A stratégiai szuverenitás kántálása miatt jött figyelmeztetés – nem lehet ész nélkül szórni az állami pénzt

Szabó Dániel

2025. október 03. 16:01

Az iparpolitikai beavatkozások soha nem látott mértékben formálják a világgazdaságot, és az Európai Unió vált az egyik legaktívabb szereplővé ezen a téren – derül ki a Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyik friss elemzéséből. Az EU-ban a támogatások értéke már a GDP egy százalékát közelíti, döntően az energia- és zöldtechnológiai ágazatokban, ahol a termelés hazatelepítésére irányuló programok akár évi 80 milliárd euróba kerülnek. Az IMF számításai szerint ez a stratégiai önellátás ára: minden új ipari munkahelyre mintegy 30 ezer eurónyi közpénz jut, miközben az intézkedések évi 0,4 százalékkal csökkenthetik az EU GDP-jét. Rövid távon a támogatások gyorsítják a dekarbonizációt és csökkentik az importfüggőséget, de hosszabb távon torzíthatják a beruházási döntéseket és visszafoghatják a termelékenységet.

Az elmúlt másfél évtizedben drámai módon megnőttek az iparpolitikai célú, versenyt figyelmen kívül hagyó célzott állami támogatások, különösen a stratégiai ágazatok – elsősorban az energia, a tiszta technológiák és a félvezetők – esetében. A koronavírus-járvány utáni időszakban a világ kormányai rekordösszegű támogatásokkal próbálják ösztönözni az ipari termelést és a technológiai önállóságot: 2009 és 2022 között több mint kétszeresére nőtt az új iparpolitikai intézkedések száma, és ezek mintegy egyharmada valamilyen energiatermékre irányult – derül ki az IMF friss, októberi World Economic Outlookjának most kiadott speciális elemzéséből.

Az energiafüggő országok az összes iparpolitikai program 80 százalékát indították – főként az importfüggőség csökkentése és az elektromos átállás felgyorsítása érdekében.

Portfolio Energy Investment Forum 2025

Az energiapiac legfontosabb kérdéseiről, a magyarországi ellátásbiztonságról lesz szó szakmai konferenciánkon. Alig néhány napja maradt, hogy jegyet vegyen!

Információ és jelentkezés

A tanulmány kiindulópontja, hogy az iparpolitika a gazdaság szerkezetének tudatos állami befolyásolását jelenti – szemben a horizontális reformokkal vagy általános fiskális és monetáris eszközökkel. A leggyakoribb forma a közvetlen támogatás és a szubvencionált finanszírozás: a 2009–2022 közötti intézkedések több mint 80 százaléka ebbe a két kategóriába tartozott, míg a vámok és nem vámjellegű korlátozások szerepe marginális volt. Az IMF becslései szerint ezek a támogatások évente több GDP-százaléknyi fiskális költséget jelentenek:

Kínában például 2023-ban elérték a GDP 4,5 százalékát,
Kanadában 2,5,
az Egyesült Királyságban 1,5,
az EU-tagállamok átlagában mintegy 1 százalékot.
Az Egyesült Államokban a zöldipari programokra fordított összegek a GDP 3,2 százalékát tették ki.

A jelentés szerint a fő motiváció a stratégiai versenyképesség növelése, különösen a magas technológiai tartalmú iparágakban. A fejlett gazdaságoknál a klímavédelem és az ellátási láncok ellenálló képessége szintén fontos cél, míg a feltörekvő piacokon inkább az iparosítás és a munkahelyteremtés dominál.

Az energiaellátás átalakítása kiemelt terület: Japán energiaszükségletének több mint 80, az EU-nak mintegy 50, Kínának pedig 20 százaléka importból származik, ezért a kormányok az elektromosítás és a hazai tiszta technológiák fejlesztését ösztönzik.

Az elektromos járművek és adatközpontok robbanásszerű terjedése miatt az áramigény 2030-ra meghaladja majd a legtöbb ország teljes jelenlegi fogyasztását.

Az IMF szimulációs modellje szerint az iparpolitika rövid távon segíthet a „tanulás a gyakorlatban” folyamatok felgyorsításában, és támogatja a hazai termelést a technológiai felzárkózás szakaszában. Ugyanakkor ez magasabb fogyasztói árakat, jelentős fiskális kiadásokat és erőforrás-átcsoportosítást eredményezhet.

Az IMF figyelmeztet, ha a kormányok nem megfelelően célozzák meg a támogatott ágazatokat, a teljes gazdasági termelékenység akár csökkenhet is, mivel a tőke és a munka kevésbé hatékony szektorokba áramlik.

