Miért akarja meghódítani Ukrajnát Putyin? – Száz évvel ezelőtti szövegek adhatnak választ a kérdésre

Az eurázsianizmus

Eurázsia földtani értelemben az Európából és Ázsiából álló egyetlen nagy kontinenst jelenti. Ugyanakkor az orosz geopolitikai gondolkodásban meghonosodott egy politikai értelme is, amely szerint

Eurázsia nem foglalja magában az egész szuperkontinenst, hanem a Kelet-európai-síkság nyugati határaitól a Csendes-óceánig tartó területet jelenti, lényegében az egykori cári Oroszország és a Szovjetunió területét.

Eurázsiának ezt a geopolitikai koncepcióját az 1917-es bolsevik forradalom miatt nyugatra emigrált orosz gondolkodók egy köre, az eurázsianisták fejtették ki írásaikban. A mozgalom két alapítójának és első korszaka két legjelentősebb képviselőjének Nyikolaj Szergejevics Trubeckojt – róla ebben a cikkünkben írtunk bővebben – és Pjotr Nyikolajevics Szavickijt tartják. Az eurázsianisták 1921-ben Szófiában adták ki első gyűjteményes kötetüket Kivonulás Keletre. Előnézet és beteljesedés címmel, így ez az év tekinthető a mozgalom kezdetének. Az irányzat az 1920-as években élte virágkorát, de első képviselői – Trubeckoj és Szavickij mellett Georgij Vernadszkij, Grigorij Florenszkij, Leonyid Karszavin és Pjotr Szuvecsinszkij – között idővel komolyabb nézeteltérések keletkeztek, és a beépült szovjet ügynökök is tettek róla, hogy az 1930-as évek elejére felbomoljon a mozgalom.

Az eurázsianista eszmék ugyanakkor egyáltalán nem vesztek ki az orosz gondolkodásból, hanem ma is virágoznak. A mozgalom „nagy” generációját követően például az egy 2012-es beszédében Vlagyimir Putyin orosz elnök által is idézett Lev Gumiljov járult hozzá fontos gondolatokkal az eurázsianista eszmekörhöz – az ő nézeteivel ebben az írásban foglalkoztunk –, a Szovjetunió felbomlása után pedig a ma nemzetközileg talán legismertebb orosz gondolkodó, Alekszandr Dugin élesztette fel az Eurázsia-központú nézetrendszert – róla itt írtunk bővebben. Dugin – akinek a nézeteit a „neoeurázsianizmus” terminus alatt szokták összefoglalni – 2001-ben egy nemzetközi mozgalmat, az Eurázsia Mozgalmat, majd 2002-ben Eurázsia Párt néven politikai pártot is alapított nézetei terjesztésére.

Bár Duginra olykor mint Putyin „titkos ideológusára” vagy – a hírhedt cári tanácsadó után – Putyin „Raszputyinjára” utalnak, a filozófus valószínűleg kevesebb hatást gyakorol az orosz elnökre, mint azt sokan feltételezik. (Az ukrán titkosszolgálat ennek ellenére végezni akart vele 2022-ben, de végül lánya, Darja Dugina propagandista vált a merénylet áldozatává.) Az Eurázsia-gondolat ugyanakkor egyáltalán nem idegen Putyintól, amit az is jelez, hogy 2014-ben orosz kezdeményezésre létrejött az Eurázsiai Gazdasági Unió, amely szorosabbra akarta vonni a gazdasági integrációt Oroszország, Belarusz és Kazahsztán között. A szervezethez aztán Örményország és Kirgizisztán is csatlakozott. Az Eurázsiai Gazdasági Unió egyfajta posztszovjet EU kívánt lenni, Oroszország szándékai szerint pedig az integráció – természetesen Moszkva vezetése alatt – egyre inkább elmélyült volna. Így

az Eurázsiai Gazdasági Unió és az egész Eurázsia-gondolat lényegében a birodalmi Oroszország (és az azzal nagyjából hasonló területeket lefedő Szovjetunió) orosz vezetéssel történő újjáélesztésének eszköze.

