Forradalmi változás az energiapiacon: miért kötnek már 15 éves szerződéseket a magyar cégek?

A PPA, vagyis az áramvásárlási megállapodás olyan hosszú távú szerződés, amelyben egy energiatermelő és egy fogyasztó előre rögzített áron és feltételekkel állapodik meg a villamos energia adásvételéről. Ez a konstrukció kiszámíthatóvá teszi az energiaköltségeket a vásárló számára, és stabil bevételt biztosít a termelőnek, ami különösen fontos a megújulóenergia-projektek finanszírozásához. A megállapodás lehet fizikai, amikor a termelt áram ténylegesen a fogyasztóhoz jut, vagy virtuális, amikor csak pénzügyi elszámolás történik a felek között.

A cPPA, azaz a vállalati áramvásárlási megállapodás a PPA speciális formája, amelyet közvetlenül a nagyvállalatok kötnek megújulóenergia-termelőkkel. Ezzel a cégek hosszú távon zöld energiát vásárolnak, csökkentik a karbonlábnyomukat, és védik magukat az energiapiac ingadozásaitól. Az ilyen szerződések ma már a fenntarthatósági stratégiák és a beruházásösztönzés kulcselemei Európa-szerte – egyre több vállalat használja őket arra, hogy stabil, megújuló forrásból fedezze az energiaigényét.

Ezután érdemes rátérni a témáról szóló, a Portfolio Energy Investment Forum 2025 konferencia panelbeszélgetésére, ahol a terület legnagyobb hazai szakértői nézték meg a rendszer üzleti lehetőségeit.

A délutáni panelbeszélgetést Mátés-Lányi Ákos, a Taylor Wessing partnere vezette, aki azzal nyitotta a diskurzust, hogy ebéd után nem könnyű a figyelmet fenntartani, ugyanakkor biztos abban, hogy beszélgetőtársai garanciát jelentenek egy izgalmas és tartalmas szakmai panelre. Rákapcsolódva a délelőtti vezetői panelre, felidézte, hogy ott röviden már szóba kerültek a PPA és a cPPA típusú megállapodások, amelyek Európában továbbra is csekély, mintegy két százalékos arányt képviselnek. A moderátor szerint ezek a szerződések egyszerre ígérnek árstabilitást és kiszámíthatóságot, ugyanakkor hosszú távú elköteleződést is jelentenek a felek számára. Ennek alapján elsőként azt a kérdést tette fel, hogy a PPA- és cPPA-megállapodások új lehetőséget jelentenek-e a kereskedők számára, vagy inkább fenyegetést a hagyományos modellre nézve.

A kérdésre elsőként Nagy Zsuzsa, az E.On Energiamegoldások Kft. ügyvezetője válaszolt, aki szerint minden újdonság lehet egyszerre lehetőség és kihívás is. Elmondta, hogy az E.On üzleti modelljében már szerepelnek ilyen típusú konstrukciók, és aktívan kínálnak is hosszú távú szerződéseket ügyfeleiknek. Úgy vélte,

az ilyen megoldások nem pusztán üzleti igényekre adott válaszok, hanem az energiakereskedők felelősségi körébe is beletartozik, hogy a lehető legjobb konstrukciókat kínálják az ügyfeleknek.

Hozzátette, hogy természetesen nem minden piaci szereplő számára alkalmas a hosszú távú elköteleződés: egy frissen induló, kkv-méretű vállalat esetében például semmiképp sem javasolná. Ugyanakkor számos olyan nagyvállalat működik a magyar gazdaságban, amelyek stabilan jelen vannak, hosszú távon terveznek, és számukra a hosszú távú energiaellátási szerződés valódi biztonságot és kiszámíthatóságot nyújthat. Az energiakereskedők feladata szerinte az, hogy ezekre a konkrét igényekre is képesek legyenek reagálni.

A gondolatmenetet Hiezl Tamás, a CEZ Magyarország ügyvezetője és a Magyar Energiakereskedők Szövetségének elnöke folytatta. Ő egyetértett abban, hogy a PPA-k nem jelentenek fenyegetést, inkább új típusú lehetőséget, de felhívta a figyelmet arra, hogy a gyakorlatban az igények többnyire a termelői oldalról érkeznek.

