Így készül a repülőrajt - Megvan a sikerrecept, már csak használni kell

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia idén Joel Mokyr gazdaságtörténészt, valamint Philippe Aghion és Peter Howitt közgazdászokat tüntette ki a közgazdasági Nobel-emlékdíjjal azért, mert megmutatták: a tartós gazdasági növekedés motorja nem a „szerencsés véletlen”, hanem a társadalmakon belül kialakított, intézményekkel és kultúrával megtámogatott innovációs folyamat – és ennek legfontosabb mechanizmusa a schumpeteri kreatív rombolás.

A díj üzenete időzítésében is erős: az AI-forradalom, a zöld átmenet és az újraéledő protekcionizmus közepette emlékeztet arra, hogy az életszínvonal-többlet akkor tartható fenn, ha hagyjuk, sőt okosan ösztönözzük az újat a régi helyébe lépni.

Mi az a schumpeteri „kreatív rombolás”? A schumpeteri kreatív rombolás azt a kapitalizmusban zajló, folyamatos megújulási folyamatot írja le, amelyben az új technológiák, üzleti modellek és termékek nemcsak értéket teremtenek, hanem kiszorítják a régieket: vállalatok tűnnek el, szakmák alakulnak át, ellátási láncok rendeződnek újra. Az újdonság átmenetileg rendkívüli profitot (innovációs járadékot) ad az élenjáróknak, ezzel ösztönözve a K+F-et és a versenyt; közben a termelékenység emelkedik, hosszabb távon nő az életszínvonal. A folyamat ára a transzformációs költség: munkahelyek és kompetenciák avulnak el, régiók veszíthetnek – ezért fontos a nyitott piac, belépési lehetőség, okos szellemi tulajdonvédelem és az átképzés/mobilitás támogatása. Röviden: a növekedés motorja az újítás, de a motor járása együtt jár a régi „alkatrészek” lecserélésével.

A növekedés közege: a hasznos tudás ökoszisztémája

Mokyr munkássága azt teszi világossá, hogy a modern, önfenntartó növekedéshez nem elegendő néhány forradalmi találmány. Kell egy „közeg”, amelyben a hasznos tudás két ága – a természeti törvényszerűségeket leíró propozicionális és a gyártási eljárásokat leíró preskriptív tudás – egymást erősítve képes láncolatot alkotni. Ezt a közeget az iparosodás előtti Európában a felvilágosodás szellemi piactere, a vitázó tudóstársaságok, a kézműves-mérnöki kompetencia felemelkedése és a politikai-intézményi nyitottság hozta létre: ha egy ötletet elnyomtak az egyik fejedelemségben, a földrajzi széttagoltság miatt máshol folytatódhatott. Mokyr a Culture of Growth című könyvében és későbbi írásaiban ezt a „hasznos tudás”-mechanikát és az úgynevezett ipari felvilágosodást teszi a tartós növekedés magyarázatának középpontjába. A Nobel-bizottság indoklása is ezt emelte ki: Mokyr „azonosította a tartós növekedés előfeltételeit”, vagyis azt, hogyan kapcsolódik össze a tudomány és a technológia úgy, hogy a fejlődés öngerjesztő folyamattá váljon.

A makrogazdasági növekedés mikroökonómiája: verseny, szabadalmak, piacméret

Aghion és Howitt ehhez a történeti-intézményi képlethez adtak szikár, mérhető, modern makro- és iparágelméleti alapot. 1992-es, klasszikussá vált modelljükben a gazdaság „minőségi lépcsőkön” halad felfelé: az innovátor ideiglenes fölényre és rendkívüli profitra tesz szert, miközben elavulttá teszi az előző technológiát. A K+F-döntések mennyiségét és irányát a verseny intenzitása, a piac mérete és a szellemi tulajdonjogok rendszere határozza meg. A lényeg nemcsak az, hogy „van-e” innováció, hanem hogy milyen környezet épít rá ösztönzőket – ez teszi a növekedést politikaérzékennyé. Aghionék ezzel összevarrták az iparági verseny (IO) és a hosszú távú növekedés (makro) irodalmát, és visszahozták Schumpeter kreatív rombolását a közgazdaságtan fősodrába.