Az eurázsianizmus mint geopolitikai nézetrendszer tehát ma is fontos szerepet játszik, és az új orosz imperializmus egyfajta igazoló ideológiájának szerepét tölti be. Az eurázsianizmussal a geopolitika először vált igazán részévé az orosz gondolkodásnak, az a személy pedig, aki az első valódi orosz geopolitikusnak nevezhető, Pjotr Szavickij volt.

Pjotr Szavickij (1895–1968)

Pjotr Nyikolajevics Szavickij a cári Orosz Birodalomban, a ma Ukrajnához tartozó Csernyihivben született 1895-ben. Petrográdban – a mai Szentpéterváron – közgazdaságtant és földrajzot tanult, az első világháború idején, 1916-17-ben pedig a norvégiai orosz diplomáciai misszióban dolgozott titkárként. Az 1917-es bolsevik forradalom után a polgárháború idején a fehérekhez csatlakozott, de 1920-ban emigrált, előbb Törökországba, majd Bulgáriába. Itt, a bolgár fővárosban jelent meg az eurázsianista mozgalom programadó kötete 1921-ben, a következő évben pedig Szavickij Prágába költözött, ahol egészen 1945-ig maradt, amikor is a megszálló szovjet csapatok elfogták, és a Szovjetunióba hurcolták.

A tudós egészen 1954-ig volt a sztálini Gulág foglya, majd 1956-ban rehabilitálták, ezt követően pedig visszaköltözött a csehszlovák fővárosba. 1961-ben ismét letartóztatták, de nemzetközi nyomásra – többek között az irodalmi Nobel-díjas filozófus, Bertrand Russell közbenjárására – kiengedték. Szegényen és elfeledve halt meg Prágában 1968-ban.

Szavickij arra az örök orosz kérdésre kereste a választ, hogy Oroszországnak vajon a Nyugat felé kell-e törekednie, ahogy azt a nyugatos zapadnyikok gondolták, vagy pedig éppen a Nyugattal szemben kell meghatároznia magát, egyfajta önálló történelmi-szellemi entitásként, ahogy például a szlavofilek vélték.

Különösen az erőszakosan nyugatosító Nagy Péter cár óta vált alapvető kérdéssé, hogy hol is az ország helye a világ szellemi térképén, és ez folyamatos eszmei küzdelmet garantált a nyugatos és a Nyugat-ellenes gondolkodók között.

Ironikus, hogy az egyik elméletileg legjobban kidolgozott Nyugat-ellenes irányzat éppen a bolsevizmus elől nyugat felé menekülő gondolkodók körében jött létre. Az eurázsianizmus válasza ugyanis egyértelmű a kérdésre: Oroszország nem Európa része, így nem is érdemes a Nyugat felé törekednie. Oroszország egy Európától teljesen különböző szellemi terület, sőt – és ez volt a földrajztudós Szavickij legfőbb hozzájárulása a Nyugat-ellenes orosz gondolkodáshoz – teljesen különböző földrajzi terület is. Szavickij szerint ugyanis az eurázsiai szuperkontinens valójában három földrajzilag jól körülhatárolható részre oszlik: Európára, Ázsiára és Eurázsiára, utóbbi alatt pedig nem mást ért, mint az Orosz Birodalom/Szovjetunió területét.

Eurázsia – nem is Európa, nem is Ázsia

Szavickij szerint Európának az a fogalma, amely egyszerre tartalmazza Nyugat- és Kelet-Európát, „tartalmatlan és értelmetlen”. Úgy véli, Európának földrajzi értelemben kizárólag Nyugat- és Közép-Európa tekinthető; ami a Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti képzelt vonaltól keletre van, tehát nagyrészt a Kelet-európai-síkság, az már egy külön földrajzi entitás, Eurázsia része (az Urál hegységtől nyugatra eső része).