Nem minden arany, ami stimulus

Az IMF történelmi példákat is elemez: Brazíliát és Dél-Koreát az 1970-es évekből. Mindkét ország nagy volumenű iparpolitikát folytatott, de eltérő eredménnyel. Korea exportorientált, versenyalapú modellt épített ki a magánkézben lévő chaebol konglomerátumokra támaszkodva, miközben szigorú teljesítménymérési és „naplemente-klauzulákat” alkalmazott. Ennek köszönhetően a feldolgozóipar és a GDP gyorsan nőtt, és a támogatott cégek 30 év múlva is átlag feletti ütemben bővültek. Brazíliában viszont az importhelyettesítésre épülő, állami vállalatokra támaszkodó politika a belső piac korlátai és a makrogazdasági instabilitás miatt végül az 1980-as évek adósságválságába torkollott.

A koreai siker kulcsa a fokozatos nyitás, az oktatási és infrastrukturális reformok, valamint az átlátható irányítás volt.

Ezen túlmenően bemutatják, hogy empirikusan az IMF 58 ország 732 iparágára kiterjedő adatbázison végzett becslései szerint az iparpolitikai intézkedések hatása mérsékelt, de pozitív.

Egyetlen új, közvetlen támogatási program átlagosan 0,5 százalékkal növelte az adott ágazat hozzáadott értékét és 0,3 százalékkal a teljes tényezőtermelékenységet három éven belül.

A hatás elsősorban a fejlett gazdaságokban mutatható ki; a feltörekvő piacokon gyakran gyengébb intézményi kapacitások és finanszírozási torzulások miatt az eredmények szerényebbek. A fiatal, tőkeszegény, de technológiailag fejlődő iparágak jobban profitálnak a pénzügyi szubvenciókból, míg az érett iparágakban ezek akár hatékonyságvesztést is okozhatnak.

Az energiaágazatra irányuló támogatások átlagosan 0,7 százalékkal növelték a termelékenységet, és a kapcsolódó feldolgozóiparban 2,5 százalékos hozzáadottérték-emelkedést váltottak ki – ugyanakkor átmenetileg 1,7 százalékos allokációs hatékonyság-csökkenéssel jártak.

A makrogazdasági modellezés szerint, ha a támogatások kizárólag az energiaszektorra koncentrálnak, az ágazati kibocsátás több mint 50 százalékkal nőhet, de a gazdaság egészében a termelékenység kissé csökkenhet, mert a munkaerő a hatékonyabb szektorokból áramlik ki. A fiskális teher ebben az esetben évi 1,8 százalék GDP-arányosan, miközben az energiaimport-ráta 5 százalékponttal esik. Ha a támogatásokat szélesebb körben, a növekvő mérethozadékot mutató ágazatokban alkalmazzák, a teljes tényezőtermelékenység emelkedik, de a költség elérheti az éves GDP 5,5 százalékát.

Az EU-ban kevés, de legalább aggasztó a támogatás

A jelentés külön vizsgálja az EU energiaátállási iparpolitikáját három forgatókönyv alapján:

a 2024-es politikák fenntartása,
az összes támogatás megszüntetése („no-IP” szcenárió)
és a termelés hazatelepítését célzó, nagyobb támogatási program („reshoring”).

Az elektromos járművek és megújuló energiaforrások árának 2024–2035 közötti csökkenése mindhárom esetben jelentős, de eltérő mértékű: a támogatások megszüntetése olcsóbb importot enged be, míg az új szubvenciók a hazai gyártás bővítésével érnek el költségcsökkenést.

A reshoring forgatókönyvben az EU eléri az önellátást a tiszta technológiák gyártásában, de ennek ára éves szinten a GDP 0,4 százaléka, mintegy 80 milliárd euró – ami körülbelül 30 ezer euró minden új iparági munkahelyre vetítve.

Ez a támogatási volumen megközelíti az EU teljes mezőgazdasági költségvetését.

A modell szerint a fosszilisenergia-felhasználás 2035-re 20–30 százalékkal mérséklődik, de a gáz iránti igény addig még nőni fog, mivel az áramtermelés kapacitásbiztosításához szükséges.

Az IMF végkövetkeztetése szerint „az iparpolitika nem csodafegyver, hanem kényes egyensúlyozás a versenyképesség, a költségvetési fenntarthatóság és az erőforrás-allokáció között”. A siker feltétele a precíz célzás, a piaci fegyelem, a transzparens értékelési mechanizmus és a kiegészítő strukturális reformok – ellenkező esetben a támogatások könnyen a gazdasági hatékonyság és a költségvetési egyensúly rovására fordulhatnak.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images