A magyar gazdaságpolitika 4 tévhite
Gazdaság

A magyar gazdaságpolitika 4 tévhite

A magyar gazdaságpolitika az ország versenyképességének növelését a következő években az ipar és az államilag vezérelt fizikai beruházások óriási felfuttatására alapozná. Cikkünkben amellett érvelünk, hogy ez egy elhibázott stratégia, ami a jelenlegi fejlettségi szintünkön nem hoz érdemi előrelépést, és közben más területekre kellene koncentrálni.

Az elmúlt évek kiábrándítóan sikerültek a magyar gazdaságnak. A koronavírus-válságban nem sikerült kanyarban előzni, az energiaválság inflációs Európa-csúcsot és elhúzódó recessziót hozott, a költségvetés egyensúlya súlyosan megborult, az ország pedig egy hajszálra volt az árfolyamválságtól. A kormányzat rövid távú gazdasági céljai (GDP-növekedés, államháztartási hiány) rendre nem teljesültek, az uniós fejlettségi listákon egyre hátrébb csúszunk.

Eközben a fő gazdaságpolitikai víziók egyre közelebb kerülnek a talajszinthez. Ausztria 2040-es utolérését már senki nem emlegeti, és most már mintha nem akarnánk 2030-ra az unió öt legélhetőbb országa közé kerülni. Sőt, 2030-ra nem is az uniós átlagot, "csak" annak 90%-át szeretnénk megcsípni egy főre jutó GDP-ben. Ami egyébként hat év alatt (76%-ról) továbbra is nehezen elképzelhető.

A kormány most megalkotta a versenyképességi programját, a kirajzolódó vízió szerint nem jön új növekedési modell, hanem büszkén vállaljuk, hogy marad minden régiben. A programhoz új, illetve újramelegített célszámok is tartoznak. Ezek, illetve néhány szlogenszerűen ismételt üzenet véleményem szerint azt mutatják, hogy a gazdaságpolitikát tévhitek mozgatják és teljesen rossz irányba fókuszál. Az alábbiakban ezek közül vizsgálunk meg néhányat.

1. (Ne) legyen 30%-os az ipar súlya a magyar gazdaságban!

A 2010-es években már újraiparosítás címen volt hasonló törekvés a gazdaságpolitikában, akkor 2020-ra várták az ipar 30%-os arányának elérését a GDP-ben. Azóta ettől csak távolodtunk:

Most, hogy újra előkerült ez a cél, megint elmondjuk: ennek nincs értelme. Korábban több írásban is érveltünk az újraiparosítás ellen, a szempontok azóta sem sokat változtak, sőt, ezek alapján talán még inkább megkérdőjelezhetővé vált az ipar felfuttatása. Ahelyett, hogy a korábbi fundamentális és számszaki érveinket megismételnénk, egy sokkal egyszerűbb dolgot ajánlunk megfontolásra.

A magyar gazdaságban nagyjából véget ért a belső források bővítésén alapuló növekedés. A munkaerő-tartalék gyakorlatilag elfogyott, de még a nagyon olcsó tőkebevonás lehetőségei is távolabbra kerültek. Két lehetőségünk van.

  • Az egyik, hogy a meglévő erőforrásainkat megpróbáljuk egyre magasabb hozzáadott értékű tevékenységre bírni. Ez részben szerkezetátalakítást jelent, de sokkal inkább azt, hogy a gazdasági tevékenységeink során a felhalmozódó tudás segítségével több saját értéket tudunk teremteni.
  • Az másik, hogy az extenzív modell mellett kitartva külföldről szerzünk termelési erőforrásokat, munkaerőt, működőtőkét. 

Nézzük először az első lehetőséget, és próbáljuk beilleszteni az iparosítási tervet! A növekedés alapja tehát az lenne, hogy a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek felé mozdulunk. Ezek elsősorban a saját technológiára alapozó és a képzettmunkaerő-intenzív szolgáltató ágazatokban vannak. Ez pedig nem az ipar. Az ipar húzóágazatainak (jármű, elektronika, villamos berendezés) hozzáadott értéke átlagosan 15% körüli. A nemzetgazdaság egészében ez 40%, a gyógyszergyártásban 50%, az információtechnológiában 65%.

