Nem is túl rég egy olyan környezeti katasztrófa fenyegette a Földet, amiről ma már alig beszélnek

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Napjaink környezetvédelmi törekvéseinek középpontjában az éghajlatváltozás elleni küzdelem áll, mely a biodiverzitás pusztulásával és a szennyezés különféle formáival korunk hármas planetáris válságának egyik eleme. A nyolcvanas években azonban egy másik kihívás foglalkoztatta a politikai döntéshozatalt, a tudományos párbeszédet és civil érdekérvényesítést:

az ózonréteg elvékonyodása, vagy ismertebb nevén az ózonlyuk jelensége.

Az ebből fakadó megemelkedett UV sugárzás emberi egészségre gyakorolt veszélyei mellett környezeti hatása is ismertté vált, melynek megoldására a nemzetközi közösség 1987-ben elfogadta a Montreáli Jegyzőkönyvet. Az ózonréteget lebontó anyagok körét szabályozó dokumentumot tartjuk ma az egyik legsikeresebb nemzetközi egyezménynek, hiszen egyre több bizonyíték áll rendelkezésre arra nézve, hogy az ózonréteg kezd helyreállni.

A következőkben – szeptember 16-a, az ózon világnapja alkalmából – áttekintjük, mire vezethető vissza ez az egyedülálló siker, mely a többi környezetjogi megállapodás számára is mintaként szolgálhat.

A tudományos bizonyítékokra adott társadalmi reakció

A földfelszíntől 10-50 kilométeres sávban található sztratoszféra oxigénatomjai a Napból származó ultraibolya sugárzás hatására ózonmolekulákká alakulnak,

melyek létrehozzák az UV sugárzás káros hatásaitól védő ózonréteget.

A napsugárzás egészségügyi kockázatai viszonylag korán ismertté váltak, a londoni Science múzeum Wellcome kollekciójában fellelhető olyan feltehetőleg a 16. század végéről származó olasz kerámiaedény, melyben fényvédelmi kenőcsként kecskezsírt tároltak. A bőrrák kialakulása és a napfénynek való jelentős kitettség közötti összefüggést elsőként Paul G. Unna hamburgi orvos bizonyította 1894-ben, tengerészek bőrelváltozásainak tanulmányozása alapján.

Az ózonréteg elvékonyodása azonban csak később, a nyolcvanas években nyert bizonyítást. Elsőként Frank Sherwood Rowland és Mario J. Molina, a Kaliforniai Egyetem kutatói írtak 1974-ben arról, hogy az emberi tevékenységből származó hosszú élettartamú halogénvegyületeket a sztratoszférában lebontja az UV-sugárzás, melyből klóratomok szabadulnak fel károsítva az ózonréteget.

Ezek közül a legnépszerűbbnek az 1930-as években előállított a klór-fluor-karbonok (CFC-k) bizonyultak. A hetvenes évekre a CFC-ket felhasználták aeroszol flakonok hajtógázaként, lakossági és ipari légkondicionáláshoz, szigeteléshez és csomagoláshoz szükséges szivacsos habok előállításához, valamint oldószerekhez is. Ennek fényében nem meglepő, hogy az érintett iparágak képviselői erőteljesen támadták Rowland és Molina hipotézisét, azonban 1995-ben kémiai Nobel-díjban részesült a két kutató. Rowland és Molina eredménye eljutott a fogyasztókhoz is, az USA-ban több érdekképviseleti és környezetvédő szervezet szólalt fel a CFC-k betiltása érdekében, melynek elindítását 1978-ban jelentette be a kormány.

Eközben a nemzetközi közösséget is elkezdte foglalkoztatni az ózonréteg védelme. Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) 1977-ben globális cselekvési tervet fogadott el, javasolva az ózonréteg állapotának és az UV-sugárzás hatásainak további tanulmányozását. Ezt követően, 1985 márciusában aláírásra került a sztratoszférikus ózonréteg védelméről szóló Bécsi Egyezmény. Ez a globális környezeti megállapodás elsőként érintette kötelező formában az ózonréteg védelmét, bár konkrét kötelezettségeket csak az államok közötti kutatási, megfigyelési együttműködésre, információcserére, szakpolitikák összehangolására nézve tartalmazott.

