Megváltoztatták a hadviselést, lassan mégis eltűnnek az ikonikus fegyverek

Először is érdemes gyorsan lefektetni azt, hogy pontosan mit nevezünk géppisztolynak. Géppisztoly az a kézifegyver, amely pisztolyokban használt, relatíve kis méretű lőszert tüzel, és alkalmas a sorozatlövésre. Az angol terminológiában megkülönböztetünk ilyen tüzelési módra alkalmas pisztolyt (machine pistol), illetve pisztolylőszerrel tüzelő, sorozatlövésre alkalmas karabélyt (Sub Machinegun – SMG). A döntően civil használatra tervezett, relatíve hosszú csövű, pisztolylőszerrel működő, de csak egyes lövésre képes fegyvereket nem nevezzük géppisztolynak.

Megjelennek az első géppisztolyok

Azt, hogy ki is vetett be a világon először géppisztolyt, meglehetősen nehéz megállapítani, két okból is. Az egyik a fegyvertípus pontos kritériumait érinti, a másik információhiányból ered. Háborúban először modern pisztolylőszerrel sorozatot lövő fegyvert Olaszország vetett be 1915-ben. Az M1915 Villar Perosa névre hallgató fegyver ugyanakkor nem sokban hasonlított napjaink géppisztolyaira: az eredetileg repülőgépekre tervezett eszköz két egymás mellé illesztett fegyverből állt, amelyeket egy hátulsó markolat és egy középső illesztés tartott össze. A 9x19 mm-es Glisenti lőszer (nem összekeverendő a mai napig népszerű 9x19-es Parabellummal, annál jóval gyengébb) ugyanakkor nem volt alkalmas a repülőgépek lelövésére, a Villar Perosák pedig gyorsan a lövészárkokban találták magukat.

Bár az olasz duplacsövű fegyver rövid távolságokon brutális pusztításra volt képes, felhasználása korlátozott volt. Róma ekkor döntött úgy, hogy „valódi” géppisztolyt farag a fegyverből: a dupla testet kettészedték és fa ágyazatba helyezték, így jött létre a Beretta M1918-as géppisztoly. A Berettával párhuzamosan a német Hugo Schmeisser is tervezett egy géppisztolyt (ez már a fentebb említett Parabellum lőszerrel működött), ez lett az MP18-as.

Az olasz és a német fegyver alig néhány nap különbséggel lett először élesben bevetve, így senki nem tudja biztosra, hogy melyik volt a világ első géppisztolya.

Az eredmény ugyanakkor magáért beszélt: a lövészárokharcokban a sorozatlövésre alkalmas, relatíve nagy tárkapacitású fegyverek brutálisan hatékonynak bizonyultak, így a világ majd összes prominens fegyveres ereje nekiállt megalkotni a saját variánsát.

Kézműves fegyverektől a tömeggyártásig

A korai géppisztolyok meglehetősen nagy műgonddal megalkotott fegyverek voltak: kényelmes fa tusát kaptak, nagy távolságokig állítható irányzékokat szereltek rájuk, előállításuk során lényegében sorozatlövésre alkalmas, kis kaliberű puskákként kezelték őket. A két világháború között jelent meg például a legendás amerikai Thompson géppisztolycsalád, vagy a később a Szovjetunió által is másolt finn Suomi KP/-31. Ezekkel az eszközökkel azonban volt két igen komoly gond: egyfelől rettentő drágák voltak, másfelől relatíve nehezek. Egy korai Thompson M1928-as géppisztoly például üresen volt öt kiló, mindössze 30 dekával volt könnyebb, mint a fegyveres erők sztenderd M1 Garand öntöltő puskája.

A magas előállítási költség és a hosszú gyártási idő végül a második világháborúban érte utol a fegyveres erőket: tömegtermelésben először Németország kezdett el jóval könnyebben előállítható géppisztolyt gyártani az MP38 (később MP40) képében. Az MP38 préselt acél tokot, behajtható válltámaszt és már-már meghökkentően egyszerű zárszerkezetet kapott, ez az elképzelés pedig egészen az ötvenes évekig elkísérte a nagyobb fegyveres erőket. Az oroszok a saját PPS-41-esüket cserélték a csupa fém PPSZ-43-ra, az amerikaiak az M1 Thompsonokat kukázták a köznyelvben zsírozópisztolyként élő M3-as kedvéért, a „leegyszerűsítést” viszont egyértelműen a britek vették a legkomolyabban.