Vagyis ha az a kérdés, hogy a meglévő erőforrásokat milyen irányba próbáljuk terelni, akkor biztosan nem az iparosításban kellene gondolkodni. Főleg nem olyan léptékben, hogy az a GDP 30%-át adja. (Most arra nem térünk ki, hogy az alacsony hozzáadott értékű tevékenységből 30%-os GDP-arányig eljutni milyen óriási termelési volumennövekedésre van szükség, és ehhez milyen környezetterhelés tartozik.)

A másik lehetőség, hogy ezeket az alacsony hozzáadott értékű tevékenységeket külső erőforrások segítségével végezzük az ország területén, vagyis az extenzív növekedési modell szolgálatába állítjuk az iparosítást. Többször írtuk már róla, hogy ez esetben az exporthatásnál jóval kisebb lesz a GDP-hatás és még kisebb nemzeti jövedelem (GNI-) hatás.

Végezzünk el egy egyszerű számítást az akkumulátorkapacitások példájára alapozva. Tegyük fel, hogy az akkumulátorgyártás súlya a 2030. évi exportban eléri a járműgyártás súlyát. Ez azt jelenti, hogy a tavalyi 6%-ról a részarány 18%-ra emelkedik. (A 2030-ra várható exportot úgy számoltuk, hogy az elmúlt hét év exportnövekedését vetítettük ki a következő hét évre.) A mintegy 33 milliárd eurós exportárbevétel-növekedésből (15%-os hozzáadottérték-aránnyal számolva) 5 milliárd euró GDP keletkezik. Ha esetleg ez túl nagy visszaesésnek tűnik, tekintsük meg az alábbi grafikont, ami azt mutatja, hogy a villamos berendezés ágazat átlagos hozzáadott értéke hogy csökkent az elmúlt években, ahogy az akkumulátorgyártás súlya emelkedni kezdett:

A hozzáadott értéken a hazai és külföldi munkavállaló, a külföldi tőketulajdonos, és az állam osztozkodik. Ez alapján nem tűnik elrugaszkodottnak a feltételezés, hogy a GDP 60%-ából lesz GNI. A nagyon nyers számítás szerint ez azt jelenti, hogy az akkumulátorgyárak ilyen mértékű felfutása a nemzeti jövedelmet 2%-kal sem növeli – hét év alatt.

Természetesen a nagyon kötött számítást lehet lazítani. A még meglévő munkaerőtartalék mozgósítása, a hazai beszállítói tevékenység erősítése javíthat valamit az újraiparosítás jövedelmi hatásán, de olyan erőt, ami tudásintenzív területek hozzáadott értékéhez való érdemi közeledést jelentene, aligha várhatunk. Ezt mutatják az autóipar elmúlt húsz évének tapasztalatai is, ahol még egyetlen magyar tulajdonú Tier 1-es beszállítót sem sikerült felmutatni. Érdemes mindehhez felidézni Orbán Gábor szavait. A Richter vezérigazgatója a Portfolio-nak adott interjújában így fogalmazott: "Most már nem elég, hogy egy cégben magas hozzáadott értékűnek nevezett diplomás kutatók dolgoznak tömegével. Ha ők olyan tevékenységet végeznek, ami végül az anyacég, a központ szellemi tőkéjét gyarapítja, akkor továbbra is fennmarad az aszimmetria a munkamegosztásban. A lényeg, hogy a külföldön megteremtett érték legyen hazai központba visszaterelve. A hazai gazdaság akkor tud szintet lépni, ha ezt a feladatot, ezt a feladványt megoldjuk."

