Evolúció 2.0: az emberi tudás legyőzte a biológiát, ami miatt újraértékelhetjük az életünket

Az emberi fejlődéstörténetben sokáig úgy gondoltuk: a természetes szelekció lassan, stabilan szűrte ki a „gyengébb” génvariánsokat, miközben az alkalmazkodás folyamatosan finomította fajunk genetikai arcélét. Azonban mára úgy tűnik: modern orvostudományunk és társadalmi környezetünk új pályára állította az evolúciót — nem feltétlenül megállította, de átalakította. A tények azt sugallják: ma már olyan gének is átöröklődhetnek, amelyek korábban modern életünk előtt nem élhették volna túl a kiválogatás szűrőjét.

A szakirodalomban erre több irányból találunk bizonyítékot. Például a Kun Ádám, a Debreceni Egyetem szakértője által jegyzett áttekintő tanulmány „Is there still evolution in the human population?” rámutat: az a feltevés, hogy az emberi evolúció „megszűnt”, nem állja meg a helyét. Mint a szöveg írja, ugyan „azok az emberek, akiket gyógyíthatatlan vagy nagyon súlyos örökletes betegségekből ma már meggyógyítanak, képesek lesznek szaporodni, és így átörökítik hibás génjeiket”, egyes gének túlélés jól látszik mostanra.

Egy másik munka – The impact of natural selection on health and disease – konkrétabban foglalkozik azzal a lehetőséggel, hogy a természetes szelekció „tisztító” hatása (purifying selection) gyengülhet. Ez azt jelenti:

az öröklődő tulajdonságok változatosságának növekedése a szelekció gyengülésének előre jelezhető következménye – vagyis nőhet az olyan genetikai variánsok aránya, amelyek korábban könnyebben kiszelektálódhattak volna.

Miért is fontos ez ma? Azért, mert ezek a megfigyelések arra mutatnak: amikor a korai örökletes betegségek vagy súlyos sérülések már nem kizáró okként működnek a túlélés vagy a szaporodás útjából, akkor az evolúciós dinamika is módosul. A modern egészségügy például lehetővé teszi, hogy olyan emberek is éljenek és utódokat neveljenek, akik korábban nem biztos, hogy megélték volna az ivarérett kort, vagy lehetőségük lett volna célzottan utódot adni – ez pedig az egyes variánsok öröklődését is átalakítja.

Persze — nem arról van szó, hogy az evolúció leállt volna. Mint a Yourgenome összefoglalója fogalmaz: „A genetikai vizsgálatok arra utalnak, hogy még mindig evolválódunk.”

De az evolúció nem feltétlenül abban az „ős-értelmű” formában zajlik, amit sokan elképzeltünk: nem kizárólag a túlélésért való küzdelem, hanem a szaporodási sikerért, az új környezeti nyomásokhoz való alkalmazkodásért, illetve ma már – akár – az ellátottság, orvosi beavatkozás, életmód-változás által módosított szelekcióért.

Az az állítás tehát mindenképpen fatalista, hogy az evolúció megállt volna, de azt a kérdést fontos tisztázni, hogyan alakult át?

Test helyett lélekről

Hogyan működik ma az evolúció? Pontosabban: milyen új mechanizmusok irányítják a szelekciót, és ezek mennyiben vezet más eredményre az öröklődő variánsok tekintetében, mint korábban? Mi az, ami korábban kizáró ok lett volna, de ma már életképes (vagy kevesebb szelekciós hátránnyal jár)? És milyen következményekkel jár mindez a populáció genetikai állapotára, az emberi betegségek, adaptációk és evolúciós irányok szempontjából?

Ebből a szempontból a kulturális evolúció kérdése különösen izgalmas, ha mellétesszük a biológiai evolúció lassulásának vagy megváltozásának gondolatát. Míg a genetikai változások tempója millió években mérhető, a kulturális evolúció sebessége az utóbbi néhány ezer évben exponenciálisan nőtt, sőt: a legnagyobb ugrás az elmúlt néhány száz évben következett be. A nyelv, a tudásátadás, az oktatás, az írásbeliség, majd a digitális információáramlás mind olyan innovációk, amelyek gyakorlatilag függetlenítették az emberi sikerességet a lassú genetikai változásoktól. A kultúra lett a fő alkalmazkodási eszközünk: a tudás örökítését már nem a DNS végzi, hanem könyvek, intézmények, technológiai rendszerek, algoritmusok.