Sok projekt keres hosszú távú vevői kapcsolatokat, hogy biztosítsa a banki finanszírozás feltételeit és a megtérülést

– tette hozzá.

Ugyanakkor némileg ellentmondott Zsuzsa álláspontjának, amikor arra mutatott rá, hogy a kereskedői szerep leginkább a kockázatkezelésben áll. Szerinte a 10–15 évre szóló megállapodások gyakran túlnyúlnak azon az időhorizonton, amelyen egy vállalat racionálisan képes tervezni. Ilyen távlatban már sérülhet a gazdasági racionalitás, hiszen az energiaárak és fogyasztási profilok jövőbeli alakulása erősen bizonytalan. Ezzel együtt elismerte, hogy a fenntarthatósági célok és vállalások felülírhatják a piaci logikát, és ez a kettősség nehezen feloldható dilemmát teremt. Emiatt sem véletlen szerinte, hogy a PPA-szerződések elterjedtsége továbbra is korlátozott.

Hiezl ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy a PPA-k esetében nem lehet klasszikus értelemben vett fix árról beszélni. A szerződésekben vállalt árak mögött komoly kockázatok állnak, hiszen a jövőbeli termelési profil értékét az aktuális piaci árakhoz kell viszonyítani, amelyek már rövid távon is jelentős ingadozást mutathatnak. Az ügyfelek tehát valójában árkockázatot vállalnak, amikor ilyen megállapodást kötnek. Szerinte a jövőben lehet, hogy a piaci fejlődéssel megjelennek majd olyan közvetítői konstrukciók, ahol egy kereskedő átveszi ezt a kockázatot, de Magyarország jelenleg még nagyon a folyamat elején tart.

A moderátor ezután Pintér Lászlót, a HUPX (Magyar Szervezett Villamosenergia-piac) kereskedelmi vezetőjét kérdezte arról, hogyan látja a tőzsdei logika és a PPA-struktúrák viszonyát. Mátés-Lányi arra volt kíváncsi, hogy a tőzsdei mechanizmusok mellett milyen lehetőségek állnak rendelkezésre az ilyen konstrukciók támogatására, és mennyire látja a HUPX oldaláról megvalósíthatónak az ezekhez szükséges ösztönzőket.

Pintér válaszában Hiezl Tamás gondolataira reagálva elmondta, hogy

amikor a PPA-szerződések mögött rejlő kockázatokról beszélünk, mindig szükség van valamilyen tőzsdei árreferenciára, hiszen ez adja az alapot az egyes órák értékének meghatározásához.

Emiatt a legtöbb PPA értékelése – még ha nem is teljes mértékben – de összefügg a tőzsdei árakkal, és bizonyos esetekben közvetlenül ki van téve azok változásának. A HUPX tapasztalatai szerint a piac mozgása lassú, és nem valószínű, hogy rövid távon gyors áttörés következne be. Inkább az a jellemző, hogy a PPA-k speciális ügyfélkörben, bizonyos szektorokban válnak életszerűvé, ahol a hosszú távú energiaellátás valódi versenyelőnyt jelent.

Pintér szerint az energiaáras szerződések három fő formája – a fixáras, az indexált és a PPA – között nincs éles választóvonal, inkább egyfajta folytonosság figyelhető meg. A fogyasztók döntéseinek racionális alapja, hogy saját kockázati profiljukhoz és iparági helyzetükhöz igazítsák a választott konstrukciót. Példaként említette, hogy egy energiaintenzív, erősen versenyző iparágban működő vállalat nem engedheti meg magának, hogy ne tőzsdei árazású szerződést válasszon, hiszen versenytársai is ezt teszik. Ezzel szemben egy stabil, kevésbé árérzékeny vállalat számára a hosszabb távú, fix vagy félig fix konstrukciók lehetnek előnyösebbek. A PPA-k ebben a rendszerben egyfajta „harmadik opciót” jelentenek, egy kevésbé elterjedt, de bizonyos körülmények között racionális megoldást.

