Nem mindennapi történet sejlik fel a legendás MiG vadászgépek megalkotója mögött – Így változtatta meg egy testvérpár a világot

Egy kis örmény faluból a világhírig

Szanahin egy kis település Örményország északi részén, Lori tartományban, a grúz határ közelében, a festői Debed-kanyonnál. Az egykor önálló község ma Alaverdi város része, és két dologról is híres: a X. században épült, most is jó állapotban lévő, az UNESCO világörökségi helyszíneként számon tartott Szanahin kolostoregyüttesről, illetve egy testvérpárról, a Mikoján testvérekről, akik mindketten jelentős karriert futottak be a Szovjetunióban, és a maguk területén világhírűek lettek.

A Szanahin kolostoregyüttes népszerű turistacélpont, de kevesebben látogatnak el az onnan csak néhány perc gyalogútra lévő Mikoján Testvérek Múzeumba, amely Anasztasz és Artyom Mikojánnak állít emléket. A múzeumot nem nehéz felismerni, az épület előtt ugyanis egy eredeti MiG–21-es vadászgép van kiállítva.

Anasztasz Ivanovics Mikoján és Artyom Ivanovics Mikoján egy Hovhannesz nevű ács fiaként, a cári Orosz Birodalomban születtek. A testvérek között tíz év korkülönbség volt: Anasztasz 1895-ben, míg Artyom 1905-ben látta meg a napvilágot. A kis örmény faluból mindketten a csúcsra jutottak: Anasztasz a Szovjetunió Kommunista Pártja vezető szerve, a Politikai Bizottság (Politbüro) leghosszabb ideig hivatalban lévő tagja lett, Artyom pedig a világhírű MiG vadászgépek tervezőjeként és egyik névadójaként írta be magát a történelemkönyvekbe.

Anasztasz Mikoján

Anasztasz Mikojánt „nagy túlélőnek” is nevezik, azon kevesek közé tartozott ugyanis, akik még a „hőskorban”, az 1917-es bolsevik forradalom előtt csatlakoztak a későbbi szovjet állampárthoz, fontos tisztségeket töltött be Joszif Sztálin alatt, de nem vált a sztálini tisztogatások áldozatává, mint a legtöbb régi bolsevik. Sőt, Mikoján olyan ügyesen lavírozott, hogy a Sztálin után hatalomra jutó Nyikita Hruscsov alatt is fontos posztokat töltött be.

Mikoján 1915-ben csatlakozott az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik frakciójához, amelyből később megalakult a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP). A cári rendszert megdöntő 1917-es februári forradalom után zavaros idők következtek a Kaukázusban, melyek során Mikoján következetesen igyekezett megvalósítani a bolsevik uralmat a térségben. Jórészt a mai azeri fővárosban, Bakuban működött, és az úgynevezett Bakui Kommünben kifejtett tevékenysége miatt ő maga is majdnem kivégzőosztag elé került. Hogy 26 társával szemben hogyan úszta meg a kivégzést, rejtély, de már ez is előrevetítette, hogy ha valamiben, a túlélésben Anasztasz Mikojánnak nincs párja a szovjet vezetők között.

Az örmény pártfunkcionáriust 1923-ban választották be az állampárt egyik legfontosabb szervébe, a Központi Bizottságba, ahol több mint fél évszázadon keresztül biztosított volt a helye. 1924-ben, Lenin halálakor jól helyezkedett, ugyanis Sztálin és Lev Trockij utódlási harcában rögtön Sztálin mellé állt. 1926-ban kereskedelmi népbiztossá nevezték ki, és ebben a pozícióban valóban maradandó sikereket tudott elérni. Mikoján egyik küldetésévé a szovjet élelmezés felfuttatása vált, és ebbéli törekvésében nem szégyellt nyugati mintákat átvenni, például ő vezette be az ételkonzerveket a Szovjetunióban, de a jégkrémet is ő terjesztette el az országban, sőt egy népszerű szakácskönyv kiadása is a nevéhez fűződik.

1935-ben választották be a párt Politikai Bizottságába, a legfőbb döntéshozó szervbe, amelynek munkájában egészen 1965-ös nyugdíjaztatásáig részt vett, és ezzel

a Politbüro leghosszabb ideig hivatalban lévő tagjává vált.

