A Vasfüggöny leomlása után a volt szocialista országok területén egyfajta „gazdasági vadnyugat” bontakozott ki, hiszen a piaci kapitalizmussal ismerkedő lakosság pénzügyi tudatossága viszonylag alacsony volt, az állami szabályozói rendszerek kialakítása pedig gyerekcipőben járt. Az ilyen környezet remek táptalaja volt számos más etikátlan, kizsákmányoló üzleti és gazdasági vállalkozás mellett a Ponzi-rendszereknek, vagy piramisjátékoknak is.
Bár az 1990-es, 2000-es években a piramisjátékok Magyarországon is rengeteg embert megkárosítottak, a legkatasztrofálisabb következménye ezeknek a csalásoknak alighanem Albániában volt, ahol néhány Ponzi bedőlése után összeomlott az államapparátus és polgárháborús helyzet robbant ki.
Albánia az 1990-es évek elején Európa egyik legszegényebb és legelmaradottabb országa volt, az egy főre jutó GDP alig 600 dollár volt, az átlagos havi jövedelem valahol mai értéken 30 ezer forintnak megfelelő albán lek körül mozgott.
Ilyen nexusban sokakat vonzott a gyors meggazdagodás ígérete: sorra bukkantak fel a különféle „befektetési vállalatok,” amelyek akár havi (!) 10% hozamot is kínálhattak ügyfeleiknek.
Amellett, hogy a „fantasztikus befektetések” híre szájról szája is gyorsan terjedt, a nyilvános marketingkampányok mellett a politikusokat is bevették a Ponzi-sémákat működtető "üzletemberek" a befektetések reklámozásába. Emellett szintén problémás volt, hogy a központi bank (érdekes módon az IMF tanácsára) nem vette ellenőrzése alá a kereskedelmi bankok tevékenységét.
1996-ra az ország gazdaságát szinte teljesen átszőtték a piramisjátékok. A lakosság mintegy kétharmadának volt pénze ezekben a befektetésekben, a külföldön élő albánok hazautalták bevételeiket, hogy berakják a Ponzikba.
Egyes becslések szerint több mint 1 milliárd dollárnyi befektetés forgott ezekben a Piramisjátékokban, ami megfelelt az akkori albán GDP mintegy harmadának.
Sokan a házukat és vállalkozásukat is eladták, hogy pénzt tudjanak rakni a Ponzikba.
Sok olyan vállalat volt persze, amely a masszív likviditását valós gazdasági tevékenységre is használta: a Vefa cégóriás például a turizmus piacában is elmélyült, de akárhogy is nézzük, a kiígért, havi 10%-ot is meghaladó hozamokat csak az új ügyfélbefizetésekből lehetett fedezni. Ezek a cégek nyilván egymás „befektetéseibe” is tettek pénzt, sőt, mivel az albán maffia is nyakig benne volt ebben a bizniszben, sok piramisjáték befektetéseit valójában fegyvercsempészet finanszírozására használták.
Az összeomlás pillanata 1996 őszén jött el. Ennek alapvetően két oka volt: egyrészt jelentősen visszaesett a régióban történő fegyvercsempészet a Jugoszláviára (Szeriba és Montenegró) kirótt ENSZ-szankciók feloldása miatt, másrészt választások voltak Albániában, így politikai bizonytalanság állt be. A Ponzi-rendszerek egymásra kezdtek licitálni a kiígért hozamok jelentős növelésével, hogy ügyfeleket vonzzanak be: a Populli például egy ponton már 30%-os havi hozamot ígért.
A piramisjátékok – hatósági fellépés híján – általában akkor omlanak be, ha a sémák üzemeltetői már nem tudják fizetni sem a hozamokat, sem a pénzkivonásokat, 1996 novemberében elsőként a Sudja nevű vállalat dőlt be. Ez alapjaiban rengette meg az „új típusú befektetésekbe” vetett bizalmat, más cégeknél is elapadtak a befizetések, így a hozamfizetések is elkezdtek elmaradozni és egy idő után már a pénzüket sem tudták kivenni az ügyfelek. Ahogy az első problémák híre elkezdett végigjárni a lakosság körében, tömegesen megrohanták a befektetők a „pénzügyi vállalatokat,” de itt zárt ajtók és üres irodák várták őket.
Bár hatalmas összegek égtek el és a lakosság kétharmada legalább részben elvesztette megtakarításait,
valószínűleg elsősorban azért alakult ki polgárháborús helyzet, mert a kormányzó albán Demokrata Párt politikusai is aktívan támogatták, szponzorálták a piramisjátékokat és arra buzdították a lakosságot, hogy adják oda a pénzüket a „pénzügyi vállalatoknak.”
Így tehát, amikor 1997 januárjában elindultak az első tüntetések, ezek az események gyorsan át is alakultak politikai jellegű, kormányellenes demonstrációkká.
Bár a kormány próbálta katonákkal, rendőrökkel megfékezni a gyorsan erőszakossá váló tüntetéseket, a hatósági szervek embereinek is volt pénze a bedőlt piramisjátékokban, így ahelyett, hogy „betörték” volna a tüntetőket, sokan inkább átálltak hozzájuk.
Miután eldördültek az első lövések, komplett katonai bázisok adták át önként a fegyverraktáraikat a kormány lemondását követelő tüntetőknek, lázadóknak.
A legtöbb halálos áldozatot végül egyébként nem is a kormányerők és a lázadók közti összecsapások okozták, hanem az, hogy a rendfenntartó erők működése egyik napról a másikra szinte teljesen megszűnt, ezért bűnbandák vették át az uralmat több nagyváros fölött is. Amellett, hogy ezek a bűnbandák zsarolták, zaklatták és terrorizálták a lakosságot, egymással is gyakran összecsaptak.
Mielőtt teljesen összeomlott volna Albánia, az ENSZ márciusban békefenntartókat küldött az országba, a kormány lemondott és nyáron új választásokat írtak ki. A választáson az ellenzéki Albán Szocialista Párt fölényes győzelmet aratott, az ország stabilitása visszaállt, a békefenntartók pedig augusztusban kivonultak. Ezután az ország lassú, de biztos gazdasági növekedésbe, nyugati integrációba és demokratizálódásba fogott, Albánia ma a magyar turisták körében is egyre népszerűbb célpont.
Címlapkép forrása: Antonello NUSCA/Gamma-Rapho via Getty Images
