Mitől multipoláris egy világrend?
- Érdemes azzal kezdenünk, hogy a „multipoláris világrend” valójában egy meglehetősen pongyola kifejezés, ami összemos két különböző dolgot. A multipolaritás ugyanis a hatalom eloszlásáról szól, nem pedig a nemzetközi rendről. Simán lehet sok – azaz kettőnél több – pólusú a világ, anélkül, hogy bármiféle nemzetközi rend uralkodna benne, ami persze elég kaotikus, háborúk és konfliktusok dúlta környezetet jelent – például az európai középkor jelentős része ilyen volt –, ehhez jobb lenne nem visszatérni.
- Szintén lehet rend nélküli egy unipoláris nemzetközi környezet, ahol egy hegemón helyzetben lévő nagyhatalom – tipikusan egy birodalom – leuralja a környezetét, és kénye-kedve szerint foglalja el a nemzetközi közösség többi tagját bármiféle egyensúlyt képező más nagyhatalom, és bármiféle akadályt jelentő nemzetközi rend nélkül.
- Végül pedig ott a bipoláris hatalomeloszlás lehetősége, ahol két, egymással szembenálló (szuper)hatalom körül összpontosul a nemzetközi hatalom. Érdekes módon ezt a helyzetet nehéz elképzelni valamiféle rend jelenléte nélkül, hiszen ez utóbbi a stabilitás, és így a bipoláris helyzet fenntarthatóságának egyik fontos feltétele. Magyarul, ha nem jön létre rendező és szabályozó rend egy bipoláris szembenállás esetén, akkor az könnyen olyan konfliktussá eszkalálódik, amelyben végül az egyik fél legyőzi a másikat, vagy mindkettő elpusztul, és így létrejön egy újfajta hatalommegoszlás. Ennek megfelelően a hidegháború idején a nyugati és a keleti tömb által – például a nukleáris fegyverek terén – lefektetett játékszabályok jelentősen hozzájárultak a helyzet stabilitásához.
Tehát a multipoláris világrend nem csupán azt jelenti, hogy több nagyhatalom van a világban, hanem azt is, hogy valamiféle nemzetközi rend szabályozza az egymáshoz való viszonyukat. Erre jó példa a 19. századi Európa, ahol 5-6, nagyjából hasonló erejű hatalom koncert rendszer keretében szabályozta kapcsolatait, és így sikerült is a korábbi évszázadokhoz képest páratlanul hosszú időre fenntartani a rendszerszintű békét és stabilitást a kontinensen.
Lesznek-e új világhatalmak?
Mindezek alapján nincs más hátra, minthogy megvizsgáljuk e két kérdést: kialakulnak-e a következő évtizedben új világhatalmak, illetve körvonalazódhat-e valamiféle új, több nagyhatalomra szabott rend? Ha valaki már esetleg unná a témát, akkor spoiler alert: mindkét kérdés esetén a válasz nagy valószínűséggel az, hogy nem!
A most egy emberként felszisszenő BRICS- és/vagy Eurázsia-hívők kedvéért egyesével elemezzük a lehetséges nagyhatalom-aspiránsokat. A BRICS kapcsán mindig lenyűgöző infografikákat lehet böngészni arról, hogy a világ népességének közel fele, nominális gazdasági össztermékének közel harmada, területének negyede stb. felett rendelkeznek ezek az államok. Impozáns számok, de könnyen lehet hasonlókat fabrikálni például azon országok csoportjáról is, ahol – teszem azt – működnek McDonald’s éttermek. Merthogy nem véletlen, hogy BRICS-csoportról beszélünk, nem pedig BRICS intézményről, unióról, szövetségről stb.
Az sem véletlen, hogy ha fel kellene sorolnunk a BRICS létrehozása óta eltelt közel tizenöt évben elért kézzelfogható eredményeket, akkor erősen törni kellene a fejünket.
A résztvevő államok ugyanis még az érdekeik szintjén is gyakran szemben állnak egymással, miközben közös értékeik vagy közös biztonságpolitikai szándékaik egyáltalán nincsenek. Mindezek után augusztus végén kisebb port kavart a BRICS-csoport bővítése további olyan államokkal, mint az egymással folyamatosan gyűlölködő Irán és Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, a stabilitással szintén nem vádolható Egyiptom és Etiópia, illetve a menetrendszerinti következő államcsődje előtt álló Argentína.