Ez a gondolat segít megérteni az újraiparosítási példaként rendszeresen felhozott német és a magyar ipar közötti különbséget. A fejlődésben egyáltalán nem mindegy, hogy a globális értékláncokban saját szellemi tőkével, tudással, szabadalmakkal futunk-e neki a versenynek, vagy külföldi tulajdonostól importáljuk ezeket.

Összességében tehát egyáltalán nem látszik, hogy miért növekedne érdemben az emberek jóléte, vagyis hogyan szolgálná a további felzárkózást az ipar súlyának brutális növekedése. Így az sem látszik, hogy erre miért kellene az államnak támogatások, testre szabott beruházások (energia, egyéb fizikai infrastruktúra) formájában ezermilliárd forint nagyságrendben forrásokat fordítani. Egészen biztosan lenne ennek sokkal jobb megtérülése a gazdaságban.

A magyar gazdaság fejlettségi szintjén még egyetlen ország sem jutott úgy előbbre, hogy (külföldi) bérmunkára alapozó, alacsony hozzáadott értékű összeszerelő tevékenységbe ölte az adófizetői pénzeket.

2. (Ne) legyen a beruházási ráta 30%-os!

Azt a célt, hogy a GDP 30%-át beruházási célra használjuk fel, egyszer közelítettük meg, 2022-ben. A cikk elején már röviden felvillantottuk, hogy mennyire (nem) volt sikeres az utóbbi négy év a gazdaságpolitikában, ez pedig önmagában azt sugallja, hogy nem biztos, hogy ez egy jelentős sikertényező lenne az ország számára.

Ahogy már részletesebben írtunk róla, az egekbe emelkedő beruházási rátáért vastagon megfizettünk, szó szerint: az emelkedés nagy részét az magyarázta, hogy az óriási megrendelések kapacitásszűküléseket okoztak a beruházási termékek (és a munkaerő) piacán, és emiatt azok úgy megdrágultak, hogy még a kevesebb beruházási volumenért is többet kellett fizetni.

A folyó áras beruházási ráta alakulását a beruházások ás a GDP árindexe is befolyásolja, a fix (2015-ös) áras csak a volumenváltozásra reagál.

Ennek ellenére természetesen semmi baj sincs azzal, ha egy országban magas a beruházásokra fordított erőforrások aránya. Ha sok megtérülő projekt van és hozzá olyan üzleti környezet, ami ösztönzi ezek megvalósítását, az magasabb jövőbeli gazdasági teljesítményt és nagyobb jólétet ígér. Ehhez azonban meg kell teremteni a feltételeket, ugyanis a közelmúltban ezek nyilvánvalóan nem álltak fent:

  • A magasabb beruházási ráta nem vezetett gyorsabb növekedéshez. A régióban más országok gond nélkül tudtak magasabb tempóban bővülni kisebb beruházási intenzitás mellett.
  • Ennek megfelelően a lakossági jövedelmek nemhogy idővel gyorsabban tudtak volna növekedni, kifejezetten relatív lemaradó pályára kerültek. Az euróban mért átlagkereset a harmadik legalacsonyabb az EU-ban, az egy főre eső, vásárlóerő-paritáson mért lakossági fogyasztásban pedig utolsó előttiek vagyunk. Ez alapján nem úgy tűnik, hogy megérte az erőltetett beruházás.
  • Az egyik fő probléma, hogy a beruházások nagy része államilag vezérelve betonba ömlik, vagyis a szerkezet nem felel meg a technológiai átállás igényeinek. Ezt már az MNB szakértői mondják, akik legutóbbi anyagukban rámutattak, hogy az építési beruházások GDP-arányos értéke a legmagasabb az Unión belül, miközben alacsony az „okosberuházásokba” és az immateriális javakba történő invesztíciók aránya. Bár a versenyképességi program általánosságban sok helyen beszél arról, hogy minőségi beruházásokkal kell javítani a versenyképességet, ám árulkodó, hogy a számszerű cél úgy szól, hogy "a GDP arányos beruházási ráta érje el a 30 százalékot, amelyből a vállalati beruházások adjanak 20 százalékpontot." Vagyis a növekmény jelentős része a kétséges megtérülésű, árazásában khmmm... gáláns állami infrastrukturális fejlesztéseket jelent. Más szóval: drága betont.
  • A 30%-os beruházási ráta már aritmetikailag is riasztó, hiszen ez esetben jóval kevesebb fordítódhat egy adott évben a megtermelt jövedelemből lakossági fogyasztásra. Úgy, hogy mint említettük, a cserébe ígért jövőbeli magasabb növekedés és jövedelem finoman szólva bizonytalan. Ez pedig oda vezethet, hogy a magyar háztartások fogyasztási szintje az EU-ban tartósan a legkisebb lesz.