1985 májusában újabb tudományos eredmény erősítette meg a további fellépés szükségességét, miután megjelent Joseph C. Farman, Brian Gardiner és Jonathan Shanklin tanulmánya az Antarktisz feletti ózonréteg tavaszi időszakban visszatérő vékonyodásáról. Az ózonlyuk – mely az elvékonyodás közbeszédben elterjedt megnevezése – globálisan mindenhol jelen van, de legmarkánsabban az sarkköri régiókban tapasztalható. A következő évben a NASA is megerősítette, hogy az antarktiszi ózonréteg legalább 40%-kal vékonyodott a hetvenes évek közepéhez képest.

A tudományos bizonyítékok egyre bővülő köre, valamint a közvélemény fokozódó figyelme lendületet adott a nemzetközi döntéshozatalnak is, így megkezdődtek a Bécsi Egyezményt immáron konkrét kibocsátáscsökkentési kötelezettségekkel kiegészítő Montreáli Jegyzőkönyv tárgyalásai. Ennek során az ún. Toronto-csoport töltötte be a tényleges vezetői szerepet. Tagjai – az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Finnország, Kanada, Norvégia, Svédország és Új-Zéland – kvázi munkacsoportként működtek közre a szövetségesek körének bővítésében. Az USA szerepe azért is kiemelendő,

mert azóta sem csatlakozott ilyen konkrét kötelezettségeket tartalmazó környezetjogi egyezményhez.

Sőt, a Párizsi Megállapodásból való immáron második kilépés bejelentése épp ellenkező tendenciára enged következtetni.

Páratlan globális összefogás sikertörténete: a Montreáli Jegyzőkönyv

1987. szeptember 16-án 24 állam írta alá a Jegyzőkönyvet,

melynek emlékére 1995-ben az ENSZ Közgyűlése e napot jelölte ki az ózon világnapjának.

Az 1989-ben hatályba lépő dokumentumhoz ezt követően folyamatosan csatlakoztak az államok, Részes Feleinek száma 2008-ra elérte a 198-at. Ezzel a Bécsi Egyezmény és a Montreáli Jegyzőkönyv váltak az első univerzális ratifikációt elérő többoldalú nemzetközi megállapodássá.

Ahogy a tudományos ismeretek bővülnek, úgy derül ki újabb és újabb anyagok károsító hatása, valamint a létrehozott mechanizmus finomításának szükségessége, így az évek alatt öt alkalommal került módosításra a Jegyzőkönyv, legutóbb 2016-ban a Kigali Módosítás által, mely az üvegházhatású gáznak tekinthető hidrofulorkarbonok 2040-ig megvalósítandó, legalább 80%-os csökkentését írja elő.

Míg a Bécsi Egyezmény általánosabb kereteket fektetett le, a Montreáli Jegyzőkönyv már négy mellékletben sorolja fel a korlátozandó, majd kivezetendő ózonréteget károsító anyagok körét. Fontos szempont, hogy

a fejlődő országokra nézve méltányos szabályozást alkalmaz, az egyes anyagok kivezetésére pedig hosszabb időtartamot.

Napjainkra már több anyag esetén megvalósult a teljes kivezetés. A rendszer lehetővé teszi a fel nem használt kibocsátási kvóták kereskedelmét, melyre nézve a Felek kétoldalú megállapodásokat köthetnek. Az szabályozott anyagok korlátozott kereskedelmét – elsődlegesen ártalmatlanítás céljából – engedi a Részes Felek számára, melynek célja a csatlakozás vonzóbbá tétele volt. Ezen felül kötelesek megfelelő engedélyezési rendszert létrehozni, négyévente hatásvizsgálatot készíteni, statisztikai adatokat szolgáltatni az operatív feladatok ellátásáért felelős Titkárságnak, valamint egymással együttműködni a kutatás-fejlesztés, a társadalmi tudatosítás és információcsere terén.