Mikoján túlélte az 1930-as években kezdődő nagy sztálini tisztogatásokat is, pedig az 1950-es évek elején ő is a generalisszimusz listájára került. Sztálin azonban 1953-ban meghalt, Mikoján pedig – ismét jó érzékkel – rögtön Nyikita Hruscsov mellé állt. A „nagy túlélő” a desztalinizáció egyik kulcsfigurájává lett, támogatta például az új főtitkárt az 1956 februári híres „titkos beszéd” megszervezésében, amelynek során Hruscsov elítélte a sztálini „személyi kultuszt”.

A Politikai Bizottság tagjaként Anasztasz Mikoján egyfajta „utazó nagykövet” lett, számos országban tett látogatást az 1930-as évek közepétől kezdve. 1936-ban például két hónapot töltött az Egyesült Államokban – innen hozott számos élelmezési innovációt, amelyeket később a Szovjetunióban is megvalósított. 1949-ben ő volt az első szovjet vezető, aki találkozott a Kínai Kommunista Párt vezérével, Mao Ce-tunggal.

1956-ban többször járt Magyarországon: júliusban például ő volt jelen, mikor leváltották a párt éléről Rákosi Mátyást. A Budapestről az SZKP Központi Bizottságának küldött július 14-i jelentésében leírta,

Látnivaló, hogy a hatalom napról napra egyre inkább kicsúszik az elvtársak kezéből.

Már az 1956-os forradalom kitörése után, október végén Moszkvából ismét Budapestre küldték Mikojánt Mihail Szuszlov társaságában, akik október 30-i jelentésükben azt javasolták a szovjet honvédelmi miniszternek, hogy állítsa le a szovjet csapatok Magyarországra küldését. Mikoján állítólag továbbra is ellenezte a fegyveres beavatkozást Magyarországon, és majdnem le is mondott a szovjet csapatok bevetése miatt.

A politikus az 1950-es és 1960-as években számos alkalommal tett látogatást az Egyesült Államokban, találkozott például John F. Kennedy elnökkel is, akinek a temetésén is részt vett. Mikoján volt az első szovjet vezető, aki látogatást tett a Fidel Castro-féle Kubában. 1964 júliusában az örmény származású politikus karrierje formális csúcsára ért: a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnökévé választották, ami a Szovjetunióban az államfői tisztséget jelentette, habár szinte teljesen ceremoniális funkció volt.

Hruscsov 1964-es leváltásakor Mikojánt azonban már cserben hagyta jó politikai érzéke, és kitartott a pártfőtitkár mellett a trónfosztóval, Leonyid Brezsnyevvel szemben. Az 1960-as években azonban ezért már nem kivégzőosztag, csak kényszernyugdíjazás járt: 1965 végén mind az államfői tisztségből, mind a Politikai Bizottságban betöltött tagságától megfosztották. Az ekkor már 70 éves Anasztasz Mikoján emlékiratai megírásába fogott, majd 1978-ban, 82 évesen természetes halállal halt meg a régi idők egyik utolsó nagy tanújaként.

Artyom Mikoján

Anasztasz öccse, Artyom (eredetileg Anusavan) Mikoján 1905-ben született, és 13 éves volt, mikor az I. világháború idején a török csapatok elől menekülve látott egy kényszerleszállást végrehajtó, francia gyártmányú Farman duplaszárnyas repülőgépet. A fiatal Artyomban ez ültette el a repülőgépek iránti rajongást.

A repülőmérnökségig azonban még hosszú út vezetett az ifjabbik Mikoján számára: 1923-től esztergályosként kezdett el dolgozni, és katonai szolgálatát leszámítva egészen 1931-ig, 26 éves koráig maradt is a szakmában. 1931 őszén aztán megkezdte tanulmányait a moszkvai Zsukovszkij Katonai Akadémián, ahol repülőmérnöki képzést kapott. 1936-ban két társával a ma Ukrajnához tartozó Harkovban (Harkiv) építette meg az első általa tervezett repülőt, egy kis tolólégcsavaros gépet.

