Úgy tűnik, totális baklövést követ el Amerika legnagyobb riválisa a Közel-Keleten – Vagy mégsem?

Két dudás, két stratégia

Az Egyesült Államok jelenléte a Közel-Keleten már hosszú évtizedekre tekint vissza, különböző diplomáciai kapcsolatépítéseken keresztül már a 19. század második felétől egyre fontosabb szereplő lett a térségben. Az igazi fordulópontot viszont 1928 jelentette, mivel Washington ekkor érte el, hogy az európai gyarmattartó birodalmakhoz hasonló gazdasági előnyöket kapjanak az amerikai vállalatok a Vörös vonal-egyezménnyel. Bár már önmagában ez is jelentős befolyásolási teret nyitott, a valódi regionális vezető befolyásoló hatalmi státuszt az 1947-es Truman-doktrína hozta el. Ekkor a térség a hidegháborús csatározások egyik potenciális helyszíne lett, drasztikusan növekvő fontossággal a globális olajellátását illetően. A második világháborút követően több komoly konfliktus alakult ki, ám a Fehér Házban két kifejezetten fontos szemlélet dominált:

Izrael állami létének biztosítása és a Perzsa-öbölből kiáramló nyersanyagok zavartalansága.

Ezek egyébként olyan alapgondolatok az Egyesült Államok közel-keleti politikájában, amelyek máig meghatározóak.

Az amerikai stratégia másik része az volt, hogy a Közel-Kelet hatalmi vákuumait igyekszik kihasználni, és hajlandó egyre jelentősebb katonai hatalomként is megjelenni. Erre Izraelben és a Perzsa-öbölben is volt igény, utóbbiban különösen az európai hatalmak kivonulását követően. Mindez amerikai katonai bázisok felbukkanását eredményezte, ezekre pedig visszatérően (öbölháború, iraki háború, Iszlám Állam elleni beavatkozások, Afganisztán) támaszkodtak is. Az utóbbi években viszont mintha Washington egyre kevesebb figyelmet szentelt volna a Közel-Keletnek, inkább a Távol-Kelet kezdte foglalkoztatni a döntéshozókat. Ez nem jelentette azt, hogy az Egyesült Államok megszűnik a Izrael és az Arab-félsziget elsődleges biztonsági garantálójaként létezni, de keletkeztek olyan hatalmi hézagok, amelyekbe Oroszország és Kína is igyekezett beférkőzni.

Kína, nagy riválisától jelentősen lemaradva, az 1980-as évek gazdasági reformjait követően gyorsan kezdte el növelni a súlyát a globális gazdaságban és jelentőségét a világpolitikában. Mindez azt eredményezte, hogy a szénhidrogénekre alapozott energiatermelése már a 90-es évek elején importra szorult, ebben pedig egyre nagyobb részt vállalt ellátóként a Közel-Kelet. Ekkoriban még szinte elképzelhetetlenül távolinak tűnt, hogy az „elmaradott és szegény” Kína valamikor majd felveszi a versenyt a nyugati hatalmakkal, ezért az olcsó termelésre alapozó vállalatok özönlöttek az országba, ez pedig folyamatosan felfelé hajtotta az energiaigényeket, ami meg a nyersanyagok behozatalát. Fokozatosan kialakult Peking függése a Közel-Kelettől, ám a háttérben a kínai vállalatok egyre több saját technológiát, versenyképesebb megoldásokat állítottak elő, amiket aztán elkezdtek szerte a világon exportálni. Ennek jelentőségét felismerte a kínai politikai elit is, és 2013-tól az Övezet és Út Kezdeményezés (Belt and Road Initiative – BRI) segítségével ezt a stratégiát lényegében kőbe is vésték. Visszatérő kritikája ennek, hogy Kína gyakorlatilag megismétli a 19-20. századi európai gyarmatosító logikát modernebb köntösben:

az olcsó nyersanyagok áramolnak a hatalom felé, majd az abból előállított jóval nagyobb értéket képviselő késztermékekkel pedig elárasztották a világot.

