Egyedi kézifegyverekkel harcoltak a magyar katonák: alig ismerik őket, mégis megvívtak egy világháborút

Az első világháborús vereség, majd a Monarchia felbomlása, ha látványosan meg is akasztotta a magyar hadiipar működését, a fejlődés nem állt le teljesen: a ’30-as években tovább zajlott az új kézifegyverek kifejlesztése, illetve a már meglévő eszközök feljavítása, de a nagyhatalmi státusz elvesztése után hazánk más, hasonló méretű országokhoz hasonlóan a nemzetközi piacról is elkezdett licenszeket beszerezni. 1941-re így a Királyi honvédség kézifegyverparkja érdekes képet kezdett festeni:

első világháborús maradványok, külföldi technológia és vadiúj fejlesztések is megtalálhatóak voltak benne.

Első világháborús maradványból a német behatásig: magyar ismétlőpuskák

Bár a legtöbb nagyhatalom az első világháború után igyekezett a tolózáras ismétlőpuskáit öntöltő fegyverekre cserélni (ebben az amerikaiak és a szovjetek jártak élen), hazánk a ’30-as évek elején megmaradt az első világháborúban bevetett Mannlicher M1895-ös egyenes tolózáras ismétlőpuskák átalakított verzióinál. A békeszerződés értelmében a Királyi Honvédség a hosszú csövű puskákat kénytelen volt karabély hosszúságúra rövidíteni (ez mondjuk nem volt túl nagy érvágás, a Szovjetunión kívül a második világháborúra mindenhol a karabélyhossz vált sztenderddé). A lerövidített fegyver új lőszert is kapott: míg az M95 meglehetősen íves pályán repülő gömbölyű fejű lőszert tüzelt, addig az új 8x56R lőszer hegyes fejet kapott, ami jobb aerodinamikai tulajdonságokkal ruházta fel, így röppályája is laposabb lett. Az új fegyver 1931 M. néven került gyártásba, és bár 1935-ben elkezdték kivezetni a szolgálatból, a világháború alatt kénytelenek voltak újra rendszerbe állítani.

Apró érdekesség, hogy a Sándor-palota díszőrsége, illetve a honvédség díszelgő alakulatai a mai napig használják.

1935-ben a már meglévő új lőszer köré építette meg a 35M puskát. Elődjeihez hasonlóan ez a fegyver is megtartotta a Mannlicher rendszerű társzerkezetet, amikor a lőszer egy fém keretben kerül behelyezésre a fegyverbe, de a drágább és könnyebben koszolódó egyenes vonalú tolózárat a világ más részein is elterjedt forgó tolózárra cserélték. A 35M-et „másodvonalbeli” fegyverként Németország is megrendelte a saját 8 mm-es Mauser (7,92x57mm) lőszerére átkaliberezve, ez a fegyver lett a 43M, amit a háború végén a honvédség is használt.

Frommer Rudolf visszatér: 37M öntöltő pisztoly

Bár az első világháborúban használt Frommer Stop öntöltő pisztoly teljesen nem tűnt el a magyar arzenálból, a furcsa kinézetű maroklőfegyver helyett a második világháborúra egy jóval konvencionálisabb kinézetű eszköz került nagy számban rendszeresítésre. Frommer Rudolf 1921-ben fejlesztett ki egy zsebpisztolyt, a Frommer Liliputot, ennek a felnagyított verziója volt a 29M pisztoly, ami viszont hiába nézett ki kívülről „normális” fegyvernek, belső szerkezete túl bonyolult volt, szerszámok nélkül még az alapvető tisztítás sem volt megoldható. A 29 M. egyszerűsített verziója lett a 37 M., ami villámsebességgel, egy év alatt került a honvédséghez. A 37 M. megtartotta a Stop által is használt 9mm short lőszert (a legendás John Moses Browning által kifejlesztett lőszer nem összetévesztendő a jóval ismertebb 9mm-es Parabellummal, előbbi méretei 9x17mm, utóbbi 9x19) tüzelte, kivehető hét lőszeres szekrénytárból.

A 37 M.-et kisebb számban Németország is megrendelte, ezek a verziók viszont a 7,65-ös Mauser pisztolylőszert tüzelték.

Új technológia a láthatáron: a Király-géppisztoly

A Királyi Honvédség egyik legkülönlegesebb kézifegyvere a svájci SKM-szérián alapuló Király-géppisztoly volt. A fegyver kategóriáján belül relatíve nagy, 9x25mm-es Mauser lőszert tüzelt,

így lőtávolsága és átütőereje is jelentősen nagyobb volt, mint a rivális fegyvereké, ugyanakkor a nagy lőportöltet gyakran okozott elakadásokat a fegyverben.

A honvédség azzal próbálta meg orvosolni a problémát, hogy kevesebb lőport töltött a hüvelyekbe, így viszont a háború végére elveszett a Király majd minden előnye.

A Király-géppisztoly alapvető kialakítása a kor sztenderdjeihez igazodott: fa tusát és aprólékosan állítható irányzékot kapott. Az idő előrehaladtával, no meg a háború eldurvulásával aztán természetesen a 39 M.-et is elérte a legtöbb első generációs géppisztolyt érintő változás: először behajtható tusát kapott (1939/A M.), majd a fa tusát fém váltotta (1943 M.), végül az összes fa elem eltűnt róla (1944 M.).