Az akadémia elvégzése után a Nyikolaj Polikarpov vezette tervezőirodában kapott munkát. Sztálin a Polikarpov-féle irodát bízta meg azzal, hogy tervezzenek új típusú vadászgépet, amely fel tudja venni a verseny a náci Németország Messerschmittjeivel. A feladatot végül Mikoján kapta meg, aki az 1938-ban megismert, nála 12 évvel idősebb, világlátott mérnökkel, Mihail Joszifovics Gureviccsel együtt kezdett bele a tervezésbe. 1939 decemberében közösen hozták létre a Mikoján–Gurevics tervezőirodát, és 1940-ben legyártották első saját vadászgépüket, amely a két tervező családnevének kezdőbetűi után a MiG–1 nevet kapta (az „i” pedig az oroszban az „és”-t jelenti). Ezzel indult el a MiG vadászgépek máig tartó karrierje.

A MiG–1-es számos konstrukciós hibától szenvedett, például erősen billegett fel- és leszálláskor, mégis a sorozatgyártására kaptak utasítást. Nagyjából száz példány készült el belőle, amikor Mikoján és Gurevics előállt a vadászgép továbbfejlesztett változatával, a MiG–3-assal. (A MiG vadászgépeket általában páratlan számokkal jelölik.)  A MiG–1-esek nagy része a Szovjetunió elleni német támadás kezdeti napjaiban megsemmisült, de a MiG–3-asok egészen a második világháború végéig szolgálatot teljesítettek, pedig sorozatgyártásuk 1941-ben leállt, mivel Sztálin az Il–2-es csatarepülőket preferálta helyettük. A MiG–3-as nagy hibája az volt, hogy bár nagy magasságokon kifejezetten gyorsnak számított, alacsonyabbra szállva lassú volt, így nem tudta felvenni a versenyt az ott gyorsabb német vadászgépekkel, márpedig a légi csaták nagy része kisebb magasságokban zajlott.

Mikoján és Gurevics ezt követő tervei nagyrészt a tervezőasztalon maradtak, illetve a prototípusig jutottak el, végül 1946-ban előálltak első, már sugárhajtású vadászgépükkel, a MiG–9-essel. A sugárhajtás-technikát a szovjet mérnökök a náci Németországtól szerezték meg, az első MiG–9-esbe Mikojánék konkrétan két BMW 003-as gázturbinás hajtóművet építettek be. A hajtóművet aztán a Szovjetunióban is elkezdték sorozatgyártani RD–20 néven. A MiG–9-es volt az első sugárhajtású repülőgép a Szovjetunió egén, és az első, amely NATO-kódot kapott „Fargo” néven.

A MiG–9-est hamar felváltotta a MiG–15-ös („Fagot”), amely az egyik legnagyobb darabszámmal gyártott repülőgép és a legnagyobb példányszámban gyártott sugárhajtású vadászgép lett több mint 13 ezer példánnyal. Az 1948-ban elkészült MiG–15-ös az 1950 és 1953 közötti koreai háború egyik legtöbbet használt vadászgépe volt, és számos alkalommal csapott össze amerikai vadászgépekkel. A MiG–15-ösök a magyar légierőben is teljesítettek szolgálatot az 1950-es években.

A MiG–15-ös továbbfejlesztett változata a MiG–17-es („Fresco”), majd ebből fejlesztették ki a MiG–19-eset („Farmer”), amely az első MiG gép volt, amely már elérte a hangsebességet.

Az igazi hírnevet azonban a MiG–21-es („Fishbed”) hozta meg Mikojanék számára, amely a világ legnagyobb példányszámban gyártott szuperszonikus vadászgépe lett, és több tucat ország légierejében teljesített vagy teljesít még ma is szolgálatot.

A MiG–21-es 1959-ben került a szovjet légierőbe, gyártása egészen 1982-ig zajlott, az évtizedek során számos altípusú jött létre. A MiG–21-es az első deltaszárnyú vadászgép volt, amely Mikoján és Gurevics tervezőirodájából jött elő, és az első gépük, amely elérte a 2 Mach sebességet. A MiG–21-es ikonikussá vált, nem véletlen, hogy a szanahini múzeum előtt is ennek egy példányát állították ki.

Az utolsó MiG vadászgép, amely még Artyom Mikoján életében készült el, a MiG–23-as volt, ennek tömeggyártását azonban az örmény származású repülőmérnök már nem érte meg: 1969-ben bekövetkezett agyvérzése után 1970. december 9-én, egy szívműtét után 65 évesen elhunyt. A nevét viselő tervezőiroda azonban nem állt le, sőt mind a mai napig működik.

Címlapkép: MiG–21-es vadászgép a Mikoján Testvérek Múzeum előtt – Szanahin, Alaverdi, Örményország. Fotó: Sagmeister Virgínia