Bod Péter Ákos: Magyarországon népbetegség a fiskális alkoholizmus?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Ismét visszakerült a közbeszédbe a fiskális alkoholizmus, és okkal. Nálunk ezt a metaforát Kopits György, a Költségvetési Tanács korábbi elnöke tette ismertté, a 2008-as pénzügyi válságot megelőző magyar gazdaságpolitikai gyakorlatra alkalmazva. Maga a jelenség azonban számos országra jellemző: az állam a bevételeinél rendre többet költ, adósságot növel arra hivatkozva, hogy majd a többletnövekedés megteremti a visszafizetés feltételeit – ami azután rendszerint nem következik be. A felvett adósságok visszafizetéséhez újabb hitelekre lesz szükség, azokat megkapva egy ideig megint rendben levőnek látszanak a dolgok, hacsak aztán valami kellemetlen fordulat nem áll be. Fordulatok azonban jönnek. Magyarország a térségi országok többségét jóval meghaladó államadóssági rátával került be a 2008-2009-as pénzügyi és gazdasági megrázkódtatásba, és azt jobban megsínylette. Egyebek között akkor kellett visszaállítani a szocialista-szabaddemokrata koalíció által bevezetett 13 hóból álló nyugdíjév helyett a naptárit, az államcsőd elkerülésében segédkező nemzetközi pénzügyi intézetek nyomatékos ajánlására.

Azt gondolnánk, hogy ilyen tapasztalatokat szerezve, egy generációra szóló igazságként vésődik be, hogy a deficites államháztartás a felelőtlen kormányzás jele és további bajok forrása.

Mégsem sikerült távlatosan fenntartható és rövid távon kényelmes kormányzati mozgásteret nyújtó fiskális viszonyokat kialakítani azokban az években, amikor a világgazdaság kedvező alakulása és a hitelek rendkívüli olcsósága közepette nagy erőfeszítések nélkül lehetett volna tempósan leépíteni az államadósság-állományt. Sőt, az lett a politikai alaptétel 2010-től, hogy „nálunk nem lesz megszorítás”, és az adósságokat „kinövi a gazdaság” – ami jelzi a legalábbis megengedő hozzáállást a költségvetés hiányához. Ebben a vonatkozásban valóban találó a párhuzam a szenvedélybetegséggel. Nehéz „letenni a poharat”: az állam szeret költekezni. De kénytelen is, a magára vállalt sokféle költséges aktivitása és az adósságszolgálat újratermelődő terhei  miatt.

Az európai jóléti államok, más okokból pedig a déli periféria országai is jól ismerik a költségvetési egyensúlytalansági gondokat. Tapasztalataik alapján kezdtek elterjedni a közpénzköltési hajlamot korlátozó alkotmányos kényszerek és normák, mint a német költségvetési aranyszabály (a folyó kiadások ne haladják meg a folyó bevételeket, a jövőt szolgáló állami beruházások finanszírozhatók hitelből), az azt felváltó adósságfék, és főképpen az, ami minket közvetlenül érint: az EU stabilitási és növekedési paktuma, az abba beírt 3 százalékos deficitplafon szabállyal. 

Aztán újabb rendkívüli szakaszba kerülve, a világjárvány kitörésekor, egy időre (mint kiderült, 2023 végéig) az EU eltekintett az akkori deficitszabályok alkalmazásától. Jöhetett tehát az újabb költségvetési élénkítés, a tagállami kormány judíciumára bízva a kellő mérték megválasztását. Lazításkor viszont megint megugrik az adóssághányad, valamint annak jövőbeli terhe. Ez történt a mi esetünkben is: 2020-ban elszaladt az éves költségvetési hiány, majd a rákövetkező évben is, az azt követőben szintén.

2025 még nem ért véget, de tudható, hogy a tavalyihoz hasonlóan idén sem sikerül tartani a törvénybe foglalt – a GDP 3,7 százalékában előirányzott – államháztartási hiányt: a célt a kormányzat először 4,1 százalékra emelte, majd most szeptemberben a hivatalos hiányvárakozás 4,0–4,5 százalékra nőtt. A 2026-ra szóló éves költségvetési hiány-előrejelzés az eredeti 3,7 százalékos szintről máris 4 százalékra emelkedett – de az elemzők többsége a módosított mértéknél is nagyobbat vetít elő.