Az Egyesült Királyság ironikus módon úgy lépett be a második világháborúba, hogy nem volt saját géppisztolya. A Dunkerque-i katasztrófa után a britek komoly hiányt szenvedtek majd minden fegyvertípusból, ezért villámsebességgel összedobták a fősodrú fegyveres erők valószínűleg legegyszerűbb géppisztolyát, a Sten-t. A fegyver kényelmetlen volt, az irányzéka borzalmas, pontosnak sem igazán lehetett nevezni, de fillérekért lehetett előállítani, ráadásul villámsebességgel. Bár a később jövő géppisztolyok (mint például a fentebb említett M3 és PPSZ-43) ennyire azért nem voltak fapadosak, de sokat merítettek a britek, illetve a németek ötleteiből.

A relatíve gyorsan és olcsón előállítható géppisztolyok iránti kereslet megmaradt egészen addig, amíg az ’50-es évek közepén el nem terjedtek az úgynevezett köztes lőszert (pisztolynál nagyobb, puskánál kisebb) tüzelő gépkarabélyok. Ebből a korszakból származik többek között a brit Sten jelentősen feljavított utódja, a Sterling, a francia MAT-49, vagy a svéd M/45, amit az amerikai különleges alakulatok Vietnámban használtak.

Vissza a minőséghez

A gépkarabélyok elterjedésével ugyanakkor a géppisztolyok felhasználási területe is jelentősen átalakult: a második világháborúban a géppisztolyok alapvetően frontvonalra tervezett fegyverek voltak, amelyeket vagy a kisebb alakulatok parancsnokai használtak (mint például a németeknél), vagy az alakulatokon belül lettek szétszórva a katonák között (például az oroszoknál).

A nagyobb hatótávolsággal és átütőerővel bíró, de sorozatlövés közben ugyanúgy kezelhető gépkarabélyok erről a területről kiszorították a géppisztolyokat, melyek így átvándoroltak a terrorelhárító és különleges alakulatokhoz.

Mivel a tömegtermelés iránti igény ismét csökkenni kezdett, ezért a fegyvergyártók újra a minőség felé fordíthatták a tekintetüket. A különleges alakulatok, valamint az egyre jobban elterjedő terrorellenes rendőri alakulatok igényeire szabott kompakt, mégis magas minőségű fegyverek, például a legendás német H&K MP5-ös széria igazi diadalmenetet futottak.

A testpáncélok elterjedésével ugyanakkor megjelent egy teljesen új alosztály, az úgynevezett személyvédelmi fegyverek, vagy PDW-k. A modern PDW-k két ismérve az, hogy relatíve könnyen el lehet őket rejteni, ugyanakkor a pisztolylőszernél valamivel potensebb, kifejezetten testpáncélok legyűrésére tervezett lőszert tüzelnek. Ezek közül a fegyverek közül a futurisztikus kinézetű belga FN P90 és a német H&K MP7 vált igazán ismertté.

Elértük a plafont

Bár az ezredforduló után is kerültek piacra kifejezetten modernnek számító géppisztolyok (például a nagyon bonyolult amerikai Kriss-Vector) két tényező a fegyvercsalád ellen játszott: egyfelől a gépkarabélyok a modern gyártási technológiáknak hála egyre könnyebbek és kompaktabbak lettek, így sem tömegben, sem méretben nem voltak akkora hátrányban a géppisztolyokhoz képest, mint elődjeik, másfelől a testpáncélok leküzdésére kitalált PDW-k lőszerei nem nyújtottak sokkal jobb teljesítményt, mint a gépkarabélyok erre kitalált lőszerei, a több lőszer használata ugyanakkor látványosan megnehezítette a logisztikát.

Ebből következik az, hogy bár napjainkban is kerülnek piacra új géppisztolyok, hosszú távon a kompakt gépkarabélyok ugyanúgy el tudják látni a funkcióikat, miközben ugyanazt a lőszert használják. Maga a géppisztoly az elkövetkező jópár évben természetesen nem fog eltűnni, számos rendvédelmi szerv ragaszkodik a kisebb pusztító erejű pisztolylőszerek használatához, hiszen nekik valamivel ritkábban kell testpáncélba bújtatott célpontokkal szembenézniük.

Címlapkép: lengyel kommandósok egy H&K G36C gépkarabéllyal (b) és egy H&K MP5A4 géppisztollyal. A géppisztoly nem sokkal kisebb, mint a gépkarabély. A címlapkép forrása: Sean Gallup/Getty Images