A moderátor ezt követően visszakapcsolódva a beszélgetés elejére arról kérdezte a résztvevőket, hogy amikor egy vállalat hosszú távú megállapodás mellett dönt, azt inkább az árvolatilitás mérséklése vagy más, például fenntarthatósági vagy reputációs szempontok motiválják-e.

Erre reagálva Hiezl Tamás elmondta, hogy a vállalati döntések mögött jellemzően vegyes motivációk állnak.

Szerinte a volatilitás csökkentése továbbra is elsődleges cél, különösen azoknál a vállalatoknál, amelyek működését erősen befolyásolja az energiaköltség. Ugyanakkor egyre több esetben megjelenik a fenntarthatósági vállalás is, amely önálló mozgatórugóként működik. Egyes nemzetközi vállalatcsoportok számára például a zöldenergia-beszerzés nemcsak gazdasági, hanem reputációs kérdés is, amely beépül a vállalati stratégiába. Hiezl szerint a jövőben éppen ez a kettősség – a gazdasági racionalitás és a fenntarthatósági elvárás – határozza majd meg, hogyan és milyen ütemben terjednek el a PPA- és CPPA-megállapodások Magyarországon.

Mátés-Lányi Ákos ezt követően arra kérdezett rá: amikor egy vállalat hosszú távú energiamegállapodás mellett dönt, vajon mi motiválja leginkább – az árvolatilitás csökkentése, vagy inkább a fenntarthatósági és ESG-szempontok.

Elsőként Hiezl Tamás válaszolt, aki szerint a magyar piacon a fenntarthatósági szempont vált meghatározóvá. Úgy vélte, hogy bár a hosszú távú fix árak elvileg biztonságot nyújtanak, a gyakorlatban a fixálás itt nem ugyanazt jelenti, mint a tőzsdei határidős termékeknél.

A három éven túli időszakokat a nagykereskedelmi piac már nem tudja érdemben kezelni, ezért a PPA-k ezen a téren valóban új megoldást kínálnak.

Ugyanakkor tapasztalata szerint az ügyfelek üzleti döntéshozatali horizontja ritkán haladja meg az egy-két évet, tehát az ilyen hosszú elköteleződésekre kevésbé nyitottak. A piacon korábban a PPA-k iránti érdeklődést az energiaárak extrém kilengése is fűtötte, hiszen a válságidőszakban ezekkel a konstrukciókkal olcsóbban lehetett volna energiához jutni, de ez az előny mára megszűnt. Ezért jelenleg inkább a fenntarthatóság és a zöldátállási célok adnak hajtóerőt az ilyen megállapodások mögé.

Ezt követően Nagy Zsuzsa csatlakozott a gondolatmenethez, és megerősítette, hogy náluk is minden tárgyalás ESG-szempontokkal indul. Tapasztalata szerint az ügyfelek kezdetben lelkesednek a fenntarthatóságért, de a folyamat végén, amikor konkrét számokban is megjelenik, mennyibe kerül a „zöldülés”, akkor derül ki, valóban hajlandók-e fizetni érte.

Ilyenkor dől el, hogy az ügyfél elköteleződik-e a fenntartható energia mellett, vagy inkább kivár és más megoldást keres.

A moderátor ezután arra terelte a szót, hogy Magyarországon a vállalatok jellemzően egyéves szerződéseket kötnek, és a döntéseket legtöbbször a pénzügyi vezetők házon belül tárgyalják le. Arra volt kíváncsi, mi kellene ahhoz, hogy a cégek hosszabb távra is elköteleződjenek, és a PPA-k valóban reális alternatívát jelentsenek.

Pintér László, a HUPX kereskedelmi vezetője erre úgy reagált, hogy a standardizáció hiánya komoly akadály. Felidézte az ACER egyik felmérését, amely szerint a piac nem támogatná a hatósági sablonok bevezetését, mert a PPA-k sokfélesége miatt ezek nem tudnának alkalmazkodni a valós igényekhez. Szerinte először a piacnak kell elérnie egy érettségi szintet, és csak ezután jöhet szóba valamiféle egységesítés. Jelenleg a PPA-k világa túl heterogén ahhoz, hogy szabványosítani lehessen, így a standardizáció hosszabb távon, organikusan valósulhat meg, de nem biztos, hogy eljut addig, hogy tőzsdei kereskedelem tárgyává váljon.

