Legendás hősről nevezték el Magyarország első tömeggyártott tankját - A fronton gyorsan kiderült, mit tud valójában

A két világháború között lényegében minden valamire való fegyveres erő igyekezett szert tenni a haditechnika új csodafegyverére, az első világháború végén bemutatkozó harckocsira. Magyarországon a ’30-as években a technológiai tudás finoman szólva is szegényes volt, így az első, Királyi Honvédség szolgálatába álló fegyver egy olasz fejlesztés, a C. V. 30-as széria, magyar jelzéssel M35 lett. Az apró, két fős személyzettel működő páncélos egy, már a két világháború között is elavultnak számító koncepció, az úgynevezett kisharckocsi, vagy tankette képviselője volt.

A kisharckocsik még a kor könnyűtankjainál is apróbb járművek voltak, feladatuk kimerült a felderítésben, illetve a gyalogság elleni harcban. Az M35 kevés változtatással került hazai szolgálatba, az olasz verzió Breda ikergéppuskáit lecserélték a magyar Gebauerekre. Az M35 már a második világháború kirobbanása előtt is alacsony harcértéket képviselt, Budapest tehát kénytelen volt alig három év után új tank után néznie.

Magyar harckocsi svéd alapokon

Az első „rendes” forgó tornyos harckocsi rendszeresítése nem bizonyult éppen könnyű feladatnak: egyfelől

az első világégést lezáró békeszerződések értelmében a honvédség nem gyárthatott harckocsikat,

másfelől viszont a katonai vezetés a titokban tartott projekt keretében kezdetben olyan elvárásokat fogalmazott meg, amelyekhez sem a szaktudás, sem az anyagi háttér nem volt meg.

Az 1937-es tesztekre végül három páncélost választottak ki: a német Panzer I-es harckocsit, a magyar fejlesztésű Straussler V-4-et (a V itt vontatót jelentett, hiszen hivatalosan nem is létezhetett volna a jármű), illetve a svéd L-60-ast.

A magyar fejlesztés tűzereje a kor minden kívánalmának megfelelt, páncélzata is erősebb volt, mint a svéd vagy német könnyűtanké, de a gyártási nehézségek miatt hiába került hivatalosan rendszeresítésre, sosem jutott el a sorozatgyártásig.

A Panzer I-es utolsó helyen végzett a teszteken, az L-60 licenszét ezzel szemben megvásárolta a Királyi Honvédség, és néhány komolyabb átalakítással sorozatgyártásba is került. Így született meg a 38M Toldi könnyűharckocsi, az első, Magyarországon nagyobb számban gyártott tank.

A legkomolyabb változtatás a fegyverzetet érintette: bár a honvédség eredetileg egy 40 mm-es páncéltörő ágyút szeretett volna beszerelni az apró harckocsiba, a torony méretei ezt lehetetlenné tették, így a Toldi fő fegyverzete a 20 mm-es Solothurn S-18/100-as (magyar szolgálatban 36 M.) páncéltörő puska lett. A gyalogság elleni géppuskát szintén lecserélték, az eredeti Madsen géppuska helyet itt is a hazai Gebauer került a páncéltestbe. A harckocsi futóművét és felfüggesztését szintén megerősítették, így a Toldi a kor sztenderdjeihez mérten kifejezetten mozgékony páncélos lett.

Gondok ettől függetlenül adódtak bőséggel: a 38M páncélvédettség terén elég gyengécske volt, tűzerőben pedig a kor legtöbb szovjet típusával szemben alulmaradt. Az már külön fejtörést okozott a magyar harckocsizóknak, hogy a tank lánctalpait nem lehetett külön ki-be kapcsolni, így az apró páncélos nem tudott helyben megfordulni sem. Érdemes megjegyezni, hogy a Honvédség a fennmaradt források szerint tisztában volt a Toldi gyengeségeivel, és

egyáltalán nem a harckocsizó alakulatok gerincének szánta a típust, feladata a felderítés, a szárnyak biztosítása, és a könnyebb célpontok megsemmisítése lett volna.

A Toldi tovább fejlődik, de minek?

A Királyi Honvédség jó eséllyel már az 1938-as rendszeresítésekor tisztában volt azzal, hogy a Toldi harcértéke távolról sem lesz kielégítő, a könnyűtank ezért a következő két évben komoly átalakításokon ment keresztül: lecserélték a rádióját, erősebb felfüggesztést kapott, megerősítették a páncélzatát, illetve végre valahára beszereltek egy 40 mm-es páncéltörő ágyút is. Az így kapott Toldi II-es harckocsival azonban akadt két igen komoly probléma: egyfelől a ’40-es évek elejére már sem a páncélzat, sem a tűzerő nem számított éppen ütőképesnek, másfelől a megnövekedett tömeg miatt a kis méretű tank egyébként kiváló terepjáró képessége és hatótávolsága is látványosan leromlott.

A Toldi II-esek megjelenésével, illetve a 38M modellek átszerelésével a kísérletezgetés nem állt le: a honvédség megpróbálkozott a német és brit harckocsikon már bevált köténylemezek felszerelésével, de a kiegészítő páncélzat nem nyújtott akkora védelmet, mint amekkora súlyfelesleget jelentett, így rendszerbe soha nem állították.

Budapest a háború eldurvulásakor is igyekezett feljavítani a tankokat: születtek tervrajzok egy nagyobb motorral és helyben megfordulást lehetővé tevő vezérművel felszerelt Toldi III-ashoz, illetve készült egy prototípus egy forgó torony nélküli, 76 mm-es ágyúval felszerelt páncélvadász verzióhoz is, ám ezek a próbálkozások a fokozódó bombázások, a nyersanyaghiány, valamint a harckocsik gyenge teljesítménye miatt rendre kudarcba fulladtak. A Toldi I-esen és II-esen kívül egyedül egy egészségügyi jármű került gyártásra alacsony példányszámban.

Míg a háború során a nagyhatalmak lényegében évről évre hozakodtak elő az egyre erősebb harckocsikkal, addig a Királyi Honvédség lényegében összes, sorozatgyártásba is kerülő harckocsija kórosan elavult volt.

A Toldik 1939-ben még képviseltek valamiféle harcértéket, de a Szovjetunió elleni offenzíva során már az első órákban sem nagyon találkoztak olyan harckocsikkal, amelyeknek méltó ellenfelei lehettek volna.

Címlapkép: az utolsó fennmaradt Toldi I-es a Kubinkai harckocsimúzeumban. Címlapkép forrása: Alan Wilson via Wikimedia Commons