Nagyot bukik Trump, hatalmasat nyer Putyin a két hatalom összeborulásával

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Az elmúlt hónapokban sokat cikkeztek az amerikai kormányzat tervéről, amely éket verne a Kínai Népköztársaság és az Oroszországi Föderáció közé. Ez megismételte volna az 1970-es évek elején egyszer már eljátszott trükköt, amikor Washington Pekinggel fogott össze Moszkvával szemben, csak most éppen fordítva, Oroszországot igyekezett volna elcsábítani Kína öleléséből.

Az ötven évvel ezelőtti külpolitikai fordulat kivitelezőjének tiszteletére „Fordított Kissingernek” nevezték a mai ügyeskedést, csak éppenséggel az első pillanattól kezdve látszott, hogy semmiféle esély nem volt a sikerre. Peking és Moszkva de facto szövetsége évtizedek óta nem volt ilyen szoros, hiszen közös geopolitikai érdekek kovácsolják össze őket, amit leegyszerűsítve hívhatunk Nyugat-ellenességnek is.

Ezen együttműködés egyik megnyilvánulása a Sanghaji Együttműködési Szervezet hétfőn (SCO) Tiencsin városában megrendezett 25. csúcstalálkozója, ahol a házigazda Hszi Csin-ping és további tucatnyi államfő és miniszterelnök mellett megjelent Vlagyimir Putyin orosz elnök és Narendra Modi indiai miniszterelnök is.

Modi jelenléte önmagában még nem okozott volna meglepetést, hiszen India képviseletében korábban is részt vett az SCO csúcstalálkozóin, bár tavaly csak külügyminiszteri szinten képviseltette magát, amely elemzők szerint arra utalt, hogy Újdelhi inkább a G-20 és az amerikai-japán-ausztrál-indiai Quad kereteit tekintette elsődlegesnek. Minderre most alaposan rácáfolt az indiai miniszterelnök, hiszen a sajtóban megjelent képek és videók alapján nem csupán barátságosan nevetgélt Hszivel és Putyinnal hármasban, hanem mindkettőjükkel időnként kézenfogva közlekedett a rendezvényen. Talán nem túl elrugaszkodott gondolat, hogy Washingtonnak szólhattak az X-re kitett képek, amelyeken megölelik egymást az orosz elnökkel, ráadásul a tweetje szerint „Mindig öröm Putyin elnökkel találkozni”.

Már megint Trump a hibás?

Nyilván túlzás lenne azt állítani, hogy az indiai külpolitika egyetlen változója a Trumphoz fűződő viszony, de ebben az esetben elég feltűnő folyamatok zajlottak le az elmúlt hónapokban. Az amerikai-indiai viszony megromlását indiai források és a New York Times egy, a két vezető között június 17-én lezajlott telefonbeszélgetésre vezetik vissza, amelynek során Trump ismét magának vindikálta az India és Pakisztán között májusban lezajlott összecsapás lezárásának érdemeit.

Ráadásul igyekezett rávenni Modit, hogy jelölje őt a Nobel-békedíjra, amit a miniszterelnök visszautasított. Erre azután került sor, hogy Trump váratlanul ott hagyta a Kanadában rendezett G-7 csúcstalálkozót, így hirtelen le kellett mondani a Modival ott terezett kétoldalú megbeszélését is. Mindezeket követően híradások szerint Trump többször próbálta telefonon keresni indiai kollégáját az elmúlt hetekben, aki azonban nem fogadta a hívásokat, és az indiai sajtó arra célzott, hogy Újdelhi vélekedései szerint Trump esetleg túlzásokkal vagy – eufemisztikusan szólva – légből kapott állításokkal számolna be egy ilyen telefonbeszélgetésről a közösségi médiában.