Míg Európa szigetekre és félszigetekre oszlik, és mindenhol könnyen elérhető a tenger, addig az eurázsiai kontinens egy nagy tömb, és csak helyenként érintkezik a tengerekkel. Európát hegyek és völgyek láncolata jellemzi, ezzel szemben tőle keletre nagy síkságot találunk. Európában az éghajlatot elsősorban az óceán befolyásolja, így nincs olyan durva hőmérsékleti különbség az évszakok között, míg tőle keletre erősen kontinentális éghajlatot találunk, ahol nagyobb a nyár és a tél közötti kontraszt.

Szavickij úgy véli, az „európai Oroszországnak” nevezett rész, amely földrajzilag a Kelet-európai-síkság – vagy az ő terminológiájával „Fehér-tengeri–kaukázusi-síkság” – geográfiailag sokkal közelebb áll a Nyugat-szibériai-alföldhöz és a Turáni-alföldhöz (nagyjából Kazahsztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán területe), mint Európához.

E három síkság (…) egy sajátos, egyedülálló világot alkot, amely földrajzilag különbözik mind a tőle nyugatra, mind a tőle keletre, délkeletre és délre fekvő országoktól. Ha az egyik kontinenst Európának, a másikat Ázsiának nevezzük, akkor az imént ismertetett középső, az előző kettőt összekötő világot joggal hívhatjuk Eurázsiának

– írja.

De Szavickij a földrajz segítségével nemcsak azt akarja igazolni, hogy Eurázsia egy Európától és Ázsiától is különböző entitás – ahol a hangsúly inkább az Európától való különbözőségen van –, hanem azt is, hogy a földrajzi egységből politikai egység is kell következzen, egy természetesen orosz vezetés alatt álló politikai egység.

Eurázsia határai az Orosz Birodalom határaival esnek egybe, amelyeknek „természetességét” az előbbi időben az is hitelesíti, hogy a határok a háború és a forradalom szörnyű megrázkódtatásai ellenére is többé-kevésbé helyreálltak

– írja.

A földrajzi „természetes határokból” tehát következik, hogy a földrajzi határokon belül egyetlen politikai egységnek kell léteznie. Ez már az orosz terjeszkedés, az orosz imperializmus igazolása Szavickij részéről, még ha el is ismeri, hogy az orosz mellett sok más nép is él „Eurázsiában”, és ezeket megilleti egy bizonyos fokú autonómia.

„[A]z orosz és az európai méretek egyáltalán nem vethetők egybe. Két különböző, a kulturális-kontinensi és a nemzeti-állami fogalom összekeverésén alapulnak. Oroszország-Eurázsiát nem lehet összevetni Franciaországgal, Németországgal vagy egyáltalán bármelyik európai állammal. Analógiát Oroszország és Nagy Károly birodalma, a Német-Római Birodalom; vagy Napóleon birodalma között kell kimutatni: ebben az esetben nyilvánvalóvá válik Eurázsia egységének nagy ereje, organikussága és realitása” – írja.

Szavickij – ahogy általában az eurázsianisták – nem orosz nacionalista az etnikai nacionalizmus értelmében, vagyis nem egy etnikailag homogén Oroszországot képzel el, és nem híve az erőszakos kulturális oroszosításnak, de hogy az egységes Eurázsiának – ideértve természetesen a mai Ukrajnát, Belaruszt és a közép-ázsiai „sztánokat” is – orosz politikai vezetéssel kell működnie, az megkérdőjelezhetetlen számára.

Ez tehát nem etnicista, hanem imperialista – vagy ahogy Szavickij mondja, „össze-eurázsiai nacionalista” – gondolkodás, amely egyrészt ugyan toleranciát hirdet más népekkel szemben, mégis kiemel egy népet a „földrész” többi népe közül, amelynek joga van uralkodnia utóbbiak fölött. Ahogy Szavickij írja, az „Eurázsia” terminus „nem vitatja el, hogy az orosz népnek elsődleges jelentősége van benne”.

Egy 1933-as írásában Szavickij már arról ír, hogy Oroszországnak Kínánál sokkal több alapja van arra, hogy „középső birodalomnak” nevezze magát, ugyanis a szélesebb értelemben vett Eurázsia – az Európát és Ázsiát is magában foglaló szuperkontinens – központi része Oroszország. Ezzel Szavickij sok tekintetben hasonló koncepciót fogalmaz meg, mint a vele kortárs neves brit geopolitikus, Halfort Mackinder, aki az Orosz Birodalom területét „magterületnek” (heartland) vagy kulcsövezetnek tartotta, amely körül Eurázsia tengerhez közelebbi részei „peremívet” képeznek.