Hogyan vált a Montreáli Jegyzőkönyv a Világ egyik legsikeresebb globális környezeti aktusává?

Több ENSZ-főtitkár is elismerte a Jegyzőkönyvet. Kofi Annan 2003-ban a valaha volt egyik legsikeresebb nemzetközi megállapodásként értékelte, Ban Ki-moon 2013 reménysugárnak nevezte az éghajlatváltozás elleni küzdelemre nézve, António Guterres 2022-ben szintén a klímaváltozás elleni fellépés eszközeként hivatkozott rá, mely egyúttal a nemzetközi multilaterális együttműködés kiemelkedő példája is.

Sok esetben nehéz megítélni egy nemzetközi egyezmény sikerét, itt azonban viszonylag kézzelfogható tudományos bizonyítékok támasztják alá azt. A Meteorológiai Világszervezet (WMO) 2024-ben megerősítette, hogy a Jegyzőkönyv megvalósítása jó úton halad,  a jelenlegi szakpolitikai környezet fenntartása mellett

az ózonréteg a világ nagy részén már 2040-re teljesen helyreállhat,

- az Északi-sarkvidék felett várhatóan 2045-re, míg az Antarktisz felett pedig 2066-ra éri el a korábbi állapotát. Jogosan merül fel mindezek fényében a kérdés, hogy mi tekinthető e példátlan siker kulcsának, melyre a választ több tényezőben is kereshetjük.

Elsőként kiemelendő a csatlakozás magas száma, mely önmagában nem egyedülálló, az ENSZ Éghajlati Keretegyezményének vagy az ózonrétegről szóló Bécsi Egyezménynek is ennyi Részes Fele van, ugyanakkor jó kiindulási alapot teremt egy globális választ igénylő probléma megoldására, bár önmagában nem jelent garanciát a dokumentum céljainak megvalósítására, ehhez sokkal inkább hozzájárulhat a teljesítendő kötelezettségek világos és kiszámítható meghatározása, valamint a megfelelés érdekében kidolgozott mechanizmus.

Utóbbi céljából létrehoztak egy Végrehajtó Bizottságot, mely kivizsgálhatja a Részes Felek Jegyzőkönyvbe ütköző magatartását, majd indokolt esetben a Felek Értekezlete felfüggesztheti a biztosított jogokat és privilégiumokat, vagy végső soron a Jegyzőkönyv alkalmazását. Mindazonáltal ennél sokkal inkább előnyben részesítik a megfelelőségre való ösztönzést, melynek keretében a Felek maguk fordulhatnak segítségért a Bizottsághoz, amennyiben jogellenes kibocsátás merül fel.

A Jegyzőkönyv kiemelt figyelmet szentel a fejlődő országok különleges helyzetének, ennek jegyében 1990-ben életre hívták a Multilaterális Alapot, az első olyan pénzügyi mechanizmust, mely valamely nemzetközi megállapodás végrehajtását szolgálja. A dedikált alap a technikai segítségnyújtásban is  közreműködik, ebben nagy szerepet kap négy implementációs ügynöksége: az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP), az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP), az ENSZ Ipari Fejlesztési Szervezete (UNIDO) és a Világbank.

Az Alaphoz közel 5 milliárd dollárnyi felajánlás érkezett különféle forrásokból, ebből 4,2 milliárdnyi támogatást hagytak jóvá, melyből közel 3,8 milliárd dollár került kifizetésre. Az Alap államok általi elfogadottsága is kiemelkedő, hiszen például a nemzetközi biodiverzitási tárgyalások során számos, főleg fejlődő állam kritizálja a hasonló funkciót betöltő Globális Környezeti Alapot (GEF) a transzparencia hiánya, a források nehézkes és közvetett lehívása miatt. Ehhez képest a műanyagszennyezés ellen irányuló nemzetközi aktus tárgyalásai alatt India a Multilaterális Alapot mintaként javasolta a megállapodás pénzügyi mechanizmusának kidolgozásához.