A fegyver kortársaihoz képest több szempontból számított különlegesnek: fel lehetett rá szerelni egy bajonettet (ez ha nem is teljesen egyedi tulajdonság, Európában egyáltalán nem volt sztenderd), a tárfészek, benne a negyven lőszeres szekrénytárral szállításkor behajtható volt, jóval masszívabb zárszerkezetet kapott, melyre a relatíve nagylőszer miatt volt szükség (a kor többi géppisztolyához képest nagy méretű lőszere miatt kategorizálják néha tévesen gépkarabélynak a Királyt).

Tűzerő mindenek fölött: a Királyi Honvédség géppuskái

Hasonlóan az ismétlőpuskákhoz, a vízhűtéses géppuskák sem koptak ki teljesen a szolgálatból a második világégés során. Ahogy a britek megtartották a Wickers, a szovjetek pedig a Maxim géppuskákat, úgy hazánkban is szolgálatban maradt a Schwarzlose MG M. 7 és a modernizált M. 7/12-es géppuska.

Míg azonban az első világháború a lövészárokharcokról szólt, addig 1939 és 1945 között már a mobilitás vált a fő tényezővé,

így a nehéz vízhűtéses géppuskákat is elkezdték leváltani a kisebb tűzerővel bíró, de sokkal könnyebben mozgatható léghűtéses fegyverek.

Hazánkban a német Rheinmetall által fejlesztett, de az osztrák Steyr és a svájci Solothurn által gyártott MG30-as könnyűgéppuskák kerültek rendszeresítésre, 31 M. néven.

Bár az MG31-est meglehetősen kevesen ismerik, ebből a fegyverből lett kifejlesztve a legendás MG34-es, illetve a talán még ismertebb „villámgéppuska”, az MG42-es. A ’30-as széria ugyanakkor még nem lőszerhevedert használt, hanem egy 30 lőszeres, oldalról adagoló szekrénytárat.

Furcsa páncéltörők: 36 M. nehézpuska és 44 M buzogányvető

A páncélozott járművek első világháborús megjelenésével égető problémává vált az is, hogy a gyalogsági alakulatok hogyan tudnák kiütni a kézifegyverek számára lényegében sérthetetlen acélszörnyetegeket. Az első megoldást az úgynevezett rombolópuskák jelentették. Ezek a nagy kaliberű lőszerrel felszerelt fegyverek jó esetben 20 mm-nyi páncélzaton is át tudták rágni magukat, így a második világháború korai éveiben is ki tudták lőni az elterjedtebb harckocsikat.

Magyarország erre a célra a svájci Solothurn S–18/100-est rendszeresítette 36 M. nehézpuska néven. A Solothurn öntöltő fegyverként a háború legkorábbi szakaszában relatíve nagy tűzerőt képviselt, 20x105mm-es lőszerét egyébként légvédelmi gépágyúk is használták. A 36 M. olyan páncélozott járművekbe is bekerült, mint a Toldi könnyű harckocsi, vagy a kétes hírű Csaba páncélautó. Bár a modernebb szovjet harckocsik ellen hatástalan volt, a háború végéig szolgálatban tartották.

Az egyre jobban páncélozott harckocsik kiütésére szolgáló, úgynevezett kumulatív lőszerek a második világháború közepétől váltak egyre elterjedtebbé. Ennek a fegyvertípusnak a lényege abban állt, hogy a lövedék orra puha fémből készült, közepén egy aránylag alacsony olvadáspontú fém „tüskével” (például rézzel), amögött robbanószerrel.

Amikor a lövedék becsapódott a páncélzatba, az orr felkenődött, meggátolva a lepattanást, majd a robbanószer berobbant, megolvasztotta a fém tüskét, ami szabályosan átégette magát a páncélzaton.

Modern változatait napjainkban is használják.

A kumulatív lőszert tüzelő fegyverek hazai képviselője az 1944 nyarán rendszerbe állított 44 M. „Buzogányvető” (nem túl hízelgő becenevén Szálasi-röppentyű) volt. A 44 M. a hasonló rendszerű német fegyverekhez képest nehéz volt, kézből nem is lehetett elsütni, ezért különféle kerekes állványokra szerelték rá, cserébe lőtávolsága meghaladta a legtöbb német páncéltörő fegyverét. A „Buzogány” név a páncéltörő lőszerre utal, de kapott a fegyver egy repesz-romboló töltetet is gyalogság ellen, ez volt a „Zápor”. Bár Berlint is érdekelte a fegyver, túl későn került rendszerbe ahhoz, hogy Németország is kaphasson belőle.

Érdemes széljegyzetként megemlíteni, hogy a háború alatt a Királyi Honvédség számos német kézifegyvert megkapott, vagy ilyen-olyan úton beszerzett Németországtól: használtak MP40-es géppisztolyokat, a már említett MG34-es és 42-es géppuskákat, páncéltörő fegyvereket is.

Címlapkép forrása: FORTEPAN / Konok Tamás id. via Wikimedia Commons