Hét évtized után is nyomaszt egy nemzet tragédiája: a világ legfeszültebb határán kávézva figyelhetik a turisták a diktatúra katonáit

A máig fájdalmas múlt

Álmos (már ha egyáltalán egy tízmilliós megapolisz tud ilyen lenni), ködös pénteki reggel suhanunk a teljesen újnak tűnő dél-koreai autópályán Szöulból az északi határ felé, miközben a helyi idegenvezető beszél az ország legmeghatározóbb tragédiájáról: a koreai háborúról és a félsziget kettéosztásról. Mindez már több mint hét évtizede történt, de a sebek azóta sem gyógyulnak, máig élénken emlékeznek a helyiek azokra a traumákra, amelyek akkoriban rengeteg családot szakítottak szét egymástól.

A Koreai-félsziget 20. századi történelme tele van fordulatokkal.

A kulcsfontosságú földrajzi fekvéssel bíró területre az egyre inkább birodalmi terveket szövögető, szomszédos Japán vetett szemet, és két győztesen megvívott háborút követően 1905-ben a fennhatóságuk alá került, öt évvel később pedig annektálták is a félszigetet. A japán uralmi időszak máig nehezen gyógyuló sebeket ejtett a kapcsolatokban, az utóbbi években kisebb előrelépések történtek a történelmi traumák lezárásában. A birodalmi fennhatóság aztán a második világháborúval megszűnt, amikor Tokió vereséget szenvedett, és a császári csapatok kivonultak a területről.

Az 1945-ös év viszont nem hozta meg a teljes szabadságot a koreaiaknak, ugyanis a sorsukról már a japánok legyőzése előtt, még a náci Németország veresége után közvetlenül megtartott potsdami konferencián döntöttek a nagyhatalmak. Harry S. Truman az Egyesült Államok, Winston Churchill az Egyesült Királyság és Joszif Sztálin a Szovjetunió vezetőjeként – többek között – arról is döntött, hogy a távol-keleti félszigetet a 38. szélességi kör mentén kettévágják. A megosztás táptalajának az szolgált, hogy a koreaiak több különböző frakcióba tömörülve, de maguk is felvették a harcot a megszállókkal szemben Kínában, ennek két vezéralakja a kommunista oldalon Kim Ir Szen, míg a nacionalistáknál Li Szin Man volt.

On this day in 1945, Truman, Stalin and Churchill assemble near Berlin at Potsdam, Germany to map out the post-war world. Behind the scenes, relations between the Western Allies and Moscow are beginning to unravel. pic.twitter.com/8G471W3osM https://t.co/8G471W3osM

— Military History Now (@MilHistNow) July 17, 2024

A semmilyen természetes vonalat nem követő határ végül azt jelentette, hogy az északi oldalon a szovjetek, míg délen az amerikaiak befolyási övezete jött létre. Washington és Moszkva korábban abban állapodott meg, hogy a felosztást követően egy közös bizottság felügyeletére bízzák a „két Koreát”, ennek öt éves működést terveztek. Délen ellenálló mozgalom alakult ki, így az ENSZ végül határozatban elrendelte, hogy tartsanak választást, amelynek az eredménye az egyesítés lehetett volna. Az egyre súlyosabb ellentétek, és Moszkva kavarása miatt ez végül nem valósult meg: az északiak bojkottálták a választást, miközben Phenjanban hatalomra jutott a korábban Kínában harcoló és komoly elismerésnek örvendő Kim Ir Szen. 1949-ben Pekingben is a kommunista erők vették át a hatalmat Mao Ce-tung vezetésével, így már két oldalról is számíthatott a szövetségesekre.

Közben 1948-ban a szovjet csapatok vonultak ki, majd egy évvel később az amerikaiak is, ezzel lényegében a saját sorsára hagyva a területet. 1948-ban még egy fontos pillanat volt, amikor a déli Csedzsuban baloldali felkelés robbant ki Li Szin Man ellen, mivel tartottak Korea végleg megosztásától, valamint azzal vádolták a nacionalistákat, hogy korábban a japánokkal játszottak össze. Az események véres fordulatot vettek, az kormányerők erőszakot alkalmaztak, tízezrek vesztették életüket az összecsapásban.