China has significant interests at stake in the conflict with Iran. About half of China's oil imports come from the Middle East, primarily through the Strait of Hormuz. Our @CSIS report unpacks China's investments and pursuit of a potential military foothold near the Strait. pic.twitter.com/yY7Zv3A7Nw https://twitter.com/CSIS?ref_src=twsrc%5Etfw

— Brian Hart (@BrianTHart) June 24, 2025

Pekingben azért felismerték, hogy önmagában a gazdasági mutatók és a kereskedelmi hatalom szerepe nem lesz elegendő ahhoz, hogy az Egyesült Államok korábban megdönthetetlennek gondolt vezető szerepét kikezdje, ezért folyamatosan nagy figyelmet fordítottak a katonai fejlesztésekre, a haditengerészet súlyának növelésére, valamint óvatosan elkezdték ezeket más országok számára is eladni, potenciálisan tekintettek/tekintenek a Közel-Keletre. Mondják mindezt úgy, hogy Peking jellemzően a „be nem avatkozás” elve mentén alakítja a külpolitikáját, bár ez számos kritikát kapott világszerte. A kijelentés ugyanis nem takarja azokat a „hibrid” vagy „szürkezónás” tevékenységeket, amelyben Kína kifejezetten nagy szakértelemre tett szert az utóbbi években. Mivel a modern globális hatalmi versenyfutás nem elsősorban a katonai erőre, és a kereskedelmi-gazdasági súlyra támaszkodik, hanem egyre inkább a technológiára és a kettős felhasználású (polgári és katonai céllal is alkalmazható) termékek kereskedelmére. Ez utóbbi versenyében eddig a kihívó egész jól állt, aztán 2023 őszén hirtelen minden felfordult.

Megváltozott körülmények

Amikor 2023 október elején a Hamász palesztin iszlamista terrorszervezet váratlanul véres akciót indított többségében izraeli civilek ellen, akkor a Közel-Kelet legfontosabb szempontja újra az lett, hogy melyik hatalom képes számára garantálni a biztonságot, méghozzá katonai szempontból. A kezdeti feszültség ráadásul nem is csitult el, hanem egyre csak eszkalálódott: a libanoni Hezbollah, a jemeni húszik, majd Irán is belekeveredett, sőt, Jordánia és Katar is érintetté vált azzal, hogy a síita hatalom rakétáit az ország felett lőtték le. Azt sem szabad elfelejteni, hogy több ország is lényegében tűzvonalba került, felette szálltak el a rakéták, vagy épp attól tartott, hogy valamikor eszkalálódhat a helyzet. Ebben a helyzetben világosan az a hatalom lett a vonzóbb, amelyik hajlandónak mutatkozott többet tenni a saját szövetségesei biztonságáért. Ebben

a versenyben Kína eddig látványosan elbukni látszik, pedig lenne oka a határozottan fellépésre bőven.

Az Izrael és Irán között dúló konfliktus közepette világszerte a legnagyobb félelmet az jelenti, hogy Teherán meglépi a Hormuzi-szoros lezárását. Bár erre már történtek bizonyos „előkészületek” (az áthaladó hajók engedélykötelességének bevezetése, a GPS-jelek zavarása, az iráni parlament bejelentése), az továbbra sem látszódik, hogy ténylegesen katonai típusú lezárás következne, ez valószínűleg a síita rezsim legutolsó húzásai közé tartozna. Mindazonáltal Damoklész kardjaként ott lebeg ez a lehetőség is a világ számára, ez pedig éppen Kínára sújthatna le az egyik leginkább, mivel rengeteg kőolaj és cseppfolyósított földgáz (LNG) épp a Távol-Keletre tart (Peking innen szerzi be kőolajexport közel felét, míg az LNG ötödét). Mégis Peking, mintha „ott se lenne” – érzékelhetik ezt sokan a legfrissebb híreket olvasva.