A nemzetközi környezetjogban ismert jelenség, hogy a gyorsan fejlődő tudomány és technológia a hosszú tárgyalások nyomán elfogadott szabályok érvényesítését is befolyásolhatja. A Montreáli Jegyzőkönyv esetén ez különösen igaz, mivel az évek alatt újabb anyagokat állítottak elő vagy újabb anyagokról derült ki, hogy károsak az ózonrétegre nézve. Ugyanakkor a Jegyzőkönyvnek sikerült lépést tartania az öt kiegészítő módosítása által, melyek reagáltak az aktuális kihívásokra. Ezek nem feltétlenül új anyagokat vezetnek be, hanem általános aktualitásokra is reagálnak, melyek érinthetik a végrehajtást.

Az 1990-es Londoni Módosítás például lényeges rendelkezéseket tartalmazott a technológia transzfer elősegítéséről és az esetlegesen felmerülő többletköltségek fejlődő országok számára méltányos módon megvalósuló fedezéséről. Az 1997-es Montreáli Módosítás pedig az illegális kereskedelem leküzdése érdekében vezetett be engedélyezési rendszert.

A sikerhez kétségkívül hozzájárult, hogy az iparági szereplők is érdekelté váltak a váltásban, miután a környezeti mozgalmak zászlójukra tűzték az ózonréteg védelmét, mely

a káros hatásokra vonatkozó tudományos eredmények ismertté válásával nagyban befolyásolta a fogyasztók döntését.

Ebben sokat segített, hogy a felhasznált anyagok helyettesíthetők, így a nyolcvanas évektől megkezdődött az alternatív vegyszerek gyártása. Ebben úttörő szerepet vállalt a DuPont, a szektort az iparági szereplők tárgyalások alatti képviseletével is jelentősen befolyásoló cég, mely már 1986-ra kifejlesztette az alternatívát, így gyakorlatilag a tilalomban vált ténylegesen érdekeltté.

Ózonvédelem és az éghajlatváltozás elleni harc: hasonló célok, eltérő eszközök

Bár a Montreáli Jegyzőkönyvet is egy világméretű környezeti kihívás megoldása érdekében hívták életre,

elsődlegesen nem az éghajlatváltozás elleni küzdelem jegyében született.

Mindazonáltal közvetett módon nagymértékben összefügg a két cél. A Lancasteri Egyetem kutatói 2021-ben szimulációk segítségével vázolták fel, milyen hatással járt volna a CFC-k betiltásának elmaradása. Amennyiben e lépés nem történt volna meg, az ózonréteg 2040-re gyakorlatilag összeomlana, 2100-ra pedig az ózon koncentrációja a jelenlegihez képest már 72%-ra csökkenne. Mindez kiemelten magas UV-sugárzáshoz vezetne, melynek káros hatása az emberi egészségen túl a növényzetre is kiterjedne. Ebből kifolyólag jelentős mértékben – 2099-ig mintegy 325-690 milliárd tonnával – csökkenne a növények által megkötött szén mennyisége, mely végső soron 0,5-1 °C-kal emelné a globális átlaghőmérsékletet.

Mindezek mellett viszont az ózonréteg védelme bizonyos esetben az éghajlatra gyakorolt negatív hatásokkal is járhat, mint mikor a kivezetendő anyagok alternatívájaként népszerűvé váltak a hidrofulorkarbonok, melyek viszont üvegházhatású gáznak (ÜHG) tekinthetők, így hozzájárulnak a globális átlaghőmérséklet emelkedéséhez. A Montreáli Jegyzőkönyv rendszerének sikerült a Kigali Módosítás által reagálni e kihívásra.