1950. június 25-én aztán megtörtént, amire már készülni lehetett: kirobbant a koreai háború.

Az északiak úgy látták, hogy ekkor jött el a megfelelő pillanat, hogy a saját elképzeléseik szerint egyesítsék Koreát. Mögöttük ott volt szövetségesként Kína és a Szovjetunió, délen belviszályok gyengítették a hatalmat, ráadásul úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok is feladta a területet. A támadás napján az északi híradásokban megjelent a már jól ismert megtévesztés: arról szólt a propaganda, hogy valójában a déliek kezdtek katonai akcióba, és valójában csak ezt kellett visszaszorítani.

Evolution of Korean warUS controlled South Korea was never supposed to exist, if not for US interference Korea should have been communist, unified and proud sovereign state.Instead South Korea is occupied US vassal state.No sovereignty means no dignity and no democracy pic.twitter.com/dE2I2N7mub https://t.co/dE2I2N7mub

— Angelo Giuliano (@angeloinchina) December 3, 2024

A valóságban szó sem volt ilyen támadásról, mivel az északiak sokkal jobban fel voltak fegyverkezve, nehéztüzérséggel, harckocsikkal indultak meg, a délieknek alig volt mivel válaszolni. A kezdetekben úgy tűnt, a kommunisták gyors győzelmet fognak szerezni, mivel délen teljes volt a káosz: sokan átálltak az északiakhoz, ráadásul sorra kellett feladni a városokat. A kommunisták gyorsan törtek előre, napok alatt a kezükre került a főváros, Szöul is. Júliusban már lényegében az ENSZ-csapatokkal háborúztak, akiket az amerikai Douglas McArthur tábornok vezetett. Eleinte ezek a csapatok is alul voltak fegyverezve, ezért az északiak gyorsan a félsziget délkeleti csücskébe, Puszanba szorították a délieket. A megszerzett területeken súlyos atrocitások érték az ott maradt civil lakosságot, kifejezetten a hivatalnokok és az értelmiségiek ellen léptek fel.

A körbekerített csapatok heteken keresztül tartották magukat, majd az amerikaiak északnyugaton, Incseonnál partra szálltak, ezzel az északiakat satuba fogva.

Ekkor a déliek hirtelen előnybe kerültek, és mindezt ki is használták. Egészen az északi határvonalig nyomultak, közel voltak ahhoz, hogy végül az ő irányításuk alatt fog egyesülni Korea. A szomszédos Kína nem engedhette meg magának, hogy a szomszédjában a kapitalista Egyesült Államok szoros szövetségese kerüljön hatalomra, ezért mintegy 500 ezer „önkéntes” küldésével egyenlítette ki az erőviszonyokat. McArthur ekkor arra kérte a Fehér Ház felhatalmazását, hogy nukleáris fegyvereket vethessen be, de ezt Truman elnök végül megtagadta. A kocka ismét fordult, most az északiak kezdtek rohamozni, és előbb Phenjant, majd Szöult is elfoglalták, de ezúttal nem sikerült ennél tovább jutniuk, sőt, az amerikaiak vezetésével 1951 áprilisában ismét visszafoglalták a nagyvárost. Ettől kezdve nem sokkal az eredetileg kijelölt 38. szélességi kör mellett állandósultak a harcok. Már 1 évvel a háború kirobbanását követően amellett foglaltak állást az amerikai és a szovjet diplomaták, hogy tűzszünetet kell kötni, de az állóháború még további két évig tartott.

On this day in 1951, President Truman removes a defiant General Douglas MacArthur from command of Allied forces in Korea. pic.twitter.com/y8vcGLcaSU https://t.co/y8vcGLcaSU

— Military History Now (@MilHistNow) April 11, 2024

A milliók életét követelő konfliktus végül egy „döntetlennel” végződött, 1953. július 27-én a szembenálló felek aláírták a panmindzsoni fegyverszüneti egyezményt. Ez véget vetett a harcoknak, de végleges megoldást nem adott. Mégis, a fegyverszünet mára a befagyott konfliktusok mintapéldája lett világszerte, nem véletlen, hogy a hasonló megoldás alkalmazása merült fel például az Ukrajna és Oroszország között dúló háború leállításánál is. Az északi kommunisták, élükön Kim Ir Szennel, és a kínai támogatással létrehozták a saját önálló országukat Phenjan központtal, míg délen Li Szin Man vezetésével a nacionalista erők Szöulban hozták létre a saját kormányukat. Mindkét oldalon komoly tisztogatás kezdődött, mivel attól tartottak, hogy esetleg kémek maradhattak.