Hiezl Tamás ezután gazdasági oldalról közelítette meg a kérdést. Azt mondta, hogy egy vállalattól csak akkor várható el hosszú távú elköteleződés, ha a saját piacán is rendelkezik hasonló időtávú szerződésekkel, tehát tudja, hogy három-négy év múlva is biztos bevételi forrással számolhat. Szerinte ma nagyon kevés iparág működik ilyen stabilitással. Ha viszont egy cég hosszabb távra látja biztosítottnak a bevételét, akkor logikus, hogy ehhez igyekszik rögzíteni az energiaköltségeit is, mert csak így lehet kiszámítható gazdasági döntéseket hozni.

Nagy Zsuzsa egy harmadik nézőpontot is behozott, a fokozatosságét. Szerinte a hosszú távú szerződésekhez vezető út nem egyik napról a másikra történik. Tapasztalatuk szerint azok az ügyfelek, akik egyszer már tettek egy kisebb lépést a fenntarthatóság irányába – például származási garanciát vásároltak vagy zöldáramra váltottak –, nem szoktak visszalépni. Innen vagy megmaradnak ezen a szinten, vagy fokozatosan haladnak tovább. Ezért a hosszú távú szerződések elterjedéséhez is bizalomépítésre és fokozatos közeledésre van szükség:

az ügyfeleknek idő kell, hogy komfortosan mozogjanak ebben az új konstrukciós világban.

A moderátor ezután visszatért Hiezl korábbi megjegyzésére, miszerint a hosszú távú megállapodások kockázatai sokrétűek, és arra kérte, részletezze, melyek ezek a legfontosabb tényezők, illetve hogyan tudják a kereskedők segíteni a vállalatokat ezek kezelésében.

Hiezl elmondta, hogy a kockázatok rendkívül sokfélék.

Ide tartozik a partnerkockázat, a profilkockázat, valamint az árkockázat, amely abból fakad, hogy nehéz előre megjósolni, mennyit fog érni egy termelési profil tíz-tizenöt éves távon

– magyarázta. Emellett a piaci és szabályozási környezet is változhat, ami tovább növeli a bizonytalanságot. A legfontosabb kérdés szerinte az, hogy a piac hajlandó-e megfizetni ezeknek a kockázatoknak a prémiumát.

Példaként említette, hogy gyakran előfordul: egy vállalat közvetlenül állapodik meg egy termelővel PPA-ban, majd utólag, a szerződés aláírása után fordul a kereskedőhöz. Ilyenkor derül ki, hogy a megállapodás nem illeszthető a mérlegkörbe, vagy hogy a már meglévő kereskedői szerződés nem teszi lehetővé harmadik fél beszállítását. Ez szerinte tipikus hibaforrás, ami megfelelő előkészítéssel és a kereskedő korai bevonásával elkerülhető lenne. Úgy vélte, a kereskedőknek kiemelt szerepük van abban, hogy időben felhívják az ügyfelek figyelmét a szerződésekben rejlő kockázatokra, és segítsék azok korai kiértékelését.

Ezt követően Nagy Zsuzsa kapott szót, aki a kereskedők szerepét egy szemléletes példával világította meg. Azt mondta, képzeljük el, hogy valaki vásárol egy kétmillió forintos, bonyolult, beépített gépekkel teli IKEA-konyhát: vajon nekikezd-e otthon egyedül, barkácseszközökkel összeszerelni? Valószínűleg nem, hanem inkább szakemberre bízza. Ugyanakkor, ha csak egy egyszerű éjjeliszekrényt kell összerakni, azt sokan megpróbálják maguk is. Ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy a PPA-k esetében is hasonló a helyzet: a bonyolult, hosszú távú energiaszerződésekhez nem elég a barkácsmegoldás, ott szükség van szakértői támogatásra – akár jogi, akár energetikai vagy pénzügyi oldalról.

Pintér László erre reagálva hozzátette, hogy a döntéshozatalban az adat alapú megközelítés kulcsfontosságú. Véleménye szerint az egyik legnagyobb kockázat az, ha egy vállalat nem megfelelő vagy hiányos adatok alapján dönt.