A költési hajlam általános, ám vannak sajnos helyi sajátosságaink. Az egyik maga a rendszeresen tévesnek bizonyuló makrogazdasági tervezés. Az utóbbi fél évtizedben gyatra volt a költségvetési tervekbe beállított hiányszámok teljesülése. A növekedési mutatókról szintén elmondható hasonló: volt év (2023), hogy a GDP-adat előjelét sem sikerült eltalálni, és rendszeres, hogy az előre jelzett gazdasági teljesítmény, amely azután a költségvetési törvénybe bekerül alapadatként, messze elmarad a realitásoktól. Az árszínvonal tervezése is rendszeresen mellé hord. Az államháztartásnál azonban súlyosbító körülmény, hogy mind a bevételi, mind a kiadási oldala törvényeken, rendeleteken nyugszik, így a költségvetés terjedelmének és egyenlegének alakulása sokkal inkább politikai akarat és államigazgatási képesség kérdése, mint az ár- és termelési folyamatok esetében. Elmondható magyarázatként, hogy rendkívüli bizonytalanságoknak kitett világban élünk („multikrízis”), ám ez a kétségtelen tény nem adhatna okot arra, hogy olyan inflációs vagy GDP-növekedési számokat tegyenek bele a költségvetési törvényekbe, amelyek a döntés pillanatában nem támaszthatók alá, vagy bekövetkezésükhöz a körülmények rendkívül szerencsés együttállására lenne szükség.  

A másik sajátosságunk: az államadósság-állományunk túlságosan nagy.

A bruttó hazai termékhez mért hányados ugyan máshol is megnőtt a Covid óta, de az új tagállamok csoportját tekintve ma a mienk a legnagyobb.

Az adósságrátánk kapcsán gyakran elhangzik hivatalos körökből, hogy nem kell dramatizálni a helyzetet, hiszen a magyar mutató nem éri el az EU-átlagát – ami igaz: a 75 kisebb, mint a 82. Ugyanakkor az is igaz, hogy nagyobb, mint az új tagállamok bármelyike. A horvát adat egy időben meghaladta a miénket, de az euró átvétele – ami déli szomszédunknál tavaly sikeresen megtörtént – eleve feltételezi, hogy az ország elvégezte a maastrichti kúrát: annak során fiskális vállalásokat kellett teljesíteni. Egyébként a rátánk meghaladja Németországét – és micsoda különbség áll fenn a kamatfizetési terheket illetően a kiváló (AAA) kockázati besorolású német állam és a befektetőknek nem ajánlott (bóvli) ratinget éppen csak meghaladó magyar esetben!

Nagyobb az adóssághányadunk, mint azokban az országokban, amelyek valami oknál fogva még nem tértek át a közös európai valutára, és így intézményi fedezetként saját monetáris hatóságaik (állami költségvetés, központi bank) állnak a nemzeti fizetőeszköz mögött.

A kis nemzeti valuták már puszta méretük folytán inkább ki vannak téve a piaci turbulenciáknak és spekulációknak, mint az euró, a kettes számú világpénz.

A saját valutarendszer megtartása többletkockázat. Különösen lényeges tehát, hogy mögötte álló államháztartás rendben legyen. Ez a követelmény pedig azzal egyenértékű, hogy a saját valutát működtető tagállam államháztartási mutatói (éves költségvetési egyenleg, államháztartási hiányhányad) legalább olyan jók legyenek, de inkább jobbak, mint amivel be lehet kerülni az euróövezetbe.

Ezzel a dán és svéd állam tisztában van: költségvetési pozíciójuk teljesen rendben van, adósságpapírjaikat a legjobb kockázati osztályba sorolják. A mi esetünk azonban nagyon más, még a cseh, lengyel helyzethez mérve is. A makrogazdasági fegyelmet tekintve figyelemre méltó a bolgár eset: az örökölt inflációs hajlamok és a mindenkire leselkedő fiskális gyengeségek ellen erős intézményi védelemhez folyamodtak a kötött árfolyamrendszer (currency board) korai megválasztásával. Januártól az euróövezetben lesznek.

Esetünkben tehát különösen káros a költségvetési alkoholizmus rögzülése.