Szavickij 1933-as művében azt írja, hogy Eurázsia „az Óvilág központja”, amely lényegében egyben tartja a „peremvidékeket” is. Európa ebben a felfogásban nem több, mint a nagy eurázsiai szuperkontinens egy félszigete. Szavickij úgy gondolja, földrajzi helyzeténél fogva Oroszország hivatott arra, hogy egyesítő szerepet töltsön be, és szüntesse meg Nyugat és Kelet ellentétét.

Az orosz kultúrával az Óvilág központjában egy új és önálló erő nőtt fel az egyesítő és megbékéltető szerephez. (…) Az egész Óvilágot egyformán és teljes mértékben magába foglaló látómezőnek elsősorban orosz látómezőnek kell lennie, és az is lehet

– írja. Oroszországnak ebben a felfogásban már nemcsak a szűkebb értelemben vett Eurázsia egyesítőjeként jut kulcsszerep, hanem az egész eurázsiai szuperkontinensen, az „Óvilágon” belül kitüntetett feladatot kap.

Egy másik írásában Szavickij azt a következtetést is levonja, hogy Oroszországnak nem kell arra törekednie – ami az orosz hódító politika egyik vezérmotívuma volt évszázadokon keresztül –, hogy kijusson a meleg tengerekre, és tengeri hatalom legyen, Oroszország ugyanis nagy szárazföldi hatalom, amely a kontinensen, a „kontinens-óceánon” belül olyan kereskedelmi hálózatot tud létrehozni, amilyet a tengeri hatalmak (például Nagy-Britannia) csak a tengerek uralása révén tudtak.

Önálló kultúra

Szavickij tehát első körben tisztán földrajzi tényezőkkel akarja igazolni, hogy Oroszország sem nem Nyugat, sem nem Kelet, sem nem Európa, sem nem Ázsia, hanem egy teljesen önálló, független és egységes entitás. Emellett azonban külön hangsúlyt helyez arra is, hogy egy önálló, máshoz nem hasonlítható kultúra is kifejlődött, és ennek komoly politikai implikációi is vannak.

Ami a történelmet illeti, Szavickij tagadja az orosz, az ukrán és a fehérorosz nép bölcsőjének tekintett középkori államalakulat, a Kijevi Rusz történelmi jelentőségét. A gondolkodó szerint a Rusz az 1240-es mongol hódítás előtti évtizedekben már a hanyatlás jeleit hordozta, és bár az oroszok etnikailag onnan származnak, továbbá a pravoszláv hit felvétele is akkor történt, a mai orosz kultúra a Mongol Birodalom kultúrájának örököse, nem a Kijevi Rusz kultúrájáé.

Először is szögezzük le, hogy „tatár uralom” nélkül nem lett volna Oroszország

– jelenti ki egyértelműen Szavickij.

Dzsingisz kán birodalma volt az, amely először egyesítette szinte egész Eurázsiát, és ezzel először teremtett igazi eurázsiai kultúrát, amelynek a mongol vazallus Moszkvai Nagyfejedelemség később az örökébe léphetett.

Az eurázsiai kulturális egység történelmileg első megnyilvánulásait nem a Kijevi Ruszban kell keresnünk (…) A mongolok alakították ki Eurázsia történelmi feladatát azzal, hogy lerakták politikai egységének és politikai rendszerének az alapjait. (…) Nemzeti moszkvai állammá fejlődve, összegyűjtve az orosz földeket és össz-orosszá válva, Moszkva az eurázsiai világ új egyesítője lett

– írja Szavickij.

