Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Közel másfél éve már írtam a kínai gazdaság előtt álló strukturális kihívásokról. Ezek egyike a növekedési modell átalakítása, pontosabban annak elmaradása az elmúlt másfél évtizedben. Az alapvető gond az, hogy bár a kínai vezetés már 2010-ben meghirdette az elmozdulást a beruházás- és exportvezérelt növekedés felől az innováción és belső fogyasztáson alapuló modell irányába, ezt jórészt nem hajtotta végre.
Sőt, az elmúlt évtizedben még tovább erőltették a beruházásokat, amiből ingatlanpiaci lufi, ipari túltermelés és rettenetes eladósodottság alakult ki.
Mindez arra kényszeríti a kínai államot, hogy még jobban felpörgesse az exportot, merthogy a belső kereslet továbbra is lanyha. Csakhogy időközben véget értek a liberális szabadkereskedelem évei, és többek között éppen a kínai gazdaság irtózatos globális hatású egyensúlytalanságai ösztökélték arra az Egyesült Államokat, az EU-t, sőt még a Pekinghez közelebb álló feltörekvő gazdaságokat is, hogy protekcionista védővámokat vezessenek be.
Ez azzal fenyeget Kína számára, hogy az amúgy is renyhe gazdasági növekedés utolsó pillérét is kirúgják alóla.
A beruházások további erőltetése a már így is gigászi, a GDP 300 százalékát is meghaladó eladósodottságot emelné tovább, a kínai fogyasztó meg továbbra sem fogyaszt. Leginkább azért nem, mert nincs elég pénze, hiszen a kínai munkavállalók arányaiban jóval kevésbé részesülnek az általuk megtermelt gazdasági össztermékből, mint nyugati társaik. Persze ezzel el is érkeztünk a megoldás receptjéhez: emelni kellene a béreket a GDP százalékában. Azonban van itt egy bökkenő, hiszen akkor valakitől cserébe el kéne venni némi pénzt. Ez lehet a helyi és központi kormányzat vagy a magánszektor. Kína azonban autoriter rendszer, így az állam szerepének csökkentéséről szó sem lehet, sőt, Hszi Csin-ping hatalomra kerülése óta egyre nő a szerepe a gazdaságban is. A helyi, tartományi kormányzatokkal Pekingnek csínján kell bánnia, hiszen egy nagyon precíz hatalmi egyensúlyt kénytelen fenntartani az öntudatos helyi érdekcsoportok és a pártállam között. A magánszektor és annak tulajdonosai, azaz a gazdagok (régebben burzsoázia, de ezt ma már szemérmesen nem használják a Népköztársaságban) viszont szintén rendkívül befolyásosak.
Így a pártvezetés velük sem szívesen húzna ujjat, különösen ha Hszi szeretne örökre hatalmon maradni
Egy lehetőség marad, a pótcselekvés, a gazdasági kormányzás imitálása és ezáltal a további eladósodás. A most bejelentett élénkítő csomag is ebbe az irányba mutat, hiszen egy újabb csereakcióról van szó, ahol a kínai állam hosszú lejáratú hitelekből finanszírozott közvetlen pénzügyi támogatást nyújt a kínai vásárlóknak, ha azok lecserélik régebbi járműveiket vagy háztartási és elektronikai eszközeiket egy újabbra. Az így megvásárolható újabb termékek köre egészen széles, hiszen a teherszállító hajóktól kezdve a teherautókon, városi buszokon és mezőgazdasági gépeken keresztül egészen az új energiával hajtott személyautókig, háztartási kis- és nagygépekig, mobiltelefonokig terjed.
Csakhogy kérdéses, hogy a felajánlott kedvezmények elégségesek-e a vásárlási kedv feltüzelésére.
Egy új elektromos autó vásárlása esetén legfeljebb 15.000 jüan, azaz körülbelül 825 000 forintot lehet visszaigényelni. A háztartási gépek esetén 15-20 százalékos kedvezményt lehet érvényesíteni, de legfeljebb 2000 jüanig, azaz 110 000 forintig bezárólag, és mobiltelefonok, tabletek és okosórák esetén az új eszköz nem lehet drágább 6000 jüannál, azaz 330 000 forintnál. Az, hogy ekkora kedvezmények a vásárlók hány százalékát győzhetik meg, legalábbis kérdéses. Ráadásul még egy év sem telt el az előző, 2024 tavaszán meghirdetett hasonló program óta, ami elég sikertelenül zárult, nem csupán a fogyasztók, hanem a makrogazdasági mutatók szempontjából is, hiszen a termelői árindex (PPI) 2024 novemberében továbbra is -2,5 százalékon állt, ami jelentős romlást jelent a júliusban mért -0,8 százalékhoz képest. Ugyanígy nem sikerült megfelelő szintre tornázni a fogyasztói árindexet sem, amely 0,2 százalékra lassult novemberre.
Csakhogy az igazi gond nem az, hogy egy-egy ilyen csereakcióval mennyire sikerül felpumpálni a fogyasztást, hanem hogy mindez mennyire fenntartható, illetve ki finanszírozza. Az első esetben valószínűsíthető, hogy a kínai népesség hosszabb távon számolt összfogyasztása nem nő, hiszen csupán előre hozzák a vásárlásaikat a támogatásnak köszönhetően. Ez amennyivel megnöveli a fogyasztást rövid távon, ugyanannyival csökkenti hosszabb távon, így a végeredmény nulla.
Persze ezen lehet valamennyit segíteni, ha folyamatosan újabb és újabb csereprogramokkal rukkol elő a kínai állam, azonban ez elvezet a finanszírozás kérdéséhez.
Ha a fogyasztás növekedését a GDP felhasználásának átalakításával, azaz strukturális modellváltással, a munkajövedelmek arányának emelésével érné el Peking, az nem csupán fenntartható, hanem kívánatos is volna. Ha azonban a jelenleg látható módon, az államadósságot csillagászati magasságokba lökve finanszírozza ezeket a programokat, azzal fából vaskarikát próbál csinálni, égeti a pénzt, de hosszabb távon nem ér el komolyabb eredményt. Mindazonáltal a valódi megoldás nem gazdasági, hanem politikai természetű, ám e téren nem várható változás Kínában belátható időn belül.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