Feltételezések szerint a sértett Trump ezért is dönthetett úgy, hogy múlt héten összesen 50 százalékos importvámokat vetett ki az indiai termékekre, mondván, hogy India kőolajat vásárol Oroszországtól, ezzel segítve annak háborús erőfeszítéseit. Sőt, korábbi ígéretével szemben, most úgy tűnik, hogy az amerikai elnök mégsem utazik Indiába az év második felében, ahol pedig a Quad csúcstalálkozójára kerülne sor, amely egy de facto Kínával szembeni együttműködést formál a két ország mellett Japán és Ausztrália részvételével. Azaz, amennyiben hihetünk a fenti híreknek, Trump Nobel-békedíj mániája nem csupán a világ legnépesebb országával fenntartott kapcsolatait veszélyezteti, hanem egyben a tágabb térségbeli amerikai geopolitikai érdekeknek is árt.

Mennyi számít az SCO?

A Sanghaji Együttműködési Szervezet mai formájában 2001-ben alakult Kína, Oroszország és négy posztszovjet közép-ázsiai ország részvételével. A következő évtizedekben India, Pakisztán, Irán és Fehéroroszország előbb megfigyelőként majd rendes tagként vált az így mára tíz országra bővült szervezet részévé. Mindezt további tizenöt megfigyelő vagy partner állam egészíti ki, köztük több olyan regionális hatalommal, mint Törökország, Egyiptom vagy Szaud-Arábia.

Már ebből a felsorolásból is látható, hogy az érintett államok közül több is konfliktusban áll egymással, hiszen akár az indiai-kínai, indiai-pakisztáni vagy iráni-szaudi viszonyra, akár az oroszokkal szembeni közép-ázsiai gyanakvásra gondolunk, bőven vannak feszültségek a résztvevő országok között. Emellett azt is érdemes kiemelni, hogy az SCO – szemben a nyugati szövetségi rendszerekkel – egyelőre nem valami mellett, hanem inkább valamivel szemben határozza meg magát. Bár még ebben az önmeghatározásban sem egységesek a részes államok, hiszen míg Moszkva évtizedek óta inkább a biztonsági együttműködést preferálja, addig Kína hagyományosan a puhább területeket, így a gazdaságot vagy a környezetvédelmet helyezi előtérbe.

Ami nagyjából közös az orosz és kínai vagy éppen iráni állaspontban, az a Nyugattal és a fennálló világrenddel szembeni ellenérzések, csakhogy ebben – legalábbis eddig – India nem osztozott. A fenti belső ellentmondásokból is fakad, hogy az elmúlt huszonöt évben az SCO nem vált világpolitikai tényezővé, alig tudott többet felmutatni az évenkénti látványos politikai összejöveteleknél.

A hétfői csúcstalálkozó azonban egy újabb lépés lehet abba az irányba, hogy az SCO (és a hozzá sok szempontból hasonló BRICS+) alternatívát kínáljon – különösen a globális dél országai számára – a jelenlegi világrendhez képest. Hszi Csinping elnök-pártfőtitkár által előadott nyitóbeszédben is ez a kép rajzolódott ki, amikor az SCO-t a stabilitás, együttműködés, egy új típusú multilateralizmus és egy demokratikusabb nemzetközi rend letéteményeseként mutatta be. Mindezt természetesen a világpolitikát ismét kísértő hidegháborús metalitással, illetve hegemóniával és protekcionizmussal (értsd: az Egyesült Államokkal) éles kontrasztban.

Az elmúlt évtizedekben a fejlődő országok viszonylag mérsékelt érdeklődést mutattak a Nyugattal szembeni fellépés iránt, hiszen a gyakran mégoly kellemetlen amerikai hegemónia alternatívája a nemzetközi káosz és veszély lett volna számukra. Kérdés, hogy most, amikor a nemzetközi káosz és veszély forrása egyre inkább maga az Egyesült Államok, felgyorsul-e a Kínába és partnereibe, mint új stabilizáló erőbe vetett hit terjedése a világban. Persze a globális dél azért talán kissé felvonta a szemöldökét, amikor Hszi a szuverenitás és a nemzetközi jog fontosságáról beszélt Vlagyimir Putyin mellett állva.

Címlapkép forrása: DonaldTrump via Getty Images