Az eurázsianisták számára – Szavickij mellett Trubeckojnál vagy Gumiljovnál is – a mongol hódítás, vagy ahogy a köznyelvben elterjedt, „tatár iga” időszaka tehát nem annyira az elnyomatás kora, mint inkább a későbbi Oroszország politikai és kulturális alapjainak lerakása. Azt, hogy Oroszországban miért nem sikerült soha demokratikus berendezkedést létrehozni, miért van az államnak és az uralkodónak – legyen az cár, pártfőtitkár vagy elnök – olyan jelentős és alig korlátozott hatalma a társadalom felett, a történészek általában azzal magyarázzák, hogy a mongol uralom miatt itt nem tudott lezajlani olyan társadalmi és politikai fejlődés, mint Nyugat-Európában. Az eurázsianisták ugyanígy gondolják, de ők ezt pozitívumnak tartják, és hangsúlyozzák, hogy Oroszországban eleve nem is működhetne plurális demokrácia és jogállam.

Az eurázsiaiak véleménye szerint az európai demokratikus berendezkedés, mint olyan, nyilvánvalóan nem alkalmazható az oroszországi feltételekre. Az eurázsiaiak nem vitatják, hogy európai körülmények között az megfelelő megoldás. De (…) [o]tt, ahol a széles körre kiterjedő etatizmus és a „tervgazdaság” az élet realitása, az államéletben kell lennie egy bizonyos „állandónak”, egy bizonyos gerincnek, amely az egész államélet stabilitását biztosítaná

– írja Szavickij.

Az orosz-eurázsiai kultúra európai és ázsiai elemeket is hordoz – „ötvözi, s egy meghatározott egységbe tömöríti mindkettő elemeit” –, de mégis egy saját, önálló kultúra. Szavickij úgy véli, hogy az oroszt megelőzően két olyan kultúra volt, amely egyszerre volt európai és ázsiai: a Nagy Sándor később felosztott birodalmában létrejött hellenisztikus kultúra, illetve a bizánci kultúra, amelyek a görög elemet ázsiai elemekkel keverték. Az orosz kultúra lényegében ennek a két kultúrának a szellemi örököse – mondja Szavickij. (Hogy Oroszország Bizánc örököse – „harmadik Róma” – ez évszázadokra visszanyúló toposz az orosz gondolkodásban.)

Szavickij elveti a különösen a XIX. században divatos pánszlávizmus ideológiáját, amely a szláv népek egyesítésére törekedett, és ebben különleges szerepet szánt Oroszországnak, amely az egyetlen független szláv ország volt. Az eurázsianisták szerint azonban nem a nyelvi-etnikai hasonlóság tesz két népi kultúrát hasonlóvá, hanem a földrajzi elhelyezkedés. A nyugati (cseh, szlovák, lengyel) és a déli (szerb, horvát, szlovén, bolgár stb.) szlávok földrajzilag más területen élnek, mint a keleti szlávok, így ők más kultúrához is tartoznak, nem az eurázsiaihoz, ily módon a velük való egyesülés nem lehet egy orosz politika célja – véli Szavickij.

Szavickij öröksége?

Bár Putyin és az orosz vezetés nyilvánvalóan nem Szavickijjal kel és fekszik, gondolatai – és általában az eurázsianisták gondolatai – hatnak a Kreml gondolkodására, és jobban érthetővé teszik Putyin motivációit, például azt is, miért indította el Ukrajna elleni háborúját.

Oroszország lakosságának 80 százaléka az ország területének kevesebb mint egynegyedén, az Uráltól nyugatra eső területen, vagyis bevett földrajzi fogalmaink szerint Európa területén él. A lakosságszámot és a kulturális gyökereket (szlávság, kereszténység) tekintve tehát Oroszország elsősorban európai ország, de mivel területileg nagyobb része Ázsiában van, ezért részben ázsiai ország is.

Az orosz történelem azon periódusaiban, amikor erőteljesebbé válik a Nyugat-ellenesség, az Európától való elfordulás az Ázsiához való közeledéssel jár együtt.

Ezt látjuk most is, amikor Moszkva szorosabbra fűzi kapcsolatait Kínával, Indiával, Iránnal vagy akár Észak-Koreával.