Két külön világ

A harcok leállását követően „mindkét Koreában” borzalmas állapotok uralkodtak. A nagyobb városokat lebombázták, szinte nem maradtak ép bányák vagy gyártóüzemek, valamint mindkét oldal hatalmas veszteségeket könyvelhetett el. Ebben a helyzetben indult el a két különböző útvonalon Szöul és Phenjan, és több mint hét évtizeddel később már nem is kérdés, hogy a déliek a gazdaságukkal sokszorosan az északiak fölé kerekedtek. A Kim-dinasztia persze mindezt nem akarta tétlenül nézni, ezért a nemzetközi közösség minden szankcionálása és tiltása ellenére kifejlesztették a saját nukleáris fegyverüket, aztán egyre modernebb rakétarendszereket is a töltetek szállítására. Ezzel a több évtizedes patthelyzet katonai szempontból továbbra is áll. Persze az elmúlt évtizedekben többször pattanásig feszült a helyzet a két Korea között, de erről majd egy kicsit később.

A véres háború hiába volt már szinte egy teljes emberöltővel korábban, a társadalom a rengeteg sok emléket és traumát máig megőrizte. A fennálló konfliktus leglátványosabb jele a demilitarizációs zóna (DMZ), amely éppen a tűzszünet egyik legfontosabb záloga volt. A lényege, hogy a

határ mellett mindkét irányban két kilométerre kellett hátravonni a fegyveres erőket, így a szembenálló katonák négy kilométeres távolságból néznek egymással farkasszemet.

The 4 km wide, 250 km long demilitarised zone between North and South Korea is not only the most militarised border in the world, it is also a wildlife haven and home to 5,097 animal and plant species, including 106 that are endangered or protected. (Image: Rishabh Tatiraju) pic.twitter.com/XTsqyUs7tw https://t.co/XTsqyUs7tw

— Quite Interesting (@qikipedia) February 13, 2018

A harcoló felek jóváhagyásával létrejött a Semleges Nemzetek Felügyelőbizottsága, amely felügyelte, hogy ne szegje meg senki a megállapodást. A DMZ ellett egy másik, kevésbé ismert sáv található, ez a Polgári Ellenőrzési Zóna (CCZ). Itt szintén szigorú előírások vonatkoznak a belépőkre, viszont itt a civilek élhetnek is.

A tűzszünet nem jelentette azt, hogy teljesen lecsillapodtak a kedélyek, ezt követően többször is feszültté vált a helyzet, az 1960-as évek végén több százan vesztették életüket mindkét oldalán a villongásokban. Később, 1976-ban például egy fa kivágása okozott majdnem súlyos konfliktust. A déliek, élükön két amerikai katonával ki szerettek volna vágni egy fát a Közös Biztonsági Területen (csak itt nem voltak elválasztva egymástól a két ország katonái), ami zavarta a kilátást az Egyesült Nemzetek Parancsnokságának (UNC) ellenőrzőpontja és egy megfigyelőállás között. Erre a túlerőben lévő északi katonák fegyvertelen összecsapást kezdeményeztek, ez a nyugati nagyhatalom két emberének halálával végződött. Ezt követően Szöul és Washington drasztikus erődemonstrációt tartott, készen álltak arra is, hogy akár nukleáris fegyvert vessenek be, amennyiben az északiak közbelépnek a világpolitikai jelentőségűvé emelkedő fa kivágásába. Phenjan bár küldött csapatokat, de azok némán nézték végig, ahogy a déliek végrehajtják a feladatot, majd távoznak.

Az incidens hatására határoztak úgy, hogy teljes szeparáció lép életbe a területen a katonák között.

