Miért csak egyetlen császár maradt a világon?

A világ ura

Naruhito japán császár – ő ma a világon az egyetlen uralkodó, aki a császári címet viseli. A japán nyelvben a tennó szót használják a rang megjelölésére, ami „égi uralkodót” jelent. Hatalma a mai Japánban az 1947-es új alkotmány óta csak formális: ő az állam szimbóluma és a japán nép egységének megtestesítője, de az 1868-ban indult Meidzsi-restaurációtól a II. világháborús vereségig a császár ténylegesen is az ország vezetője volt. A japán császári dinasztia, a Jamato-ház ma a világ legrégibb uralkodóháza. A legenda szerint Japán alapítója és első császára Dzsinmu volt, aki az i. e. 7. és 6. században uralkodott, bár történészek szerint csak mondai alakról van szó. Az első császárt a napistennő, Amateraszu leszármazottjának tartják, ezért minden japán császár isteni eredettel bír. A mindenkori japán császár a japán nemzeti vallás, a sintoizmus főpapja is egyben.

A japán császárfogalom Kínából került át Japánba az i. sz. 7 század környékén. A kínai felfogás szerint a császár az „Ég fia” (Tien-ce), aki az „Égalatti” világ, vagyis az egész földkerekség ura. A kínai császárfogalmat az i. e. 11. és 3. század között, a Csou-korszakban alakították ki, amikor még nem létezett egységes Kína, és nem volt kínai császár sem. Az első császár Csin Si Huang-ti lett, aki az i. e. 221-ben egyesítette az addig széttagolt Kínát, és felvette a császár, azaz a huang-ti címet. (A Csin uralkodóház nevéből ered az ország európai nyelvekben használt neve, így a magyar „Kína”, az angol „China” stb. név is.) A vallási alapú elképzelés szerint tehát

a császár nem pusztán Kína ura, hanem az egész világé, így a gyakorlatban is joggal tart igényt az egész földkerekség fölötti uralomra.