Az azzal járó rendszeres deficit, a szintén idekapcsolható inflációs hajlam eleve kitolja az eurózónába való belépésünk eshetőségét még erős politikai elkötelezettséget is feltételezve. Ám egyidejűleg lerontja a saját valutarendszer megtartása melletti esetleges makrogazdasági érveket is: a fizetőeszközünk ugyanis inflációs és volatilis természetű. Amint ezekben a hónapokban világosan látni:

ezen a kockázati szinten csak rendkívül magasan tartott jegybanki irányadó kamatok mellett van esély stabilizálni az árfolyamot.

A 6,5 százalékos magyar alapkamat szintjének megítéléséhez tekintetbe kell venni a cseh 3,5 százalékos vagy a lengyel 4,75 százalékos irányadó kamatokat, nem is említve a 2 százalékos euróövezeti kamatszintet.

A most ismét előkerülő alkoholizmus-metaforában azonban több van, mint csupán annak regisztrálása, hogy a kormányzatok hosszabb idő képtelenek feladni a szükségesnél költekezőbb költségvetéspolitikai szokásaikat. Az utóbbi időszaknak az egyik sajátossága, hogy a gyakorlat mellé még önnyugtató ideológiát is rendelnek („megszorítás nélküli magyar növekedési külön út”, „nagynyomású gazdaság”). Annyira gyakorlattá vált a kiadások elfutása és a bevételi oldali (adózási) kedvezmények megszaporodása politikai választáshoz közeledve, hogy arra nem hébe-hóba alkalmazott átlátszó voks-vásárlási praktikaként, hanem szokásos mintaként tekintenek a szakmai elemzők és az üzleti tervek készítő cégek.

A hivatalban levő pártok és a kormányzásra aspirálók nem élnének a választás előtti bőkezű fiskális ígéretekkel, ha nem lennének kellően biztosak abban, hogy a választópolgárok meglehetősen nagy része pozitívan reagál az ilyenre, és nem teszi fel a kérdést, hogy a kiadási ígéretekre honnan lesz fedezet. Azon túl tehát, hogy vannak populista hajlamú politikusok, akik a választópolgárok inkonzisztens elvárásait felkarolják, számolnunk kell a társadalom pénzügyi tudatosságának, közügyi jártasságának sokszor megtapasztalt hiányosságaival.

Polgárosodásunk történelmi elmaradásán akkor is nehéz lenne segíteni, ha a közélet tónusát alakítók, a politikai erők szembesítenék a választókat azzal, hogy nem lehet fenntartható módon, felelősen bőkezű állami szolgáltatásokat nyújtani mérsékelt adóterhelés mellett. De nagyon másféle a magyar közbeszéd állapota.

Más országokban is nehéz jó példákat találni a politikai szereplők edukációs tevékenységére – ezért vannak a közérdeket szolgáló intézmények.

Például az a szabály, hogy a közvetlen demokrácia intézményeként jól ismert népszavazásnak nem lehet tárgya költségvetési tétel. A napi politikától, a választási ciklustól távol tartott autonóm ellenőrző intézmények véleményt formálnak a kormányoldali és ellenzéki választási programok várható államháztartási és társadalmi következményeiről, a felelős állásfoglalásra kész választópolgárok tájékoztatása számára. A nyugati polgári fejlődés dolgozta ki a napi kormányzattal szembeni korlátok és ellensúlyok rendszerét, annak gyengítése és félretétele hosszabb távon bizonyítható módon ront a kormányzati minőségen és a kormányzottak anyagi és társadalmi jólétén.

Ezen általános megfontolásokkal most mire megyünk? Az alkoholizmus és egyéb függőségek esetében a gyógyulásra akkor van esély, ha az érintettek beismerik a helyzetet, és elfogadják a külső segítséget. Hasonlóképpen arra van szükség, hogy a következő választáson társadalmi felhatalmazást elnyerő kormány vállalja a rendelkezésünkre álló uniós kontroll-intézményekben való részvételt, kezdve az euróövezetbe való bekerülés hosszú folyamatának elindításával. Kifogásokat fel lehet hozni a maastrichti kúrával szemben, de az azon átesők esete nem ad elégséges alapot a protestálásra, és látjuk az alternatívát, a kint maradás társadalmi költségeit. A közpénzek transzparenciáját szolgáló uniós szabályrend betartása és az európai ügyészségi tagság szintén olyan önként vállalt kötelék, amely javíthat a páciens állapotán. Persze ha valaki úgy gondolja, hogy minden úgy jó nekünk, ahogy van, az kellő érvet talál majd a változatlanság mellett.     

Címlapkép forrása: Portfolio