Ha a Közel-Kelet instabil, a világ nem lesz békében. Ha a konfliktus tovább eszkalálódik, nemcsak a szemben álló felek szenvednek nagyobb veszteségeket, hanem a regionális országok is nagy károkat

– jelentette ki maga Hszi Csin-ping kínai elnök június 19-én, arra utalva, hogy nekik is alapvető érdekük a régió biztonsága.

Oroszország és Kína is Irán szoros szövetségesének számít, korábban 2025 tavaszán mindkét hatalom a támogatásáról biztosította Teheránt, amikor még csak fenyegetésnek tűnt, hogy Izrael vagy az Egyesült Államok katonai akciót indít a síita hatalom ellen. A tényleges háború kirobbanása óta Moszkva és Peking egyaránt a békés rendezésre szólít fel, és még inkább szeretnék elkerülni az eszkalációt. Mindkét hatalom tűzszünetet szorgalmaz, valamint határozottan elítélik Izrael cselekedeteit. Ugyanígy felhívták az Egyesült Államok figyelmét is, hogy tartózkodjanak a beavatkozástól. Hozzá kell tenni, hogy Peking közvetítői szerepfelfogása már csak azért is tekinthető egy jól eladható politikai blöffnek, mint valós szándéknak, mert

Izrael az Iránnal fennálló szoros kapcsolata miatt szinte bizonyosan nem fogadná el semleges tárgyalónak.

Hosszútávú tervek

Richard Fontaine, a washingtoni székhelyű Center for a New American Security agytröszt vezérigazgatója elmondta, hogy hiába Kína jelentős függése, nem látja esélyét, a Népi Felszabadító Hadsereg (People’s Liberation Army – PLA) hadihajói megjelenjenek a Hormuzi-szorosnál. Erre kifejezett példát egy korábbi eset, a Vörös-tenger bejáratát jelentő Báb el-Mandeb esete mutatott, amely szintén fontos átkelő Peking számára. A keleti nagyhatalom diplomatái akcióba is lendültek, ám ahelyett, hogy a lázadó húszikat megpróbálták volna rávenni egy általános visszatáncolásra a kereskedelmi hajók támadásaitól, inkább kötöttek egy külön megállapodást velük. Ez arról szólt, hogy a kínai zászló alatt érkező vízi járművek attól fogva biztonsági garanciákat kapnak, tehát az ország megmutatta, hogy az elsődleges szempont inkább a „saját érdekeinek védelme”, mintsem a globális vízi utak biztonságának felügyelete.

Vannak azonban más perspektívák is, amelyet Kína politikájának megértésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni. A legfontosabb, hogy Peking és Teherán 2021-ben jelentett be egy 25 évre szóló összesen 400 milliárd dollár értékű, átfogó stratégiai megállapodást, amelyben épülnek majd a közlekedési infrastruktúra és kiemelt szereppel bír majd az energiakitermelés. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a BRI szárazföldi kelet-nyugat útvonalának egyik kulcsa Irán. A szoros összefonódások miatt sem akar kilépni a közvetítő szerepből, mivel egy ilyen húzás súlyos eszkalációval fenyegetne, és szinte kizárt, hogy Kína éppen az országhatáraitól távol eső szövetséges miatt csapna össze az Egyesült Államokkal. Sokkal inkább a Kína részének tekintett Tajvan megszerzéséért, ehhez egyébként most hasznos tapasztalatok sorát szedik össze Irán bombázása kapcsán.