Egy másik megközelítés

Ikonikus mementóként megmaradt a panmindzsoni barakk (a falu teljesen elpusztult a háborúban), ahol a felek aláírták a tűzszüneti megállapodást. Ez sokáig a turisták által is látogatható rész egy 2023 júliusi eset miatt nem megközelíthető civilek számára, akkor ugyanis egy Travis King nevű amerikai katona váratlanul átlépte a demarkációs vonalat, majd beszállt egy ismeretlen furgonba. Phenjan nem kezelte hadifogolyként a szökevényt, és néhány hétnyi tárgyalást követően átadták Travist az Egyesült Államoknak, ahol szembe kellett néznie a bírósággal a tettei miatt.

Ezen túlmenően vannak még olyan látványosságok, amelyeket – szigorú felügyelet mellett – továbbra is látogathatnak a turisták. Az egyik ilyen az ikonikus barakktól alig pár kilométerre található „Harmadik alagút”. Ezt Phenjan a 1970-es években kezdte fúrni, hogy mélyen a föld alatt behatoljanak Dél-Korea területére, az összesen négy hasonló létesítmény közül ez volt a harmadik, amit kiszúrtak. A déliek 1978 júniusában földalatti robbantásokat érzékeltek, a korábbi tapasztalatok alapján pedig arra gyanakodtak, hogy Phenjan újra a föld alatt próbál bejutni az országba. A kutatások októberre hozták meg az áttörést, ekkor 73 méteres mélységben fedezték a munkálatokat. A felfedezés meghökkentette Szöult:

egy körülbelül 2 méter magas és majdnem ugyanilyen széles, mintegy 1635 méter hosszú, befejezetlen alagutat fedeztek fel.

Ez alkalmas lehetett volna óránként akár 30 ezer katona átjuttatására és a DMZ mögé, ahonnan meglepetésszerű támadást lehetett volna indítani akár a főváros ellen is. A rezsim természetesen tagadta, hogy ők ott bármit is csinálnának, aztán később mindezt arra módosították, hogy ők „csak” kőszenet bányásznak.

[#Gyeonggi-do]~ Third Infiltration Tunnel ~Discovered in 1978, the Third Infiltration Tunnel under the DMZ is located 12 kilometres from Munsan and 52 kilometres from Seoul. pic.twitter.com/oTfatNe420 https://twitter.com/hashtag/Gyeonggi?src=hash&ref_src=twsrc%5Etfw

— Korea Spectrum (@koreaspectrum) December 3, 2018

Ez a felfedezés akkor ismét súlyos feszültséget okozott a felek között, mivel a déliek úgy érezték, hogy ijesztően közel volt egy váratlan támadás lehetősége. A helyszín ma mindenki számára megtekinthető, persze, fotózni szigorúan tilos. A látogatókat egy nagy épület várja, ahol egy, a reptereket idéző biztonsági ellenőrzést követően védősisakot kell venni, majd kezdődhet a közel fél kilométeres túra az alagútba. A látogatók összesen 435 méternyi sétával tehetik meg az utat a 73 méteres mélységbe, ahol meg lehet tekinteni a pontot, ahol egy, a földbe szúrt cső segítségével felfedezték az illegális járatot. Ezt követően van lehetőség az alagútban elsétálni a lezárásig, ahol egy mutató jeli, hogy hány napja fedezték fel az északiak titkos tervét. A hűvös és nyirkos út végét több betonfal jelenti, amelyek azt hivatottak akadályozni, hogy észak felől bárki is átjusson az alagúton.

A közelben egy másik látványosság is van, a Dora Obszervatórium. A kilátópont egy kisebb magaslatra épült, ahová egy háromszintes, 500 fő befogadására képes látogatóközpontot építettek. Innen távcsővel lehet végignézni a DMZ nyugati szakaszán, látható az északiak propagandafaluja, valamint a régi koreai főváros, Keszong is. Tiszta időben jól lehet látni a korábbi gyártelepet, amit a két ország közötti feszültség enyhítéseként építettek. Itt több déli vállalat kezdett gyártani különféle termékeket (például cipőket, ruhákat vagy órákat), többségében az olcsó északi munkaerőre támaszkodva. Az ipartelep a megbékélést szolgálta volna, hiszen az északiak számára gazdasági fejlődést ígért, míg a délieknek olcsó gyártást. A politikai viszony végig rányomta a telep működésére a hangulatot, 2016 óta zárva tart a telep, mivel a két Korea között most fagyos a viszony, bár vannak elképzelések az újranyitásról, sőt, a bővítésről is. Innen látható az a valóságos zászlóverseny is, amiben a felek igyekeznek a másikra rálicitálni, hogy ki tudja magasabbra emelni a saját lobogóját: jelenleg az északiak vezetnek.