A HUPX-nál is tapasztalható, hogy egyre több végfelhasználó próbál önállóan tájékozódni, figyeli a tőzsdei árakat, sőt egyre nagyobb az érdeklődés az új, nyilvánosan elérhető adattartalmak iránt, mint amilyen a HUPX új „LaBs” felülete.

Ez szerinte azt mutatja, hogy a piaci szereplők egyre tudatosabbak, még ha továbbra is a kereskedőkre támaszkodnak az operatív döntésekben.

Végül Hiezl Tamás zárta a gondolatmenetet azzal, hogy bár a piac edukációja jó irányba halad, még mindig sok a félreértés és az alulbecsült kockázat. Úgy fogalmazott, hogy a PPA-k világa nem a kis kockázatú, „hobbibarkács” kategória, hanem olyan terep, ahol komoly pénzügyi és jogi előkészítés nélkül könnyen drága hibákba futhatnak bele a szereplők.

A moderátor, Mátés-Lányi Ákos a következő témaként a finanszírozás kérdését vetette fel, különös tekintettel arra, hogy a magyar bankrendszer mennyire tekinti „bankolhatónak” a PPA- és CPPA-alapú projekteket. Arra volt kíváncsi, hogy a hazai pénzintézetek mennyire nyitottak ezekre a konstrukciókra, illetve milyen speciális elvárásokkal találkoznak a szereplők a gyakorlatban.

Elsőként Nagy Zsuzsa reagált, aki szerint a banki finanszírozás ezen a területen még gyerekcipőben jár. Úgy fogalmazott, hogy a hazai bankszektor jelenleg hasonlóképpen gondolkodik, mintha valaki egy új szálloda építésébe kezdene, és a bank csak akkor finanszírozná a projektet, ha a fejlesztő előre eladná az összes szobát tíz évre. A megújuló erőművi beruházások finanszírozása is hasonló logikával működik: a pénzintézetek hosszú távú szerződéseket és fix bevételi lábat várnak el a megtérülés biztosítására. Ugyanakkor Zsuzsa szerint már látszik némi nyitottság, mivel a bankok számára is egyre fontosabbá válik a fenntarthatóság és a zöld beruházások finanszírozása, de az érettséghez és a rugalmassághoz még hosszú út vezet.

A moderátor röviden visszakérdezett, hogy próbálják-e valamilyen módon edukálni a bankokat ezen a téren. Nagy Zsuzsa egy szóval válaszolt: folyamatosan.

Ezt követően Mátés-Lányi megjegyezte, hogy ő maga is azt tapasztalja, a piac és a banki gondolkodás együtt fejlődik, és ez az együttmozgás idővel előrelépést fog hozni a finanszírozásban is.

Ezután Pintér László hozott be egy új nézőpontot, a tőzsdei és pénzügyi intézményi logikát. Elmondta, hogy a pénzintézetek és klíringházak világa közvetve ugyanazon logika mentén működik, mint a bankoké: extrém túlbiztosítással. Németországban, Olaszországban vagy Spanyolországban már 3–10 éves határidős ügyletek is léteznek, amelyek gyakorlatilag PPA-jellegű tőzsdei konstrukciók. Ezek kockázatmentesek ugyan, de a klíringházak óriási biztosítéki letéteket követelnek meg.

Ha valaki összeadná, mennyi pénz áll bent az LCH-nál vagy más európai klíringintézményeknél biztosítékként, az meghaladná a mögöttes pozíciók tényleges értékét. Ez a 2008–2009-es pénzügyi válság utáni túlszabályozás következménye

– fogalmazott –, hozzátéve, hogy a valós fizikai energiaszerződéseket is pénzügyi logikával kezeli. Szerinte azonban a PPA-knál akkor lehetne valódi áttörés, ha a finanszírozást el tudnánk választani a pénzpiaci gondolkodástól, és nem derivatív termékként, hanem fizikai hosszú távú megállapodásként kezelnék ezeket.

