Időkényszerben tákolják össze az EU sorsdöntő migrációs paktumát

Úgy néz ki, az Európai Unió egyre inkább kiszervezné a folyamatosan csökkenő, de politikailag továbbra is érzékeny migrációs nyomás kezelését. Miközben a Bizottság egyre több fronton igyekszik eredményeket felmutatni, addig a Jacques Delors Intézet friss tanulmánya arra figyelmeztet, hogy nem érdemes összetákolt kétoldalú megállapodásokkal elsietni a megoldást.

Júniusban lesz egy éve, hogy az EU elfogadta a Migrációs és Menekültügyi Paktumot, amely 2026 közepétől lép hatályba. A terv célja, hogy egységes és hatékony rendszert hozzon létre a migráció kezelésére, miközben biztosítja az emberek jogainak védelmét és a tagállamok közötti szolidaritást.

A szabályozás szerint a tagállamok választhatnak, hogy hogyan járulnak hozzá a közös felelősségvállaláshoz:

• áthelyezésekkel,
• pénzügyi hozzájárulásokkal, vagy
• operatív támogatással.

A rugalmasság ellenére Magyarország kormánya - ahogy például Lengyelországé is - egyelőre azt kommunikálja, hogy nem fog tervet készíteni az implementációra, de az EU álláspontja szerint egy egységesített ellenőrző rendszerrel lehetne igazán szűrni, hogy kit érdemes és kit nem beengedni az unióba.

Az új irányvonal szerint az EU és tagállamai egyre inkább a probléma externalizálását, azaz külső kezelésének stratégiáját alkalmazzák.

Ez azt jelenti, hogy a migrációs menedzsment egy részét vagy egészét harmadik országokra bízzák, gyakran jelentős pénzügyi támogatás fejében, akkor is ha adott országban kevésbé lehet számítani arra, hogy szem előtt fogják tartani az emberi méltóság szempontjait.

A fő prioritások természetesen az illegális érkezések csökkentése, az elutasított menedékkérők visszaküldésének megkönnyítése és a politikai feszültségek enyhítése. Ennek megfelelően az EU több országot is kijelölt már, akikkel tárgyalásokat folytat a visszatoloncolások automatizálásáról, mivel esetükben a tőlük érkező menedékkérők kevesebb mint 20%-a részesül pozitív elbírálásban.

Törökvész

Az ilyen jellegű lépések egyik legcsúfosabb példája a 2015-ös migrációs hullám kezelésére tett elkapkodott kísérlet, amelyet Törökországgal kötött meg az EU. A megállapodás értelmében a törökök mindent elkövettek volna, hogy megakadályozzák az illegális határátkeléseket, miközben az EU anyagilag támogatja az ehhez használt infrastruktúra fejlesztését, valamint minden a görög szigetek felé tartó elkapott menekültért, az unió egy már Törökországban regisztrált szíriait fogadott volna be.

Ugyan a 2016 márciusban aláírt megállapodás után már áprilisban egy masszív 90%-os csökkenés volt tapasztalható az érintett görögországi csatornákon, a törökökkel folyamatos viták folytak, és míg az EU mintegy 35 ezer szír bevándorlót fogadott be Törökországból, addig a helyi hatóságok kevesebb mint 3000 illegális érkezőt tereltek vissza.

Az unió költségvetéséből így mintegy 900 millió euró került kifizetésre a török határőrizet fejlesztésére, és a menekülthullám megindulása óta két lépésben először 6, majd 2020 után további 3,5 milliárd euróval támogatták az országban mintegy 3,1 millió szíriai menekült életkörülményeit.

A beleöntött támogatások ellenére a török hatóságok által tanúsított bánásmód számos jogos kritikát kapott különböző emberjogi szervezetektől, és a két évig folyó beharangozások ellenére könnyű látni, hogy az Egyesült Királyság migrációs terve könnyen még aggályosabbá vállhatott volna.