Szöul az 1980-as években közel 100 méternél megállt, erre válaszul Phenjan 160 méteres zászlótartó oszlopot emelt.

Új út a világmárkával

A Padzsu városától északra fekvő területeken szinte tapintható a feszültség, ám pár tucat kilométerre van egy teljesen más hangulatú kilátó is: az Egibong Béke Ökopark. A Han-folyó torkolatánál a víztükör fölé emelkedik egy száz méternél is magasabb csúcs, amely pazar panorámát nyújt a folyó másik oldalára, ami már Észak-Korea. Itt szintén távcsövek és kijelzők sokasága engedi meg az ide látogatóknak, hogy kémleljék a rezsimben zajló eseményeket. Látogatásunkkor éppen a rizs aratási időszaka volt, ezért a földeken dolgozó munkásokat lehetett kiszúrni, de nem sokkal távolabb az északi katonák egy kisebb csoportja üldögélt a földön. Ezt szabadabban lehet fényképezni is, de az igazi kuriózumot nem ez jelenti, hanem a dombtetőn található szimbólum, amely megtestesíti mindazt, amit a kommunista északiak úgy utálnak: egy nemrégiben nyílt Starbucks kávézó!

Van abban valami finoman szólva groteszk, hogy miközben a turisták a meleg kávéjukat szürcsölgetik, alig több mint egy kilométerre a világ egyik legsötétebb diktatúrájában sorakoznak a katonák. Korábban itt egy kivilágított karácsonyfa állt, ami valójában egy fém torony volt, ezt az északiak piszkálására láttak el a látványos elemekkel. Mivel az elöregedett szerkezet már nem volt biztonságos, ezért el kellett bontani, de az emlék megmaradt: az alig pár éve megújult parkban egy karácsonyfára emlékeztető szerpentin vezet a csúcsig a látogatóközpontból. Az út mellett végig emlékművek és más szimbolikus jelentéssel bíró tárgyak vannak kihelyezve, amelyek szinte mind egyaránt az egyesülő Korea vágyát testesítik meg, a múlt emlékeit nem feledve.

A késő őszi időjárás többé-kevésbé kegyes volt a látogatókkal, a reggeli köd már feloszlott, de a korábbi napokra jellemző szikrázó napsütés elmaradt. Ennek ellenére turisták sokasága látogatott el ide, a civilek ellenőrizte zónába, hogy vessen egy pillantást a rémisztő túlpartra. A területben a turisztikai lehetőséget a közeli, nagyjából félmilliós lakosságú Kimpo városa látta meg. A Szöultól nem messze található település egy új gazdasági központtá emelkedik, miközben északon továbbra is ott a fenyegető veszély.

Ez a téma merült fel a leggyakrabban, miközben a Kim Bjongszuval, Kimpo polgármesterével beszélgettünk az Egibong Béke Ökopark látogatóközpontjában.

A városvezető hangsúlyozta, hogy – ahogy azt a turisztikai példa is mutatja – a térség nagyon biztonságos.

Ez a szempontot nevezte az egyik legfontosabbnak abban is, hogy az elmúlt években a terület valóságos turistaparadicsommá vált. Kiemelte, hogy a látogatóknak nem elég annyit hirdetni, hogy a terület ez szép, hanem valami pluszt is kell adniuk. Ez a gondolat ösztönözte, hogy a világ egyik legismertebb márkájával, a Starbucks-szal kötöttek megállapodást, hogy „a márka erejét felhasználják Egibong legismertebb és legnemzetközibb márkáinak összekapcsolására.” Ez a lépés egyébként nem titkon azt a célt is szolgálta, hogy a külföldiek számára is vonzó célpontot jelentsenek. A húzás működött is, ma lényegesen több „biztonsági turista” érkezik, mint a nyitás előtt.