A kulturális evolúció gyorsulása tehát nem pusztán a fejlődés metaforája, hanem mérhető jelenség. R. Buckminster Fuller már 1982-ben megállapította, hogy az emberi tudás az évszázadok alatt megtöbbszöröződött, de „1900-ig körülbelül minden száz évben, 1945 körül már 25 évente, 1982-re pedig már körülbelül évente kétszereződött meg. Nemcsak a tudás mennyisége nő, hanem az átvitel sebessége és megbízhatósága is. A nyomtatás feltalálása évszázadok alatt építette át a társadalmakat; az internet húsz év alatt. Az, hogy ma már a világ bármely pontjáról elérhetők a legmagasabb szintű ismeretek, azt eredményezi, hogy a kulturális mutációk gyorsan terjednek, és drámaian befolyásolják a közösségek működését – sokkal gyorsabban, mint ahogy a biológiai alkalmazkodás lépést tudna tartani.

Főként, hogy elképesztő mennyiségű álhír és hülyeség is ugyanilyen, vagy még könnyebben elérhető.

Ez a gyorsulás átrendezi az alkalmazkodás logikáját is. A biológiai evolúció a generációk közti változásra épül, ahol a siker kulcsa a szaporodóképesség. Ezzel szemben a kulturális evolúcióban az számít, milyen hatékonyan terjednek az ötletek, technikák, szokások. A kulturális szelekciót nem a túlélés direkt biológiai mutatói határozzák meg, hanem a társadalmi „fitnesz”: az, hogy mely gondolatok, technológiák és intézmények bizonyulnak hasznosnak, vonzónak, másolhatónak.

Ahogy az Oxfordi Egyetem etológus professzora, Richard Dawkins – a memetika fogalmának megalkotója – fogalmazott pár éve egy esszéjében: „a kulturális evolúció nagyságrendekkel gyorsabban zajlik, mint a DNS-alapú biológiai evolúció — vagyis a gondolatok, technikák és társadalmi minták terjedése messze lehagyja a genetikai változás ütemét.”

Aki ügyesebben tanul, gyorsabban adaptálódik, jobban szerveződik – előnybe kerül akkor is, ha biológiai szempontból semmilyen különösebb előnyt nem hordoz.

A kulturális evolúció sajátos következménye, hogy a változás sebessége már nem kötődik a generációs időhöz. Az új ismeretek életünk során is átrendezhetik a környezetünket, az intézményeinket, a viselkedésünket – nincs szükség arra, hogy megvárjuk a leszármazottakat. Gondoljunk a mesterséges intelligencia robbanásszerű elterjedésére, amely néhány év alatt új szakmákat, tanulási módszereket, gazdasági rendszereket alakít át. Ahogy egy technológia megjelenik, már hatással is van az emberi viselkedésre, munkára, gondolkodásra, és kényszeresen új kulturális válaszokat generál. A kulturális evolúció tehát önmagát gyorsítja: a fejlődés anyaga maga az információ, amely végtelenül átírható és másolható.

Mindez oda vezet, hogy ma két különböző evolúciós mechanizmus él párhuzamosan: a lassú genetikai és a szélsőségesen gyors kulturális. A biológiai öröklődés továbbra is létezik, csak hatása arányaiban kisebb lett – épp a tudományos evolúció, az egészségügy fejlődésének köszönhetően. A kulturális változások tempója pedig olyan ütemben alakítja át a környezetet, hogy a biológiai evolúció már nem képes vele lépést tartani. Az emberi alkalmazkodás fő terepe immár nem a test, hanem a tudás és a társadalmi struktúrák. Ez az aszimmetria magyarázza azt is, miért lehet releváns a kérdés: ha a génjeink lassabban változnak, de a világ körülöttünk évtizedenként radikális fordulatokat vesz, milyen szerepet szánunk a biológiának a 21. században?

És hogyan értelmezzük az evolúciót egy olyan korszakban, ahol az információ gyorsabban alkalmazkodik, mint mi magunk?