Szavickij hangsúlyozza, hogy miközben az európai gondolkodásban az „ázsiaisághoz” többnyire negatív képzetek kapcsolódnak – despotizmus, „barbárság” –, addig az eurázsiai gondolkodás pozitívumként tekint az ázsiai elemekre. Putyin és a mai orosz vezetés „Európa” alatt már egyértelműen a velük ellenséges Nyugatot érti, és egyre inkább Oroszország „ázsiaisága” válik hangsúlyossá.

Az orosz vezetés gondolkodásában ugyanakkor Oroszország teljesen független hatalomként jelenik meg, amely tartozni nem akar sem Európához, sem Ázsiához, hanem önálló erőközpontként szeretne működni, amelyhez más, kisebb országok kapcsolódnak egyfajta függő viszonyban. Az orosz vezetés soha nem nyugodott bele abba, hogy Moszkva ellenőrzése alól kikerültek a volt szovjet tagköztársaságok, amelyek területei még a cári Oroszország alatt lettek az ország részei. Oroszország ma is „közel-külföldnek” nevezi azokat az országokat, amelyek régen Moszkva ellenőrzése alatt álltak. Putyin egy ízben a Szovjetunió felbomlását „a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte, amin természetesen nem azt értette, hogy elbukott a kommunizmus megvalósításának kísérlete, hanem azt, hogy darabokra esett a korábban a szavickiji értelemben vett Eurázsiát egyesítő Oroszország.

Az olyan kezdeményezések, mint például az Eurázsiai Gazdasági Unió, arra irányulnak, hogy egy bizonyos szinten helyreállítsák ezt az egységet. Ennek az egységnek azonban az ékköve Ukrajna lett volna, mint az Oroszország után legnépesebb és legfontosabb volt szovjet tagköztársaság. Az, hogy Ukrajna végül a Nyugat mellett tette le a voksát, azt jelenti, hogy „Eurázsia” egyik kulcsfontosságú területe nem kér az eurázsiai egységből. Ha pedig „szép szóval” nem megy, katonailag kell rávenni, hogy lépjen be ebbe az egységbe: ez az ukrajnai háború alapvető motivációja. (A sors iróniája ugyanakkor, hogy éppen amiatt, hogy Oroszországot jelentős mértékben leköti Ukrajna, a „közel-külföld” olyan országai, mint a közép-ázsiai „sztánok” vagy éppen Örményország egyre látványosabban távolodnak az orosz érdekszférából.) Ebből is érthetővé válik, hogy az ukrajnai háború nem pusztán területszerző háború, amelynek célja néhány Donyeck megyei falu elfoglalása, hanem egy geopolitikai ütközet, amely Eurázsia elveszett egységének helyrehozására irányul.

Források
Pjotr Szavickij: Válogatások műveiből. In Ljubov Siselina – Gazdag Ferenc (szerk): Oroszország és Európa. Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény. Ford.: Bazsó Márton. Zrínyi Kiadó, 2004. 253-272. o.
Pjotr Szavickij: Az Eurázsia-eszmekör. Ford.: Sarnyai Csaba. Pro Phil Ospohia Füzetek 15-16. 217-221. o.
Pjotr Szavickij: Az orosz történelem eurázsiai koncepciója. Aetas 2003/1.
Martin Beisswenger: The Religious and Economic Foundations of P. N. Savitskii's Eurasianism. In Mark Bassin – Sergey Glebov – Marlene Laruelle (szerk.): Between Europe and Asia. The Origins, Theories, and Legacies of Russian Eurasianism. University of Pittsburgh Press, 2015. 97-112. o.
Szilágyi István: Az orosz geopolitikai gondolkodás. Áttekintés. Geopolitikai szemle 2019/1.
Szili Sándor: Az „eurázsiai” történeti paradigma. Aetas 2003/1.

Címlapkép: Vlagyimir Putyin orosz elnök orosz katonatisztekkel a II. világháborúban a náci Németország felett aratott győzelem 80. évfordulójának alkalmából tartott győzelem napi díszszemle után a moszkvai Vörös téren 2025. május 9-én. MTI/EPA/Szputnyik/Orosz elnöki sajtószolgálat/Gavriil Grigorov