Az elkövetkező évekre kitűzött 80%-os csökkentés – mely eltérő idősávokban valósul meg az egyes országokban – eredményeként 0,3-0,5 °C-os hőmérséklet-emelkedést lehet megelőzni. A fejlett országok már 2019-től kötelesek megtenni a korlátozás lépéseit, azzal, hogy 2036-ra teljesen ki kell vezetniük ezen anyagokat. A fejlődő országoknak viszont csak 2024-ben kellett megkezdeni a csökkentést, esetükben 2045-re kitűzve a kivezetést. Hasonló probléma került bemutatásra a Readingi Egyetem kutatóinak 2025-ben közzétett tanulmányában. A kutatók arra mutatnak rá, hogy a légszennyezés eredményeként felszabaduló anyagok kombinálva a helyreálló ózonréteg molekuláival 2050-re akár 40%-os emelkedést okozhatnak a globális átlaghőmérsékletben. Ezen eredmény azonban nem a Jegyzőkönyv létjogosultságát, illetve sikerét vonja kétségbe, hanem sokkal inkább alátámasztja a légszennyezés elleni küzdelem fontosságát.

A Jegyzőkönyv egyöntetűen elismert eredményessége alapot teremt az ENSZ alatti főbb éghajlati dokumentumokkal való összehasonlításra is, mert bár nem ugyanazt a célt szolgálják közvetlenül, a kibocsátáscsökkentés kulcsfontosságú elem mindegyik esetében.

Az ENSZ 1992-es Éghajlatváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) sokkal inkább a Montreáli Jegyzőkönyv alapjaként szolgáló Bécsi Egyezménnyel mutat hasonlóságot, mivel konkrét kibocsátási cél nélkül, általános jelleggel fekteti le az éghajlatváltozás elleni küzdelemhez kapcsolódó kötelezettségeket, mint a nemzeti áttekintések, programok kidolgozása, technológia-átadás, nemzetközi együttműködés, kutatások, megfigyelések végzése. A UNFCCC-hez kapcsolódó Kiotói Jegyzőkönyv (1997) viszont már konkrét célértékeket határozott meg, így jellegéből adódóan sokkal inkább összehasonlítható a Montreáli Jegyzőkönyvvel. Eredményesség tekintetében talán itt tapasztalható a legnagyobb különbség. A Kiotói Jegyzőkönyv 2008 és 2012 közötti időszakra nézve 5%-os kibocsátáscsökkentést irányzott elő az 1990-es évhez viszonyítva, mely célt nem sikerült megvalósítani, sőt a kibocsátás csak növekedett.

Indokoltan vetődik fel a kérdés, hogy mi lehetett az egyik dokumentum kudarcának oka, míg a másik világszintű sikereket könyvelt el.

A válasz leginkább a fejlődő országok kötelezettségeinek meghatározásában kereshető.

Mint láttuk, a Montreáli Jegyzőkönyv méltányos módon hosszabb időt enged a szabályozott anyagok csökkentésére és kivezetésére, de végső soron elvárja e lépések megvalósítását. Ezzel szemben a Kiotói Jegyzőkönyv céljának elérése nem volt kötelező a fejlődő országokra nézve, így olyan jelentős kibocsátókra sem, mint Kína vagy India.

A 2015-ben elfogadott Párizsi Megállapodás ezzel szemben – szem előtt tartva a közös, de megkülönböztetett felelősség elvét – már valamennyi állam számára határozza meg célként a globális átlaghőmérséklet emelkedésének az iparosodás előtti szinthez viszonyított legalább 2 °C-ban való korlátozását, törekedve az 1,5 °C-ra. A Részes Felek kötelesek nemzetileg meghatározott hozzájárulásokat (NDC-k) kidolgozni, bejelenteni és fenntartani, azonban azok tartalma államonként eltérő.

