Egyetlen válságra vagyunk egy nagy összeomlástól, de csak vakon tippelgetünk, hogy melyiktől

A gazdasági előrejelzések egyetlen funkciója, hogy a horoszkópkészítést tisztességes foglalkozásnak tüntessék fel

– írta le még 1977-ben írta le híressé vált mondatát John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem professzora, kanadai–amerikai közgazdász és diplomata The Great Crash, 1929 című könyvének új kiadásához írt előszavában. Az ironikus megjegyzését akkor az újságok hamar felkapták, és egy időben rendszeresen ráolvasták a közgazdász szakmára, ha nem voltak képesek egy válságot előre jelezni.

A kijelentés a hetvenes évek gazdasági kríziseire, a keynesi modellek megingására és a közgazdaságtan túlzott önbizalmára reagált:

Galbraith ezzel azt fejezte ki, hogy a gazdasági jóslatok gyakran inkább a bizonyosság illúzióját keltik, mintsem valódi tudást adnak a jövőről.

A mondat egyszerre vált a szakma önkritikus jelképévé és a laikus közvélemény kedvenc idézetévé: a közgazdászok többsége elismerte benne az igazságot, míg a formálisabb irányzatok képviselői túlzott cinizmussal vádolták.

Egyre több jel utal arra, hogy az idézetet mostanában már azért nem citáljuk, mert a makrogazdasági előrejelző modellek annyira gyakran tévednek, olyan sokszor kiáltunk válságot, hogy igazából fel sem tűnik, annyira mindennapos lett, hogy egy prognózis téved.

Pedig először nem ezért tűnt el a közbeszédből: a „Great Moderation” éveiben, a 2000-es évek elején épp a hosszú stabilitás illúziója, valamint a DSGE-modellekbe vetett, szinte vallásos hit miatt hittük azt, hogy Galbraith szkepszise meghaladottá vált. A 2008-as pénzügyi válság aztán kijózanítóan emlékeztetett rá, hogy ez a hit legalább annyira téves, mint amennyire kényelmes volt.

A „Good Macro” meghalt és mi öltük meg

Philipp Carlsson-Szlezak, a Boston Consulting Group (BCG) globális főközgazdásza és Paul Swartz Shocks, a tanácsadócég vezető elemzőjének a Crises, and False Alarms: How to Assess True Macroeconomic Risk című könyve újra felfedezte Galbraith felismerését, így nem egyszerűen a gazdasági válságok természetéről szól, hanem arról, hogyan romlott el a kapcsolatunk a jövővel. A szerzők szerint a 2010-es évek végéig tartó viszonylagos stabilitás – amit ők „good macro” korszaknak neveznek – lezárult. A globális gazdaság új korszakába lépett, ahol a sokkok nem ciklikus zavarok, hanem egymásba fonódó, tartós kockázati rezsimek. Szlezakék alapállítása radikális: nem az a baj, hogy a jövőt nem tudjuk megjósolni, hanem az, hogy még mindig úgy teszünk, mintha meg tudnánk.

A könyv a makroökonómia legmélyebb dogmáját kérdőjelezi meg:

hogy a világ kiszámítható törvényszerűségek mentén működik, és ha elég adatot gyűjtünk, akkor a modellek segítségével előre láthatjuk a trendeket.

Szlezak szerint ez a hit tévútra vitte a gazdasági gondolkodást. A modellek nem azért tévednek, mert rosszak, hanem mert egy másik világra lettek tervezve – egy olyan világra, amelyben a gazdasági és politikai struktúrák stabilak voltak, a globalizáció kiszámítható keretek között zajlott, és a geopolitika háttérzajnak számított.

Ez a világ azonban haldoklik, és a haláltusa felgyorsult azóta, hogy Donald Trump lett másodjára is az Egyesült Államok elnöke.

A szerzők szerint ma már a modellek önmagukban semmit sem érnek, ha nem párosulnak ítélőképességgel, kontextusérzékenységgel és narratív megértéssel. A gazdaságpolitika és a pénzügyi döntéshozatal jövője nem a még pontosabb szimulációkban, hanem az „economic eclecticism”-ben rejlik – abban a képességben, hogy különböző elméleteket, adatokat és történeti párhuzamokat kombináljunk, és felismerjük, mikor válik egy sokk valódi rendszertöréssé. Szlezak a „false alarms” – a hamis riasztások – veszélyére figyelmeztet:

a modern világban a zaj és a válság közti különbségtétel a legfontosabb kognitív feladat, amire sem a modellek, sem az emberi psziché nincs igazán felkészülve.