Kérdésre a polgármester azt is elmondta, hogy a város együttműködik a hadsereggel, de az önkormányzat nem befolyásolja az ország védelmi hatóságainak a működését. Kimpo városa hozzájárul ahhoz, hogy a katonai objektumokat felújítsák, de Kim Bjongszu hangsúlyozta, hogy milyen fontos az együttélés a civilek és a védelmi személyzet egymás mellett élése. Ékes bizonyítéka ennek az Egibong kilátócsúcsán lévő épület is, amelynek a felső szintjét a hadsereg használja, alul pedig kávézó van. Mindez korábban kihívás elé állította a döntéshozókat, hogy összehangolják a két területet a turisztikai attrakció kialakításánál, ehhez kommunikálniuk kellett a hadsereggel. Ugyanakkor azzal, hogy egy nemzetközileg ismert brand érkezett a területre, sikerült az esetlegesen felmerülő biztonsági kételyeket is eloszlatni.

Végezetül az került szóba, hogy a polgármester hogyan látja a generációk gondolkodása közötti különbségeket Észak-Koreáról.

Amikor hallgatod a generációk történeteit, akik ténylegesen átélték a koreai háborút és azt követték, azt gondolták, hogy ez lesz Dél-Korea témája, és hogy Korea hamarosan egyesülni fog

– mondta.

Szerinte sokan azért is telepedtek le a DMZ közelében, mert arra számítottak, hogy belátható időn belül meg fog történni az újraegyesítés, ám a történelem rávilágított, hogy ez a kérdés immáron több, mint hét évtizede megoldatlan. Ezzel szemben a fiatalabbak inkább már csak azzal a képpel találkoztak, amit a médiában látnak, és ez már merőben eltérő lehet. Ugyanakkor a határ közelében létesült park és kilátó azt is lehetővé teszi mindenkinek, hogy közelebbről láthassa az északiakat.

Saját szemükkel láthatják az észak-koreai embereket és az ottani életet, és rájönnek, hogy ugyanaz a nemzetünk, ugyanazok vagyunk, és hasonlóak vagyunk. Észak-Korea nem egy másik ország, hanem ugyanaz az ország. Ezért sokan, akik ide látogathatnak, a fiatalabb generációk is, képesek elgondolkodni azon az elveszett érzésen, hogy ugyanaz a nemzet vagyunk, és újra felismerni az azonosulás szükségességét. És ezt a lehetőséget ez a hely biztosítja

– zárta gondolatait a városvezető.

Alig gondolná az ember, de a fennálló helyzetnek vannak nyertesei is, méghozzá a természet. A mintegy 250 kilométer hosszan, nagyjából 992 négyzetkilométer területen elterülő DMZ-ben virágzik az élet, az érintetlen zóna valóságos ökológiai paradicsommá vált.

#MappyMonday The Korean DMZThe Demilitarized Zone (DMZ) separates the Korean Peninsula into two countries, but also offers a distinctive ecosystem for various flora and fauna.Read more on our UBIQUE blog!#geography #korea #dmz #map #gis pic.twitter.com/YKRT4LrdxR https://twitter.com/hashtag/MappyMonday?src=hash&ref_src=twsrc%5Etfw

— The American Geographical Society (@AmericanGeo) February 26, 2024

A „két Korea” történelme máig erősen rányomja a bélyegét a félszigetre, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy ez a közeljövőben megváltozhat. A politikai vezetők időről időre felvetik, hogy valamiképpen közeledjenek az álláspontok, a hosszú évtizedekre visszanyúló kérdés nem pusztán politikai:

egy nemzet tragédiája máig nagy hatással van a társadalomra, és ennek feldolgozása és értékelése még hosszú időt vehet igénybe.

Délen már igyekeznek mindezt a problémát megfejteni és megugrani, hogy a „biztonsági turizmus” segítségével átélhetőbbé tegyék az emberek számára a traumát. Az a jövő kérdése, hogy mindez mekkora hatást fog gyakorolni a következő generációk számára.

Címlapkép forrása: Chung Sung-Jun/Getty Images