Felkészül az esetleges későbbi csatlakozásra az önmagát – az előbb említett közel-keleti olajállamok nagy örömére – pusztító Venezuela, Algéria, esetleg Kuba, a Kínától tartó Vietnam, továbbá olyan nagyhatalmak, mint Nicaragua és Bolívia vagy Szenegál stb.
Ha én amerikai külpolitikai döntéshozó lennék, ezen országok közül jó néhányat direkt lökdösnék, hogy csatlakozzon a BRICS-hez, belülről pusztítandó azt.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy teljesen figyelmen kívül lehetne hagyni ezeket a fejleményeket, de a BRICS+ összehasonlítása a gazdasági és geopolitikai érdekek, politikai értékek, szervezetrendszerek (!), kulturális kapcsolatok és ezer más szál által összetartott Nyugattal egyszerűen értelmetlen.
Világhatalommá váló BRICS-tag? Van ilyen?
De persze ettől még ott vannak a BRICS egyes tagjai, akik a közvélekedés szerint méltán válhatnak egy multipoláris világ nagyhatalmaivá.
A Latin-Amerikával foglalkozó szakértők keserédes poénja szokott lenni, hogy Brazília mindig is a jövő ígérete volt, és mindig is az marad.
Mindezt az adatok is jól alátámasztják, miszerint a világ gazdasági össztermékéből Brazília részesedése legalább negyven éve folyamatosan csökken. A BRICS létrehozásakor, 2009-ben az ország a világgazdaság több mint 3 százalékát adta, ami mára 2,3 százalékra zsugorodott. Katonai költségvetése kisebb, mint Spanyolországé, globális erőkivetítő képessége nincs.
Moszkva éppen most próbálta meg a lehetetlent, hogy hosszú évtizedek technológiai elmaradottsága, hanyatló demográfiai háttere, korrupcióval átszőtt hatékonytalan gazdasági szerkezete dacára ismét nagyhatalommá váljon. Úgy tűnik, az ismert okokból újabb évtizedekre – vagy talán örökre – elmúlt annak lehetősége, hogy Oroszország felemelkedjen.
India az elmúlt időszakban látványosan gyors növekedésen ment keresztül, de lemaradása így is óriási. Egy főre jutó nominális gazdasági teljesítménye még Bangladesétől is elmarad, és bár hatalmas lakosságszáma miatt összteljesítménye alapján ma már a legnagyobb gazdaságok közé tartozik, minőségi okokból ezt aligha tudja valódi globális befolyásra váltani belátható időn belül.
Ráadásul erősen kérdéses, hogy a világ legnépesebb államának címe áldás vagy átok lesz-e India számára.
Ugyan katonai költségvetése jelentős, ennek fő oka az ország előnytelen geopolitikai helyzetéből és az ellenséges környezetből adódik, ami az előrelátható jövőben leköti Új-Delhi erőit és figyelmét. Januári látogatásom alkalmával maguk az indiai kollégák is úgy fogalmaztak, hogy talán majd 20-30 év múlva India elérhet oda, ahol Kína ma tart.
Mivel Dél-Afrika csak szimbolikus okokból került be a BRICS-csoportba, már csak egyetlen ország merülhet fel, mint az USA és a Nyugat valódi kihívója: Kína. Ez viszont azt jelenti, hogy – legalábbis a következő évtizedekre – el kell vetnünk a multipoláris nemzetközi környezet délibábját, és így az a kérdés sem merül fel, hogy szükség lesz-e valamiféle új nemzetközi rendre ebből az okból kifolyólag. Viszont, amennyiben Kína képes lesz leküzdeni azokat a gazdasági és társadalmi kihívásokat, amelyekről korábban már részletesen írtam, akkor ismét egy bipoláris világ fog kibontakozni, sőt, ez a folyamat már el is kezdődött az amerikai-kínai rivalizálás számos területén.
A fentebb vázolt helyzet természetesen nem jelenti azt, hogy sosem jöhet el a multipoláris korszak.
Hacsak drámai változások nem történnek, az évszázad végére valóban felemelkedhetnek olyan új nagyhatalmak, mint India, Nigéria, Indonézia, miközben Kína megfogyatkozó lakosságszáma miatt már nem jelent majd külön kategóriát, míg az Egyesült Államok bizonyos válságtünetei tartósnak bizonyulhatnak. De mindez nem befolyásolja azt, hogy a mi életünkben még a Nyugat által meghatározott rend fenntartása marad hazánk érdeke.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Címlapkép forrása: Getty Images
