Rogoff: A megszorításellenes közgazdaságtan mindig is egy veszélyes illúzió volt

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Ahhoz, hogy megértsük a szabadkereskedelem és a mainstream közgazdaságtan más pillérei elleni populista fellépést – amelyet Donald Trump amerikai elnök figyelemre méltó ügyességgel használt fel politikai ambíciói érdekében –, vissza kell tekintenünk a 2008-2009-es globális pénzügyi válságot követő megszorításellenes mozgalomra.

A válságot követően a megszorítások ellenzői azzal kezdtek érvelni, hogy az úgynevezett "kormányzati költségvetési megszorítás" nem annyira gazdasági szükségszerűség, mint inkább egy rosszindulatú intellektuális konstrukció, amely kegyetlenül korlátozza a szociális kiadásokat és transzfereket. Véleményük szerint a kormányok – legalábbis a fejlett gazdaságokban – szinte mindig képesek minimális hosszú távú költségek mellett több hitelt felvenni.

A 2010-es években, amikor a kamatok – különösen a hosszú lejáratú államkötvényeké – történelmi mélypontra zuhantak, a megszorításellenes érvelés nemcsak politikailag tűnt kényelmesnek, hanem sokak számára intellektuálisan is meggyőzőnek látszott.

Még azután is, hogy a 2008-as válságot követő években az USA GDP-hez viszonyított államadósság-rátája közel 40%-kal nőtt, sok közgazdász feltette a kérdést: miért nem veszünk fel több hitelt?

A válasz az volt, hogy az adósság nagy része viszonylag rövid lejáratú, így az USA nagymértékben ki volt téve az emelkedő kamatoknak. A Covid-járvány után, amikor a kamatok visszatértek a normálisabb szintre, az USA adósságszolgálati költségei több mint kétszeresére nőttek, és tovább emelkednek, mivel a régebbi kötvények lejárnak, és magasabb kamatok mellett kell azokat refinanszírozni.

Bár sok politikusnak még fel kell fognia a következményeket, a megnövekedett adósság és a magasabb kamatok káros hatásai már most jelentkeznek.

Európában az elmozdulás ugyanilyen szembetűnő. Friedrich Merz német kancellár nyíltan kijelentette, hogy a jóléti állam, legalábbis jelenlegi formájában, már nem finanszírozható. Az európai országoknak már így is lassú növekedéssel és elöregedő népességgel kell szembenézniük, most pedig a védelmi kiadásokat is növelniük kell – ezek olyan kiadások, amelyeket a megszorítások ellenzői kevésbé tolerálnak, de amelyek egyre inkább elkerülhetetlenek.

Történelmileg a legtöbb adósság- és inflációs válság akkor következett be, amikor a kormányok, amelyek teljes mértékben teljesíthették volna kötelezettségeiket, inkább az inflációt vagy a fizetésképtelenséget választották. Amint a befektetők és a közvélemény megérzi, hogy egy kormány hajlandó ilyen intézkedésekhez folyamodni, a bizalom már jóval azelőtt elillanhat, hogy az adósság túlzottnak tűnne, és a politikai döntéshozóknak kevés választási lehetőségük marad.

Így, bár az államadósság elméleti felső határa nagyon magas lehet, a gyakorlati korlátok gyakran sokkal alacsonyabbak. Ez azt nem jelenti, hogy létezik egy pontos küszöbérték, amelynél az adósság fenntarthatatlanná válik – egyszerűen túl sok változót és bizonytalansági tényezőt is figyelembe kell venni. Ahogy Carmen Reinharttal közösen írt 2010-es tanulmányunkban megjegyeztük,

az adósságdinamika olyan, mint a sebességkorlátozás: a túl gyors vezetés nem okoz minden esetben balesetet, de növeli annak kockázatát.

A fejlett gazdaságok számára a magas adósság nem a fenyegető összeomlás, hanem a költségvetési rugalmasság elvesztése miatt jelenti az igazi veszélyt. A súlyos adósságteher korlátozhatja a kormányok képességét arra, hogy pénzügyi válságok, világjárványok vagy mély recessziók esetén gazdaságélénkítő intézkedéseket hozzanak. Ráadásul a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ha minden más tényező – a valuta dominanciája, a jólét és az intézmények erőssége – azonos, akkor a magas adósság/jövedelem aránnyal rendelkező országok hosszú távon lassabban növekednek, mint az egyébként hasonló, alacsony adóssággal rendelkező gazdaságok.

Ennek ellenére Carmen Reinhartot és engem erősen bíráltak egy 2010-es informális tanulmányért (conference paper) amely a 2009-es This Time Is Different című könyvünkből újonnan összeállított történelmi adatok felhasználásával vizsgálta a magas államadósság és a lassabb növekedés közötti jól dokumentált kapcsolatot. A támadások 2013-ban fokozódtak, amikor három megszorításellenes közgazdász azt állította, hogy a tanulmány tele van hibákkal, és azzal érveltek, hogy az adatok kevés bizonyítékot jelentnek arra, hogy a magas adósság korlátozza a gazdasági növekedést.

A valóságban kritikájuk nagymértékben szelektív módon történő idézésre és polemikus félremagyarázásra épült. A mi tanulmányunk egyetlen hibát tartalmazott – ami nem szokatlan a korai, informális, szakmailag nem lektorált munkákban –, de ezen túlmenően többet nem. Lényeges annak felismerése, hogy az a szükségszerűség, hogy kormányoknak tekintettel kell lenniük az adósságra, nem jelenti automatikusan a megszorítások szükségességét. Az adóemelés vagy egy mérsékelt inflációs hullám, ahogyan 2008-ban érveltem, néha a kisebbik rossz lehet.

Tanulmányunk nagyobb adathalmazon alapuló teljes, 2012-ben megjelent változata nem tartalmazott hibákat, és közel azonos következtetésekre jutott – ezt a tényt a megszorításellenes tábor továbbra is figyelmen kívül hagyja. Azóta több tucatnyi, szakmailag kérlelhetetlen tanulmány következetesen összekapcsolta a magas adósságszintet a lassabb növekedéssel. A pontos ok-okozati csatornák még mindig vita tárgyát képezik a közgazdászok között, de a bizonyítékok elsöprőek.

Úgy tűnik, hogy a probléma nagy része abból a gyakori hibából ered, hogy az adósságot összekeverik a deficittel. Míg a hiány hatékony eszköz, és válságok idején feltétlenül szükséges; a nagy, örökölt adósságok szinte mindig a növekedést fékezik, és kevesebb mozgásteret hagynak a kormányoknak.

A megszorításellenes mozgalom az elmúlt években elvesztette mind lendületét, mind intellektuális hitelességét, részben a Covid utáni infláció következtében, de alapvetően azért, mert a reálkamatok normalizálódni látszanak. Ennek eredményeképpen

a megszorításellenes közgazdaságtan alapjául szolgáló „ingyen ebéd logikáról” kiderült, hogy az, ami mindig is volt: egy veszélyes illúzió.

Copyright: Project Syndicate, 2025.

www.project-syndicate.org

Kenneth Rogoff

A Harvard Egyetem közgazdászprofesszora. 2001 és 2003 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető közgazdásza és kutatási igazgatója volt. Kutatási területei közé tartoznak többek között az adósság- és pénzügyi válságok, a jegybanki függetlenség, valamint az árfolyam-politika kérdései. 1978-ban megszerezte a nemzetközi sakknagymesteri címet.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Portfolio