Kiöntött fontmilliók

Esetükben a kongói háborús konfliktus zónával közvetlen szomszédos Ruandával akartak megállapodásra lépni, akik 370 millió fontnyi gazdaságfejlesztési támogatás és menekültenként az első háromszázért 400 ezer, a továbbiakért 170 ezer fontért (tehát fejenként 190, majd 80 millió forintért) vállalták volna a brit partvidékről odaszállított bevándorlókat.

A tervet eredetileg még Boris Johnson volt konzervatív miniszterelnök vetette fel, és egészen a Munkáspárt 2024-es győzelméig életben volt, miután a jelenleg regnáló Keir Starmer egyből befejezte azt. Annak ellenére, hogy gyakorlatba sosem került, az ötlet így is katasztrofálisnak bizonyult, ugyanis a Migration Observatory gyűjtése alapján a jelenlegi állás az, hogy

a britek 318 millió fontot - több mint 150 milliárd forintot - költöttek a program előkészületeire, aminek eredményeként összesen 4 darab bevándorlót sikerült meggyőzni az önkéntes ruandai letelepedésről.

Mindezt úgy, hogy a belügyminisztérium hivatalos felmérése szerint a szigetországba érkező bevándorlók kezelése összesen 106 ezer fontba kerülne csupán, és Ruandába pár száz fő befogadásánál többre nem is volt kapacitás, miközben évente mintegy 20 000 ember érkezik illegálisan az Egyesült Királyságba.

Adriai leosztás

Hozzájuk képest az olaszok egy jóval kedvezőbben hangzó szerződést kötöttek Albániával, amelyben nagyjából 50 millió euróból felhúztak két kezelőközpontot, majd 2024-ben 90 millió euróért, azután 2028-ig évente 120 millióért vállalták volna az illegális bevándorlók ügymenetének lefolytatását. Mindezt esetenként akár úgy, hogy már a járőrhajó egyenesen az albán hatóságoknak adhatja le az elfogott érkezőket.

Az olasz konstrukció nem csak abban különbözik, hogy földrajzilag jóval indokoltabbnak tűnik a menekültek logisztikai menedzselése, hanem abban is, hogy míg Ruanda átvállalta volna a jogi felelősséget is, addig Albánia tényleg csak helyszínt és a szolgáltatást biztosítja a kezeléshez, miközben továbbra is Olaszország törvényei szerint járnak el. Ennek megfelelően

a kérelmezők olasz földre léphetnek ha a kérelmük pozitív elbírálásban részesül, elutasítás esetén pedig a kiinduló országukba szállítják vissza őket.

Ha ezek a központok valóban az eredeti elképzelés szerint évi 36 ezer menekültet tudnának kezelni, akkor az mintegy 3300 eurós (másfél millió forintos) költséget jelentene az olasz államnak, amely cserébe Albánia Európai Uniós csatlakozását is segítené.

Mindez mintaként szolgálhatott az Európai Bizottság által kidolgozott javaslathoz is, amit az olasz rendszerhez hasonlóan csak bizonyos biztonságosnak ítélt országokból érkező bevándorlókra lehet használni, és a kisgyerekes családok mentesülnek is a procedúra alól.

Érdekszimbiózis

Bár az ilyen elvek mentén megkötött megállapodások papíron egy viszonylag humánus, költséghatékony és gyors lefolyású kitoloncolást tesznek lehetővé azokkal szemben, akik illegálisan érkeznének az Európai Unióba, a tanulmány arra figyelmeztet, hogy a gyakorlatban közel sem működnek ilyen olajozottan a dolgok.

Egyrészről még egy formális kétoldalú egyezség után is nehézkesen fogadják a visszatoloncolásra ítélt embereket, másrészről a kiindulási országok felelősségre vonása is nehézkesen hajtható végre és a harmadik országokkal kötött megállapodások - a török példához hasonlóan - könnyen politikai zsarolás eszközévé válhatnak. Ezért a Bizottság olyan összetettebb együttműködéseket tesz le az asztalra, melynek része lehet

1. gazdasági, kereskedelmi és fejlesztési megállapodások,
2. szektorális partnerségi program (például az energia vagy zöld átmenet terén),
3. a diákok és a munkaerő áramlásának segítése,
4. a határvédelem és menekültkezelés bármilyen egyéb támogatása.