A biológiai és kulturális evolúció eltérő tempója újfajta feszültséget hozott a modern társadalmakba. Míg genetikai örökségünk még mindig egy vadászó-gyűjtögető világ alapvető kihívásaira van hangolva, addig kulturális környezetünk alig néhány évtized alatt radikálisan átalakult. Az emberi szervezet például még mindig úgy gazdálkodik az energiával, mintha gyakori éhínségekre kellene felkészülnie — a valóság ezzel szemben ma inkább az, hogy a túlzott kalóriabevitel és a mozgásszegény életmód a fő probléma. Innen nézve az evolúció „lassúsága” nagyon is kézzelfogható: sok népességben továbbra is megmaradtak az energiamegtartásra optimalizáló génvariánsok, miközben a környezet már nem indokolja ezt a beállítottságot.

A kulturális környezet növekvő üteme tehát gyakran szembemegy biológiai paramétereinkkel. Ez a disszonancia látványosan jelenik meg a mentális egészség területén: idegrendszerünk társas valóságot, kis közösségeket és személyes kapcsolódást feltételez, miközben az emberek tömegei élnek elszigetelten, digitális interakciók között. 

A biológiai alkalmazkodás itt sem képes lépést tartani: érzelmi és figyelmi kapacitásaink nem arra lettek tervezve, hogy másodpercenként több tucat új inger és információ bombázzon bennünket. Az evolúció és a kultúra közti sebességeltérés tehát már a pszichés állóképességet is próbára teszi.

Amint azt Leda Cosmides és John Tooby, a University of California evolúciós pszichológusai írták egy tanulmányukban:

az agyunkban még mindig az őskori emberi agy működési elvei dominálnak — másodpercenként több tucat új inger és információ bombázása ma már olyan környezetet teremt, amelyre közel sem vagyunk optimálisan felkészülve.

Máshogy fejlődünk és ennek meg is fizetjük az árát

Ezen feszültség gazdasági következményei is jelentősek: a modern konjunktúra ugyanis olyan társas és kognitív készségeket jutalmaz, amelyek nem feltétlenül állnak összhangban a biológiai örökséggel. Egy vadászó-gyűjtögető csoportban a túlélés kulcsa a kollektív összetartás és a rövid távú, gyakorlati problémakezelés volt. A globális kapitalizmus viszont a hosszú távú tervezést, az absztrakt gondolkodást, a folyamatos tanulást és a technológiai adaptációt helyezi előtérbe — ezek pedig erősen kulturális, nem pedig genetikai úton öröklődnek. A sikeresség így egyre kevésbé függ biológiai adottságoktól, és egyre inkább azoktól a kulturális tőkékből, intézményekből és tudásrendszerekből, amelyekhez hozzáférünk.

Mint arról az OECD a „Skills for 2030” tanulmánya is rámutat: „a számítógépes technológiák ugyan kiszorították a rutinfeladatokat végző munkaerőt, de új foglalkoztatási lehetőségeket is teremtettek … a munkavállalóknak még inkább az emberi kreativitásra, felelősségre és „tanulni tanulásra” van szükségük egész életük során.” A szervezet értékelése szerint a fizikai, egészségállapottal összefüggő – vagyis a biológiai evolúcióhoz kapcsolódó – képességek teljesen háttérbe szorulnak.

 Ugyanígy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyik elemzése hangsúlyozza, hogy „a gyorsan fejlődő mesterséges intelligencia átalakíthatja a globális munkaerőpiacot — különösen a kognitív-intenzív szerepkörökben az előrehaladott gazdaságokban” és ezzel együtt a készségek iránti kereslet radikálisan változik, ami evolúciósan is új tényező.

A kulturális evolúció szerepe itt válik igazán döntővé. Míg génjeink lassan változnak, addig a kultúra gyorsan képes létrehozni olyan új „alkalmazkodási eszközöket”, amelyek biológiai korlátainkat áthidalják. A szemüveg, az antibiotikum, az autó, az internet — mind olyan kulturális innovációk, amelyek radikálisan módosítják, sőt részben semlegesítik a genetikai adottságok jelentőségét.