Annak megítélésére, hogy mennyire jár jó úton a megvalósítás, kiindulópontot ad az Európai Bizottság alatt működő Globális Légkörkutatási Kibocsátási Adatbázis (EDGAR) 2025-ös jelentése, mely szerint 2023-ról 2024-re a nyolc legnagyobb kibocsátó közül csak az EU és Japán esetén valósult meg csökkenés (-1,8% és -2,8%), miközben Kína, az Amerikai Egyesült Államok és Brazília esetén enyhe (+0,8%, +0,4% és +0,2%), India, Oroszország és Indonézia esetén pedig jelentős (+3,9%, +2,4% és +5%) emelkedés történt.

Érdemes megvizsgálni e ponton, hogy mik a dokumentumok közötti főbb különbségek.

• Elsőként kiemelendő, hogy míg a Párizsi Megállapodásnak nincs önálló kikényszerítési mechanizmusa, a Montreáli Jegyzőkönyv esetén kidolgozásra került a megfelelőséget elősegítő rendszer.
• Ezek mellett alapvető különbség, hogy a Párizsi Megállapodás esetén a kötelezettségek végrehajtásának módja tekintetében nagy mozgástér áll az államok rendelkezésére, míg a Montreáli Jegyzőkönyv viszonylag azonos tartalmú elvárásokat támaszt az államokkal szemben, így a megvalósítás értékelése is kézzelfoghatóbb.
• Bár nem pusztán szabályozási jellegű eltérés, de a sikerességet nagyban befolyásolja, hogy az egyes aktusok mely ipari szektorokat érintik leginkább. A Montreáli Jegyzőkönyv a vegyiparra gyakorolt elsősorban hatást, ahol az érintett vállalatok viszonylag rövid idő alatt kidolgozták a helyettesítő anyagokat, így lényeges átstrukturálást nem követelt meg a változás.
• A Párizsi Megállapodás által érintett fosszilis tüzelőanyag viszont ezzel sokkal szélesebb körre hat, az átállást pedig lassítja, hogy az megkívánja a nemzeti és regionális szabályozási környezet, valamint az érintett infrastruktúra módosítását is.

Hogyan tovább?

Az ózonlyuk felfedezése világszintű aggodalmat keltett, amelyre azonban a nemzetközi környezetjognak a Montreáli Jegyzőkönyv elfogadásával nyújtott sikerült választ adnia.

A végrehajtás eredményessége külső és belső tényezőkben is megragadható.

A tudományos eszközök által felismert és ismertetett probléma mobilizálta a közvéleményt, mely a döntéshozók mellett az ipari szereplőket is reagálásra kényszerítette. Másrészt, kiemelendő a Jegyzőkönyv világos és átlátható rendszere, amely megkönnyíti a kötelezettségek államok általi végrehajtását és azok ellenőrzését.

A kiszámítható elvárások előnyeit tovább erősíti a megfelelés biztosítására kialakított mechanizmus, amely támogatja az államok hatékony részvételét. Ugyanakkor a Montreáli Jegyzőkönyv története még nem zárult le, hiszen számos anyag kivezetése még a jövőben várható, miközben akár további anyagok szabályozása is szükségessé válhat, valamint új kihívások merülhetnek fel. Egy 2025-ös tanulmány például leselejtezett, zuhanás közben elégő műholdakból származó kibocsátások növekvő számára figyelmeztet, mely a globális átlaghőmérséklet emelkedése mellett hozzájárulhat az ózonréteg elvékonyodásához is.  

A megfelelés folyamatos ellenőrzése szükséges, különös tekintettel az illegális kereskedelemre, mely egyre gyakoribb jelenség a Kigali Módosítás által szabályozott hidrofulorkarbonok esetén. Végezetül nem szabad elfelejteni, hogy az éghajlatváltozás káros hatásai és a környezetszennyezés különféle formái sem kedveznek a végrehajtásnak, így a jövőben várhatóan még erőteljesebb közös fellépésre lesz szükség az egyes nemzetközi aktusok által szabályozott területekre nézve.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Portfolio