Pintér arról is beszélt, hogy a bankok részéről az utóbbi öt évben ténylegesen nőtt a nyitottság. Ezt szerinte részben a zöld finanszírozási elvárások hajtják: a pénzintézeteknek is érdekük, hogy ilyen típusú projektekbe helyezzenek ki forrást. Míg korábban tíz év alatti futamidőt szinte el sem fogadtak, ma már ez a kérdés egyre inkább újratárgyalható. Hozzátette, hogy a partnerkockázat mind a vevői, mind az eladói oldalon kulcstényező marad, és ebben a kereskedők szerepe különösen fontos:

egy nagyobb, eszközalapú kereskedő stabilitást és biztonságot tud adni a tranzakciónak, ha közvetítőként lép fel a felek között.

Nagy Zsuzsa ezután egy konkrét példát osztott meg, amely szerinte jól mutatja a banki logika ellentmondásait. Azt mondta, gyakran előfordul, hogy amikor egy bank megújuló erőmű finanszírozásában vesz részt, tízéves hosszú távú szerződéseket kér a hitelfelvevőtől. Ugyanez a bank azonban, amikor saját energiabeszerzéséről van szó, már nem hajlandó tízéves szerződést kötni – legfeljebb egy-két évre tervez.

Nagy Zsuzsa szerint ez klasszikus paradoxon: a bank másoktól elvárja a hosszú távú elköteleződést, de saját maga nem vállalja.

A moderátor ezután egy új témát nyitott: a parametrikus biztosítások szerepét. Bevallotta, hogy szkeptikus ezekkel a termékekkel kapcsolatban, de kíváncsi volt, hogy a panel résztvevői szerint lehet-e ezeknek jövője a kockázatmegosztásban, például extrém időjárási események – heves esőzések vagy hőhullámok – esetén.

Elsőként Hiezl Tamás reagált, aki szerint a parametrikus biztosítások jelenleg nem kulcstényezők, mert a piac még nem tart ott, hogy ezek a marginális kockázatok érdemben befolyásolják egy PPA létrejöttét vagy sikerét.

A fő problémák továbbra is a partner- és profilkockázatok, nem pedig az extrém időjárási események kezelése.

Hiezl szerint ezek a biztosítások legfeljebb kiegészítő szerepet játszanak, de nem oldják meg a piac valódi dilemmáit.

Nagy Zsuzsa is egyetértett abban, hogy ezek az „egzotikus” eszközök jelenleg inkább érdekességként jelennek meg. Egy saját példát is hozott: volt olyan ügyletük, ahol hőmérséklet-alapú biztosítást kötöttek a hőpiacra. A szerződés logikája olyan volt, mint egy kaparós sorsjegy – mesélte –, amelynél az egész téli időszakban nyerésre álltak, de az utolsó két hétben megfordult az időjárás, így végül elvesztették az egész biztosítási nyereséget.

Szerinte ezek a konstrukciók legfeljebb játékos kockázatcsökkentő eszközök, de pénzügyileg inkább olyanok, mintha előre megvették volna a sorsjegyet: a pénz elköltése biztos, a nyereség viszont kétséges.

Emellett úgy vélte, hogy ezek a termékek rendkívül mély szakmai ismeretet igényelnek, ezért nagyon kevesen képesek őket valóban értelmesen alkalmazni.

Hiezl Tamás a gondolatmenethez kapcsolódva annyit tett hozzá, hogy a biztosítások szerepét inkább a kockázat minimalizálásában érdemes látni, nem a nyereségtermelésben. Felidézett egy példát a Porsche vállalattól, ahol azt szokták mondani: ha a cég az elmúlt száz évben nem kötött volna biztosításokat, pénzügyileg talán jobban állna – de közben háromszor csődbe is ment volna.

A biztosítás tehát nem mindig „jó üzlet”, de időnként megmenti a vállalatot.

A beszélgetést Pintér László zárta rövid megjegyzéssel: szerinte a pénzügyi biztosítási logikát nem szabad teljesen beengedni az energiapiacra. Úgy fogalmazott, hogy az energiapiac lényege a fizikai termék és az ellátásbiztonság, nem pedig a pénzügyi spekuláció.

Ha van terület, ahol deregulációra lenne szükség, az éppen ez, mert a túlzott pénzügyi szabályozás ma sokszor inkább akadályozza, mint segíti a valódi energiaügyletek fejlődését

– fogalmazott.

Címlapkép forrása: Portfolio