A modell empirikus „gerincét” az a ma már tankönyvi tétel adja, hogy a verseny és az innováció kapcsolata fordított U alakú: túl kevés verseny mellett a kényelmes monopolok nem újítanak, túl erős versenyben viszont az utánzók és lemaradók kedve is elmegy a kockázatos K+F-től; a legtöbb újítás ott születik, ahol a kihívók fej-fej mellett vannak a piacvezetőkkel. Ez a felismerés a versenypolitikát statikus hatékonysági kérdésből dinamikus, növekedési kérdéssé emelte – ami különösen releváns a mai, platformalapú, hálózati ágazatokban.

Aghionék gondolkodásának másik, mára kikerülhetetlen ága az irányított technikai változás: az árjelek – például az üzemanyagárakba épített karbonköltség – és a K+F-ösztönzők képesek eltéríteni a vállalati innovációt a „piszkos” technológiáktól a „tiszta” megoldások felé. Ezt nemcsak elméletben fogalmazták meg, hanem iparági adatokon – különösen az autóipar szabadalmi anyagán – is dokumentálták. A zöld átmenet ezért nem pusztán morális kérdés: a szabályozási-ösztönzési mixen múlik, hogy hova áll be a kutatási kapacitás.

A növekedéselmélet történeti íve: Solowtól Romerig, Aghion–Howittig és Mokyrig

A díj szépen illeszkedik a közgazdasági gondolkodás hosszú ívébe. A neoklasszikus forradalomban Robert Solow megmutatta, hogy a hosszú távú növekedést döntően a „technikai haladás” mozgatja – de ezt a modell exogénként kezelte, mintegy az égből hulló ajándékként. Az ún. Solow-reziduum azt is jelezte, hogy a tőke és munka felhalmozásán túl „valami más” magyarázza a termelékenység tartós emelkedését; a politikai következtetés viszont akkor még főként a megtakarítási ráta és a tőke-képződés körül forgott. Paul Romer forradalmi lépése volt, hogy a technikai haladást endogénné tette: cégek és kutatók szándékos döntéseinek eredményeként jön létre, a tudás pedig nem rivális, részben kizárható jószág, amelynél a mérethatások és a pozitív externáliák aggregáltan növekedést termelnek. Ezzel a hangsúly a „tőke hány százaléka?” típusú kérdésekről a tudás teremtésére és terjedésére helyeződött át – beleértve az ösztönzők (szabadalmak), a piacméret és az oktatás szerepét.

Aghion–Howitt erre a vállalkozói-K+F-alapra húzta fel a schumpeteri kreatív rombolás formális logikáját: az innováció minőségi lépcsőn emeli a technológiai szintet, ideiglenes fölényt és innovációs járadékot ad az éllovasnak, miközben elavulttá teszi az előző technológiát. A dinamika ezért politikaérzékeny: a verseny intenzitása, a belépési csatornák nyitottsága, a piacméret és a szellemi tulajdonjogok rendszere együtt határozza meg a K+F mennyiségét és irányát. A modell empirikus gerincét adó, ma már tankönyvi „fordított U” azt üzeni, hogy se a kényelmes monopólium, se a túlzott verseny nem ideális; a legtöbb újítás a közepesen erős verseny zónájában születik. Mokyr pedig mindezt kulturális-intézményi talapzatra helyezte: szerinte az számít, mennyire vagyunk képesek megteremteni és fenntartani azt a közeg-feltételt – a tudáspiacot, a vitázó szellemi hálózatokat, a mechanikai-mérnöki kompetenciát és a „kilépés” lehetőségét –, amelyben az endogén technológiai forradalom önfenntartóvá válhat. E történeti ívben így áll össze a teljes kép:

Solow azonosította a technológia döntő szerepét, Romer endogénné tette, Aghion–Howitt mikroalapozta és a versenypolitikához kötötte, Mokyr pedig megmutatta, milyen kulturális és intézményi ökoszisztéma teszi mindezt tartóssá

– a gőzgéptől az elektromosságon és az IKT-n át egészen az AI-korszakig.

