A magyar tank, aminek fel kellett volna vennie a versenyt a T-34-essel – Könnyű harckocsiból próbált meg nehézpáncélost kreálni a honvédség

A svéd alapokon született 38M Toldi könnyűharckocsi megjelenésével a Királyi Honvédség szert tett az első, hazai gyártású tankjára, de az már az apró páncélos megjelenésekor teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezzel az eszközzel nem igazán fogják tudni hatékonyan feltölteni a készleteket. A Toldi sem páncélvédettségben, sem tűzerőben nem felelt meg a kor kívánalmainak, a honvédség pedig csak felderítő és támogató szerepet szánt neki. A harckocsizó fegyvernem gerincét egy teljesen más járműnek, a Turánnak kellett volna adnia, bár ahogyan látni fogjuk, ez nem igazán sikerült.

Svéd után cseh alapok

Bár a honvédség először közepes, majd nehéz harckocsiként hivatkozott a Turánra, a páncélos története teljesen máshogy kezdődött: Csehszlovákia méretéhez és relatív fiatal államiságához mérten aránylag nagy, és kifejezetten jó hírnévnek örvendő hadiiparral rendelkezett a két világháború között.

Innen került ki az LT vz. 35-ös könnyű harckocsi, melyet Németország Panzer 35(t) néven használt a második világégés korai szakaszában.

A cseh páncélos a harmincas évek közepén még egy nagy tűzerejű, jól védett, mozgékony járműnek számított, logikus lépésnek tűnt tehát a továbbfejlesztése (az eredeti harckocsi a háború kirobbanása után aztán nagyjából két év alatt vált teljesen elavulttá).

A fegyverzet és a páncélvédettség feljavításával Csehszlovákia elkészítette az LT vz. 35-ös közepes harckocsi verzióját, a T-21-et. Bár a német megszállás miatt mindössze egy prototípus készült a járműből, az felkeltette Magyarország érdeklődését. Mivel hazánknak 1940-ben már kínzóan szüksége volt egy valamire való harckocsira, ezért rohamléptekben lezavarták a csapatpróbákat, majd megvették a T-21 licenszét, függetlenül attól, hogy már ekkor számtalan aggály merült fel a konstrukcióval kapcsolatban.

A honvédség által 40 M Turán néven rendszeresített tank extra páncélzatot kapott, a két önvédelemre szolgáló géppuskát magyar gyártmányú Gebauerre cserélték, megnagyobbították az eredetileg kétszemélyes tornyot, hogy a lövegkezelő és a parancsnok mellé egy töltést végző katona is beférjen. A legkomolyabb változás a fő fegyverzetet érintette:

a T-11 47 mm-es lövegéhez hazánknak nem volt lőszere, így egy kisebb, 40 mm-es ágyút szereltek be a toronyba.

Az extra páncélzat és a nagyobb torony miatt az eredetileg jónak mondható menettulajdonságok eléggé leromlottak, ezért a Weiss Manfréd-gyár addig fúrta-faragta a saját V8-as motorját, amíg sikerült kipréselnie belőle 260 lóerőt. Az új motornak hála megmaradtak a Turán menettulajdonságai, függetlenül attól, hogy a T-21-nél majd két tonnával nehezebb volt.

Beüt a baj

A honvédség annyira rohant a Turán rendszeresítésével, hogy a tesztek teljes lezárása előtt már meg is rendelt 230-at a tankból, egy évvel később pedig további 309-et. A második sorozat gyártása le se tudott futni, ekkorra ugyanis a konstrukció jó pár kellemetlensége kiütközött.

Az alapvető problémát az jelentette, hogy 1941-ben a Turán már elavult konstrukciónak számított: a 40 mm-es harckocsiágyú gyenge volt, a legvédettebb pontokon is csak 50 mm-es, teljesen függőleges, költséghatékonyság miatt öntés helyett szegecseléssel készült páncélzat pedig nem jelentett komoly akadályt a modern harckocsiágyúknak.

