyarország képes-e a sokkokat lehetőségként kihasználni, nem csupán kárként kezelni.

A „világrend vagy világrendetlenség” kérdésre reagálva Iker Áron úgy vélte, a mostani állapot tartós, mert régebb óta érő folyamatok összeadódásáról van szó. Szerinte Magyarország sorsa ebből a szempontból „majdnem mindegy”, mivel nyersanyag-szegény, nyitott kisgazdaságként valamely blokkhoz tartozva tud működni, és az EU-tagság ebből fakadóan nettó előny. A hazai modellről azt állította, hogy az alacsony-közepes hozzáadott értékű feldolgozóiparra és a munkaerő bevonására épülő növekedés kifulladt; az aktivitás további emelése az OGResearch számításai szerint is csak tizedszázalékos többletet adna, így magasabb hozzáadott értékű ágazatok felé kell fordulni.

Bart István klímapolitikai szakértő, a Klímastratégia 2050 Intézet igazgatója, az Energiaklub elnökségi tagja a klímapolitika felől nézve inkább tisztuló képet látott:

szerinte az elmúlt években megszűnt az alapdilemma, miszerint a fenntartható energia drágább, mert a zöld technológiák ma számos esetben olcsóbbak.

Úgy értelmezte, hogy Kína tömeges, olcsó zöld technológiát kínál a világ nagy részének, miközben az Egyesült Államok kormányzati döntéseit erősen befolyásolják fosszilis érdekek. Azt mondta, a „zöld átmenet” realitássá vált, de számos örökölt érdek ellenáll; az európai modell – mérsékelt szabályozás és támogatás, a piacra bízott terjedés – tempóban elmarad a szükségestől, ezért határozottabb iparpolitikai megközelítésre van szükség.

Martin Dale András, elnök, EELISA (European Engineering Learning Innovation and Science Alliance), az Andrássy Egyetem, a KÉSZ Zrt. és a Richter Nyrt. felügyelőbizottsági tagja, a Siemens Zrt. korábbi elnök-vezérigazgatója, a DUIHK volt elnöke a külkereskedelmi szerkezetben a „rendetlenségen belüli stabilitásra” hívta fel a figyelmet: egy 2010–2024-es bontású, KSH-adatokra támaszkodó ábrára hivatkozva azt állította, meglepően stabil maradt a földrajzi megoszlás, sőt arányosan kevesebbet importált Magyarország Kínából 2024-ben, mint 2010-ben, miközben az USA felé nőtt a kivitel. Ezt úgy értelmezte, hogy az ország továbbra is egyértelműen európai beágyazottságú, és az EU-n belül is nagy hatékonysági tartalékok vannak;

szerinte nem elég „hátradőlni”, helyi erőfeszítésekkel és európai szintű megerősítéssel együtt lehet kitörni a zsugorodásból.

Kovács Gyula, AI-szakértő, a Neuron Solutions társalapítója a „rendetlenség” helyett inkább „bizonytalanságról” beszélt, amelyre ráült egy mindent átalakító technológia: a mesterséges intelligencia. Andrew Ng hasonlatát idézve „új elektromosságnak” nevezte az MI-t, és azt mondta, a geopolitikai-technológiai törésvonalak egyikét az jelenti, hogy Kína zártabb, időnként erődemonstrációkat tesz (példaként említette a DeepSeeket), míg az USA-ban bődületes innováció zajlik, sokszor túlzó, gyors megváltást ígérő várakozásokkal.

Európát – és benne Magyarországot – kettő közé szorult, kapkodó szereplőnek látta, amely egyelőre identitást és pozíciót keres a szabályozásban erős, de iparpolitikában bizonytalan helyzetből.

A résztvevők a nagy törésvonalak között az állami beavatkozás és szabályozás kérdését is kiemelték. Iker Áron úgy fogalmazott, Kína sikere az állami iránymutatás–támogatás és a nyitott világkereskedelem különleges kombinációjában született; a kérdés most az, hogy a „fogolydilemma” logikája szerint minden blokk rááll-e az erős iparpolitikára, vagy sikerül közös szabályokat alkotni – és szerinte inkább az előbbi irány látszik. Ehhez kapcsolódva többen azt mondták, Európának nem elég „szabályozni”, végrehajtható, hosszú távú iparpolitikai koordinációra is szüksége van.

Az oktatás–MI-tengelyen többen sürgettek gyakorlati válaszokat. Elhangzott, hogy Magyarországon nincs „AI- vagy akkumulátoripari egyetem”, miközben a történelem tanulsága szerint az intézményi kapacitásépítés az innováció előfeltétele. Kovács Gyula az MI három „elektromosság-analóg” hullámát vázolta: most az infrastruktúra és alapmodellek kora zajlik; küszöbön a második, ahol az alkalmazások és „agent” típusú munkahelyek terjednek; a harmadik ma még beláthatatlan. A tanulság szerinte az, hogy kicsi országként is lehet „svájci” típusú réspiaci nyertes, ha időben és fókuszáltan pozicionál – és ebben az európai egyetemi szövetségek (példaként EELISA) típusú együttműködések is segíthetnek, ha a tagok valóban mély specializációt és közös végrehajtást vállalnak.

A klímavita élesebb részében Bart István arra figyelmeztetett, hogy a mezőgazdaság az egyik legnagyobb „halogatási góc”: miközben a fosszilis kivezetésének szükségessége mainstream, az agrárszektor kibocsátása (erdőirtás, takarmánytermelés, metán) körül nincs társadalmi-közpolitikai konszenzus, és politikai ellenállás mellett az uniós fenntarthatósági szabályok is visszalépéseket szenvedtek. Azt mondta, a piacra bízott átmenet lassú, és az agráriumban különösen erős az ellenállás; európai szinten ezért is nő a célzott iparpolitika, de az irányváltás végrehajtása lesz a döntő.

A moderáció végig azt a kérdést járatta körbe, hogy Magyarország képes-e egyszerre európai beágyazottságát erősíteni és saját réspozíciókat építeni. A hozzászólások ezt két feltételhez kötötték: egyrészt ahhoz, hogy az ország reálisan mérje fel képességeit és ambícióit a közösségen belül; másrészt ahhoz, hogy a „stabilitás illúziója” helyett a bizonytalansághoz való alkalmazkodást – tudásalapúságot, intézményi kapacitásépítést, végrehajtási fegyelmet – tekintse alapértelmezettnek.