Szükségtelenné válik a fizikai erő, ha gépek dolgoznak helyettünk; lényegtelen, hogy a látásunk tökéletes-e, ha kis korrekcióval hibátlanul működhetünk; kevésbé számít, hogy milyen betegségekre vagyunk hajlamosak, ha orvosi ellátás kompenzál.

Mindeközben a piac logikája felgyorsítja a kulturális evolúciót: a nagyvállalatok kutatás-fejlesztése, az oktatási rendszerek, a médiatechnológia mind olyan mechanizmusok, amelyek lényegében „versenyeztetik” az ötleteket, normákat és innovációkat. A kulturális szelekció így nem a gének között zajlik, hanem a technológiák, szellemi modellek, a viselkedési formák között. Azok az ötletek terjednek, amelyek vonzóak, hasznosak vagy sokszorozhatók — legyen ez a közösségi média platformja, egy üzleti modell, vagy akár egy társadalmi identitás. Mindez tovább gyorsítja a fejlődést: a sikeres kulturális minták újabbakat szülnek, és a ciklus exponenciálissá válik.

A gazdaság evolúciós jelenségei is ebbe a logikába illeszkednek. A vállalatok például olyan „kulturális organizmusokként” működnek, amelyek versengenek a túlélésért és a növekedésért: a sikeres elemek másolódnak (üzleti modellek, franchise-formák, szabványok), a kevésbé életképesek pedig átalakulnak vagy eltűnnek. A piaci környezet szelekciója ugyanakkor lényegesen gyorsabb, mint a biológiai: egy vállalat akár néhány év alatt globális szereplővé válhat, majd teljesen összeomolhat. Erre utal az a megállapítás is, amely szerint a szabadpiaci verseny „a darwini szelekció logikáját tükrözi, ahol a vállalatok a fennmaradásért küzdenek” — jegyezték meg Matthew Johnson, Martin Price és Mark van Vugt, a Vrije Universiteit amszterdami gazdaságtudományi egyetem kutatói esszéjükben.

Más kutatók, köztük Yun Su, a kínai Southeast University közgazdász professzora, pedig amellett érveltek, hogy

a vállalatok közötti verseny a kulturális csoportszelekció egyik formájaként írható le a gazdasági evolúcióban, vagyis nem a gének, hanem a gondolatok és szervezeti minták versenye határozza meg a túlélés és növekedés irányát.

Ez a kép azt is jelenti, hogy a modern társadalmakban a genetikai hátrányok egy része kulturálisan kompenzálható. A korábban szinte kivétel nélkül halálos betegségek ma kezelhetők; a fogyatékkal élők dolgozhatnak, családot alapíthatnak; a kognitív különbségek részben oktatással vagy technológiával áthidalhatók. Ez a folyamat visszacsatolást hoz: ha a biológiai különbségek kevésbé számítanak, a szelekció „enged”, és szélesebb genetikai variabilitás marad fenn a populációban. Az evolúció tehát nemcsak továbbra is működik, hanem új mederbe kerül — kulturális tényezők által modulálva.

A következmények messzire vezetnek. A biológiai evolúció lassulása és a kulturális evolúció gyorsulása kettős dinamikát hoz létre: miközben génjeink lassan változnak, környezetünk vadul átalakul. Ez egy olyan világot eredményez, ahol az egyéni és kollektív alkalmazkodás kulcsa már nem biológiai, hanem információs jellegű. Az ember sikerességét sokkal inkább az határozza meg, hogy milyen kulturális mintákat tud elsajátítani:

milyen intézményekhez fér hozzá, milyen közösségekbe illeszkedik, milyen technológiákat képes használni, és mennyire tudja követni a változást.

A jövő kérdése így az: vajon meddig tartható fenn ez a kettősség? Ha a kultúra egyre gyorsabban változik, miközben a biológiai evolúció képtelen lépést tartani, nem kerülünk-e egy olyan feszültségállapotba, amely végül visszahat a kultúrára vagy a biológiára? Lehetséges, hogy a jövőben a biológiai evolúciót már tudatosan befolyásoljuk — génszerkesztéssel, biotechnológiával —, hogy újra „szinkronba hozzuk” a kulturális sebességgel? Vagy éppen ellenkezőleg: kulturális mechanizmusokat fejlesztünk ki a biológiai korlátok elfedésére?

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images