Nemcsak egy gazdasági bestseller hangzatos megállapítása, amit Szlezak leír, hanem a gazdasági intézmények és kutatóintézetek 2025-ös elemzései mind hasonló következtetésre jutottak: a világ már nem modellezhető a régi eszközökkel.

A Világbank Global Economic Prospects jelentése szerint a geopolitikai feszültségek, a kereskedelmi háborúk és a politikai bizonytalanság „permanens lefelé mutató kockázattá” váltak, amelyek nemcsak a növekedést, de a makromodellek érvényességét is aláássák. Az OECD idén első félévben kiadott Economic Outlookja pedig nyíltan elismerte, hogy a bizonytalanság immár önálló gazdasági tényező – olyan, mint egy új inflációs paraméter, amelyet nem lehet egyszerűen kiszűrni az adatokból, ezért minden előrejelzés valamiféle pillanatképből vett kis valószínűségű jóslat.

A Bruegel kutatóintézet munkatársai ezzel összhangban egy inflációs előrejelzésről szóló tanulmányukban írtak arról, hogy a gazdasági modellek „túl tiszták” ahhoz, hogy leírják a valóságot. A think tank szerint a leggyakrabban használt dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi modellekben a sokkok átmeneti zajként szerepelnek, miközben a valóságban ezek az események – energiaárrobbanások, logisztikai leállások, háborús szankciók – új rezsimeket hoznak létre. Ide kapcsolódik, hogy a Kiel Institute elemzői azt tapasztalták, hogy az exportorientált gazdaságok teljesítménye már nem követi a megszokott ciklusokat, mert a kereskedelmi politikai döntések napok alatt képesek újraírni az egyensúlyokat.

A World Economic Forum Global Risks Reportja tette mindezt átfogóvá, amikor a 2025-ös év kockázati profilját „polikrízisnek” nevezte:

egy olyan helyzetnek, ahol a politikai, gazdasági és technológiai bizonytalanságok nem egymást követik, hanem egymásra rakódnak. Az eredmény egy olyan világ, ahol a kockázatok multiplikatívak, és a legfejlettebb modellek is hajlamosak túl későn reagálni.

Még a pénzügyi szektor sem kivétel: a BlackRock Geopolitical Risk Dashboard szerint 2025-ben a piacok volatilitását már nem a fundamentumok, hanem a szinte előrejelezhetetlen geopolitikai narratívák mozgatják.

A cégek érzik, de nem értik, vagy értik, de nem csinálják

Ezt a makroszintű felismerést a vállalatvezetők szintjén most kezdi csak követni a gondolkodás. Az Essec Business School és az OpinionWay 2025-ös közös felmérése – a „Géopolitique & Business” barométer első kiadása – szerint a francia cégvezetők döntő többsége még mindig úgy viselkedik, mintha a válságok csak átmeneti zavarok lennének, azt pedig nem értik, hogy a globalizáció súlyos beteg. Aurélien Colson, az Essec Geopolitikai és Üzleti Intézetének társigazgatója a L’Express-nek azt mondta:

a globalizáció utáni korszakban az összefonódás már nem optimalizáció, hanem kockázat.

Thomas Friang, az intézet ügyvezető igazgatója hozzátette, hogy a vállalatok nagy része még mindig a régi logikában él: kivár, miközben a geopolitikai, gazdasági és katonai kockázatok mindennapossá váltak.

Colson és Friang megállapításai ijesztően rímelnek Szlezak gondolataira. A francia kutatók szerint a vállalatok nem fogták fel, hogy a „good macro” világa végleg lezárult. Az olcsó energia, a stabil kereskedelmi hálózatok és a kiszámítható amerikai biztonsági garanciák kora véget ért. Aki még mindig a globalizációs modellben hisz, az nem előrelátó, hanem vakmerő. Colson figyelmeztetett: „A vállalatok nem szigetek, amelyeket nem érint a geopolitikai vihar. Ha nem tanulják meg kezelni a kockázatokat, saját sebezhetőségük áldozataivá válnak.”