Verseny nélkül nincs innováció: mit üzen a 2025-ös Nobel a döntéshozóknak?

A mai gazdaságpolitika szempontjából a hármas üzenet konkrét.

1. a verseny „megölése” – bármilyen nemes célra hivatkozva is – végső soron az innovációt fojtja meg. A dinamika lényege a belépési csatornák nyitva tartása: a kihívó cégeknek legyen útjuk skálázódni, a piaci erő pedig ne válhasson tartósan öncélúvá.
2. a szellemi tulajdon védelme iparágfüggő finomhangolást igényel: a túl rövid védelem nem téríti meg a K+F-et, a túl hosszú elzárhatja a követő innovációt.
3. a humántőke és a „mechanikai kompetencia” – mérnöki, technikusi, mesteremberi tudás – befektetések nélkül a technológiai hullámok elfércelődnek.

Ez mind összefügg azzal, amit a bizottság a bejelentéskor hangsúlyozott: a történelem nagy részében a stagnálás volt a norma; a növekedéshez azokat a mechanizmusokat kell védeni és fejleszteni, amelyek a tudást piaccá, a piacot pedig innovációs versennyé alakítják.

A globális kontextus a történetet még aktuálisabbá teszi. A bejelentéskor

Aghion és Howitt is óvott a deglobalizáció és a kereskedelmi korlátok növekedésétől:

ha a piacaink összezsugorodnak, csökken a megtérülése azoknak a K+F-projekteknek, amelyek nagy darabszámú, nemzetközi skálát igényelnek – márpedig a legtöbb „frontier” technológia ilyen. A kérdés Európában különösen éles: miként fér meg az „okos iparpolitika” a dinamikus versennyel az AI-tól a biotechnológiáig. A díj azt sugallja, hogy a jó iparpolitika tér- és időben korlátozott, kimenetalapú, és nem engedi megszilárdulni a piaci erőt ott, ahol a verseny az innováció első számú ösztönzője.

Amikor a kreatív rombolás fáj: társadalmi költségek és ellenreakció

Természetesen vannak ellenhangok is. A Mokyr-féle kultúra-tézis kritikusai szerint nehezen mérhető, sőt eurocentrikus lehet: miért ne írható volna le ugyanez más civilizációk saját tudáspiacaira? Aghionék világában a szabadalom jó innovációs proxy, de nem tökéletes; iparáganként eltérő lehet az „inverz U” meredeksége, vagyis a verseny-innováció kapcsolat erősen heterogén. A szerzők maguk is hangsúlyozzák:

a kreatív rombolás társadalmi költségei valósak (régiók és kompetenciák vesztesei), kezelésük nélkül könnyen megjelenik a politikai ellenreakció, amely végső soron a növekedés ellen hat.

A vita azonban épp azt bizonyítja, hogy a keret termékeny: mérhető hipotéziseket kínál a gazdaságtörténet, az IO és a makro számára.

Ezt kellene csinálnia a politikusoknak

Ha mindezt egy mondatban kell összefoglalni: Mokyr megírta a növekedés „kultúrájának” használati utasítását; Aghion és Howitt pedig megrajzolták a motor robbantott ábráját.

A mai döntéshozó feladata, hogy ezt a motort ne dísznek tartsa a kirakatban: tartsa üzemi hőmérsékleten (verseny), lássa el jó üzemanyaggal (humántőke, K+F), és állítsa be a gyújtást a kívánt irányba (árjelek, zöld ösztönzők)

– különben a kreatív rombolás elapad, és marad a szép, de mozdulatlan „vitringazdaság”.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images