Külön problémát jelentett a futó- és váltómű is, melyek teljesen megbízhatatlannak bizonyultak.

A honvédség a páncélos továbbfejlesztése mellett döntött.

Az új harckocsi iránti igények első ránézésre reálisnak tűntek: kapjon egy 75 mm-es harckocsiágyút, páncélzata pedig legyen vastagabb. A problémát az okozta, hogy a Honvédség mindezt úgy kívánt elérni, hogy közben ne kelljen érdemben átalakítani a harckocsi alapvető konstrukcióját.

A mérnököknek tehát úgy kellett volna bepréselni a komolyabb tűzerőt képviselő harckocsiágyút az új, már 41M névre hallgató Turánba, hogy nem nyúlhattak hozzá a toronyhoz. Az eredmény az lett, hogy csak egy rövid csövű fegyvert sikerült beeszkábálni a tankba, melynek tűzereje elmaradt a kor követelményeitől, tömege viszont a nehezebb lőszerrel és az extra páncélzattal együtt komoly terhet rótt az egyébként sem éppen megbízható futóműre, ráadásul a terepjáró képességet és a végsebességet is csúnyán lerontotta.

A keleti fronton a harckocsik lépten- nyomon elakadtak, a szovjet tankokat pedig csak nagy ritkán tudták kilőni.

A védelem növelése érdekében itt is megpróbálkoztak a németek által nagy számban alkalmazott, a lánctalpakat és a lövegtornyot védő köténylemezekkel (ezeket a konstrukciókat itthon korában a Toldikra is megpróbálták felszerelni, de azok nem bírták a megnövekedett tömeget). Mivel a köténylemez feladata nem az volt, hogy a háború korai szakaszában népszerű keménymagvas páncéltörő lövedékeket megfogja, hanem az, hogy berobbantsa a páncélzatot átolvasztó kummulatív tölteteket – no meg mert a Turán motorja és futóműve így is érzékeny volt a súlynövekedésre – az extra páncélzat perforált acélból készült.

Apró érdekesség, hogy a közepes harckocsik között is gyengélkedő 41M-et a megnövelt lövegűrméret miatt a honvédség nehézpáncélosnak titulálta függetlenül attól, hogy egy korai szovjet T-34-es közepes harckocsival sem nagyon kelt versenyre.

Leágazások és fejlesztési kísérletek

A 41M-ből készült egy parancsnoki verzió is, amiből kiszerelték az egyik géppuskát, illetve a löveget, de a lövegcsövet egy fa makettel pótolták, hogy nehezebben legyen kiszúrható az értékes jármű. A mai napig nem lehet tudni, hogy a „Vezér Turán” valaha kikerült-e a gyártósorról.

A Királyi Honvédség a 41M első éles bevetése után gyorsan rájött arra, miért is akadékoskodtak a Weiss Manfréd mérnökei a rövid csövű löveg miatt, így végül fejet bólintottak a harckocsi komolyabb átalakítására. A 43M-et komolyabb páncélzattal, illetve a kor sztenderdjeit akkoriban már csak alulról karcoló hosszú csövű 75 mm-es löveggel szerelték volna fel. A mérnökök elkeseredettségét jól mutatja, hogy a prototípushoz két lövegtornyot is készítettek: az egyik megfelelő méretű volt, a másik azonban „költséghatékonyság” miatt jóval kisebb. A nagyobb torony túl nagy célfelületet nyújtott volna, a kicsiben a legénység nem fért volna el.

Végül a szövetséges bombázások és a nyersanyaghiány megpecsételte a 43M sorsát, a Toldi III-hoz hasonlóan az sem került soha sorozatgyártásra.

Címlapkép: a világ utolsó fennmaradt 41M Turánja a kubinkai harckocsimúzeumban. A fotón jól látszódik a toronyra és a harckocsi oldalára szerelt perforált köténylemez. A címlapkép forrása: Mike1979 via Wikimedia Commons