A tanulmány szerint a legnagyobb alábecsült veszély Kína Tajvan elleni fenyegetése. Colson emlékeztetett, hogy az Ázsia és a világ közti áruforgalom 80 százaléka a Tajvani-szoroson halad át, és egy katonai akció a globális GDP tízszázalékos visszaesését is okozhatná. „A gazdasági hatás beláthatatlan lenne, mert Tajvan a világ legnagyobb chipgyártója” – mondta. Friang szerint ezzel párhuzamosan az orosz hibrid fenyegetés – a kibertámadásoktól a dezinformációs hadviselésig – szintén súlyosan alulértékelt.

A vezetők csupán nyolc százaléka tekinti Putyin politikáját komoly üzleti kockázatnak, miközben Oroszország célja szerinte egyértelmű: az Európai Unió gazdasági gyengítése.

„Cserébe azért, hogy megszabadultunk az orosz gáztól, most függővé váltunk az amerikai gáztól” – mondta Friang, aki szerint Európa ezzel második energia­sokkja felé tart.

A kutatók szerint a vállalatvezetők többsége a tagadás és a várakozás között lebeg: mintha egy újabb átmeneti válságot kellene „kivárni”. Ez a hozzáállás azonban bénító, mert a világ már nem ciklusokban, hanem váltásokban működik. Friang három új versenyképességi elvet nevezett meg: éberség, reziliencia és függőségek csökkentése. Ez a gondolatmenet egybeesik Szlezak makroszintű tanácsával: a modern gazdasági gondolkodás legnagyobb hiánycikke ma nem az adat, hanem a stratégiai figyelem. A „scenario analysis”, vagyis a forgatókönyv-alapú gondolkodás – amikor több lehetséges jövőt vizsgálunk egyszerre – ezért kulcsfontosságú eszközzé vált. Friang példái szerint minden vállalatnak fel kellene tennie a kérdést: mi történik, ha a Szuezi-csatorna három hónapra leáll, vagy ha a Trump-adminisztráció beavatkozik a Federal Reserve működésébe? Colson pedig azt hangsúlyozta, hogy a geopolitikai tudás ma már nem elméleti luxus, hanem a vállalati túlélés feltétele.

Colson megfogalmazásában a geopolitika „nagyon is konkrét erő”, amely átalakítja az értékláncokat, a szabályozásokat és a finanszírozási modelleket.

Ahogy Friang fogalmazott: „A geopolitikai éberség, a reziliencia és a függőségek csökkentése lett az új versenyképességi grammatika.” Ez a mondat tömören összegzi azt a paradigmaváltást, amelyről Szlezak a makrogazdasági modellek kapcsán beszél: az előrejelzés kora véget ért, de az előrelátásé most kezdődik.

A modern gazdaság paradoxona, hogy miközben a mesterséges intelligencia hódításával az algoritmusok egyre okosabbak, a döntések egyre bizonytalanabbak, az adatok egyre rosszabbak, vagy egyáltalán nem tudjuk felmérni, melyik is a fontos. A számítási kapacitás növekedése nem pótolja az ítélőképességet, és az adatok bősége nem helyettesíti a kontextus megértését. Szlezak szerint a jövőt nem megjósolni, hanem értelmezni kell. Ebben a gondolatban ma már a nemzetközi intézmények és az üzleti kutatók is egyetértenek: az adaptivitás, a stratégiai éberség és a forgatókönyv-alapú gondolkodás vált a legfontosabb gazdasági készséggé.

A „good macro” világában a modellek stabilitást ígértek; a mostani korszakban a bizonytalanság a normális állapot. Az, hogy ezt ki képes elfogadni és beépíteni a döntéshozatalba – legyen szó központi bankról vagy vállalatról –, meghatározza, ki marad életképes ebben az új gazdasági rendben. Az előrejelzések tévedhetnek, de az előrelátás képessége még mindig emberi feladat. És talán éppen ez az, ami a következő évtized gazdaságpolitikáját megkülönbözteti majd az előzőtől.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images