President Xi Jinping met with Iranian President Seyyed Ebrahim Raisi. President Xi congratulated Iran on becoming a BRICS member, and stressed that the decision of membership expansion adopted at the Summit is a historic one and will have a significant influence on the world. pic.twitter.com/ersRmjbPJM https://t.co/ersRmjbPJM

— Hua Chunying 华春莹 (@SpokespersonCHN) August 24, 2023

Kína hatékonyan fegyverek eladásával tudná javítani Teherán helyzetét, éppen a India és Pakisztán közötti összecsapások mutatták meg 2025 májusában, hogy a keleti haditechnikának van keresnivalója a nyugatival szemben (meg nem erősített információk szerint a kínai J-10C típusú vadászgépek több francia fejlesztésű Rafale vadászgépet is lelőttek). Ennek ellenére Peking inkább a diplomáciai üzenetek terén jeleskedik, még Karoline Leavitt, a Fehér Ház szóvivője is megerősítette, hogy nem látnak jeleket arra, hogy Kína katonai támogatást nyújtana Iránnak (ebben egyébként szintén egy platformon vannak Oroszországgal).

A neutrális politika magyarázata abban keresendő még a komoly szövetségesek esetében is, hogy ezzel egyértelműen és látványosan sérülne a „be nem avatkozás elve”. A másik hogy Kína bár komoly befolyásra tett szert a világ számos területén, a doktrínájuk alapjai nem változtak:

egyszerűen nem akarnak belekeveredni egy konfliktusba távol a hatalom határaitól.

Az is fontos viszont, hogy stratégiai elképzelés sokkal hosszabb időtartamra szól, mint az amerikai gondolkodásban. A kínai politika felismerte, hogy Donald Trump amerikai elnök látványos visszalépése a nemzetközi intézményekből és szervezetektől egy komoly lehetőséget teremt meg számára. Ennek következtében 2025 májusában indult hongkongi székhellyel a Nemzetközi Közvetítői Szervezetet (IOMed), amely a kormányközi közvetítői szerepköröket igyekszik elősegíteni.

The signing ceremony of the Convention on the Establishment of the International Organization for Mediation (IOMed) kicks off in #HongKong today, with the #Chinese Foreign Minister Wang Yi attending the ceremony.The #IOMed will be the world's first intergovernmental legal… pic.twitter.com/Lqwi5HT1b6 https://twitter.com/hashtag/HongKong?src=hash&ref_src=twsrc%5Etfw

— Bridging News (@BridgingNews_) May 30, 2025

A Közel-Kelet jelenlegi helyzetében az tűnik ki egyértelműen, hogy a diplomáciai erőfeszítések hasztalannak tűnnek, sokkal inkább a valós katonai beavatkozási hajlandóság és képesség dominál. Ez Kínát a konfliktus során egyértelműen a háttérbe helyezi és nem kizárólag Izrael, hanem az Arab-félsziget gazdag monarchiái számára is, mivel a június 23-i események a napnál világosabban világítottak rá arra, hogy a biztonságukra az elsődleges veszélyforrást Irán jelenti. Ebben a helyzetben elengedhetetlen, hogy a térségben legyen egy olyan hatalom, amely képes gyorsan és hatékonyan cselekedni. Washington ebben a helyzetben eddig jól vizsgázott, mivel az Izrael felé tartó rakéták semlegesítésén túl hajlandó volt „megégetni magát” a szövetségeséért a nukleáris központokra mért légicsapásokkal, valamint a Katarra kilőtt rakéták lelövésénél. Kérdés, hogy hosszabb távon ez mennyire lesz eredményes, vagy esetleg a Kína által sugárzott nyugodt erő felé fog átbillenni a térségi szemlélet.

A látszólagos semlegesség ezzel együtt nem kevés rizikóval jár, mivel a térségi partnerek úgy is érezhetik, hogy Peking cserben hagyja őket, és nem is akar beavatkozni az oldalukon, ezt pedig hosszú távon nehéz lehet helyre hozni.

A címlapképen egy 2025-ös kínai-orosz-iráni közös hadgyakorlat látható az Indiai-óceánon. Címlapkép forrása: Iranian Army/Anadolu via Getty Images