Eddig ilyen átfogóbb megegyezések Tunéziával, Egyiptommal (előbbivel 105, utóbbival 220 millió eurós együttműködést) illetve a kelet-afrikai Mauritániával írtak alá, miközben például Jordániával és Marokkóval még folyamatban vannak az egyeztetések.

Ugyan ezek a megállapodások is kaptak némi emberi jogi kritikát - ahogy az olasz-albán egyezség is - az biztos, hogy érdemben hozzátettek az EU területére érkező illegális bevándorlók számának csökkentéséhez.

A tavalyi évben például a Földközi-tengeren keresztül érkező központi útvonalon (Tunézia és Líbia) 60%-kal, míg az uniós tagjelölt országokkal kikövezett nyugat-balkáni útvonalon 78%-kal csökkent az ilyen jellegű forgalom.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az embercsempészek ne találnák fel magukat. Az általuk folytatott tevékenység természeténél fogva alkalmazkodóképességre van ítélve, így az Atlanti-óceán felől 18, míg a Földközi-tenger keleti végén 14%-kal nőtt az illegális bevándorlások száma.

Az mindenesetre a Bizottság márciusi javaslatából, majd a kétoldalú megállapodásokat sürgető áprilisi beterjesztéséből jól látható, hogy az EU migrációs politikája egyre inkább az externalizálás irányába mozdul el.

Tisztázatlan keretek

Nem kérdés, hogy ez idáig az olasz megoldás tűnik a legkivitelezhetőbbnek, ahol a "megrendelő" országra hárul a jogi felelősség, de jó köztes megoldás lehet az EB által márciusban belengetett "visszaterelési központok" létrehozása is, melyek esetében a résztvevő országok között oszthatnák el a vállalásokat.

Még ha alapvetésnek is vesszük, hogy a befogadó országokban az uniós standardoknak megfelelő bánásmódban részesülhetnek a kitoloncoltak, a tanulmány szerint számos tisztázandó kérdés maradt a bizottsági javaslatban.

Természetesen mivel az egyezségek nagyon különböző országokkal köttetnek, nem lehet egy ilyen beterjesztésben mindenre kitérni, de legalább kereteket kéne adni annak, hogy

• melyik fél törvényei hogyan érvényesülnek?
• Mi van azokkal, akiket a befogadó országok sem látnak szívesen?
• Milyen időkeretekkel lehetne dolgozni?
• Hogyan tervezik ellenőrizni a rendszer működését?
• Illetve, hogy mi az az egységes szempontrendszer, ami alapján pontosabban felmérhetővé válik egy-egy ilyen szerződés ár/érték aránya?

Mindehhez idő, és átgondolt stratégiára lenne szükség, az EU-nak pedig így is több területre kell fókuszálnia, a versenyképesség, a védelem, a kereskedelem és a diplomáciai frontjain.

Bár az unió évről évre egyre komolyabban veszi a problémát és az európai határvédelemért felelős Frontex is felnőni látszik a feladathoz, nem kizárható, hogy az évek óta elcsitult menekülthelyzet újból kiéleződhet az amerikai támogatások megszüntetésével.

Így ahogy a többi kérdésben, ebben is az lehet döntő, hogy képesek-e együttműködni a tagállamok egy összetett terven, mert enélkül aligha lehet sikeres a hosszútávú migrációs politika, ami ideális esetben nem csak az európai polgárok biztonságát garantálná, hanem a legálisan érkező bevándorlók integrációját megoldva, válaszul szolgálhatna a kontinens munkaerővel kapcsolatos problémáira is.

Címlapkép forrása: Valeria Ferraro/Anadolu via Getty Images