Vagyis a beruházások melletti elkötelezettséget vad számszerű célkitűzésekkel igazolni semmi értelme. Egy ország szép növekedést tud felmutatni 22-25%-os beruházási rátával is, ha azok a fejlesztések okosak, és 30%-kal is lehet rossz pályára kerülni. Sőt, egy ennyire magas beruházási ráta a beruházási piac túlfűtöttségének, illetve a rossz, alacsony hozadékú (vagy akár bebukott) beruházások növekedésének kockázatát növeli.

3. (Ne) legyen cél a nullás profitegyenleg!

A kormányzati politika régi toposza, hogy a hazánkban működő külföldi vállalatok profitja egyfajta modern kizsákmányolás, hiszen ez kimegy az országból. Ezért az a cél, hogy nekünk is legyen annyi működőtőkénk (FDI) külföldön ("fektessünk ki"), hogy az abból származó hazautalt nyereség a profitegyenleget nullszaldóba húzza vissza. Ehhez Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter szerint 6 milliárd eurónyi profitegyenleg-javulásra van szükség.

Kétségtelen, a gazdag országok jellemzően nettó tőkekifektetők, a nemzeti jövedelmüket a külföldön megkeresett nyereség is növeli. Ehhez képest fájónak tűnik, hogy az országunkban megtermelt profit egy része elhagyja az országot, és csak jóval kevesebb érkezik haza külföldről. Tavaly az előzetes adatok alapján mintegy 12,2 milliárd euró külföldieket illető jövedelem keletkezett az itteni FDI után, míg mi 4,4 milliárd euró hasonló jövedelemre tettünk szert. (Érdemes megjegyezni, hogy a külföldiek a profit mintegy felét újrabefektették, tehát a valós tőkekivitel lényegesen kisebb.)

A célkitűzés mégis vet fel kérdéseket. Egyrészt ha ennyire fáj a "kizsákmányolás", miért várunk még több (keleti) működőtőkét? Ha meg számunkra előnyösnek gondoljuk (ezt mondja Orbán Viktor miniszterelnök is), akkor miért fáj annyira ez a jelenség? Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a jelentős működtőkeimport egy bizonyos fejlettségi szintig előnyös, aztán ahogy megnő az igény (és a tudás), hogy saját erőből magasabb hozzáadott értékű tevékenységekkel kapcsolódjunk be a világkereskedelembe, úgy lesz egyre kevesebb szükség a külföldi tulajdonú tőkére és a hozzá kapcsolódó tudásimportra.

Vagyis a tőkeimportőrből tőkeexportőrré válás folyamata egy természetes jelenség, ami a fejlettséggel érkezik meg. Így sokkal inkább következménye, mintsem oka a nemzeti sikerességnek. Az alábbi ábra a nettó befektetési pozíció alakulását mutatja néhány régiós országban (nem csak FDI, hanem bármilyen más tőkeforma), ez alapján úgy tűnik, nem mi vagyunk az egyetlenek, ahol még nem jutottunk el a "nettó nulla" állapothoz.

Érdemes megjegyezni, hogy működőtőke-exportban még jócskán le vagyunk maradva a belföldön működő FDI-állományhoz képest, tehát a "nullázás" nem a következő néhány évben várható.

További kérdés, hogy ha az országban olyan sok beruházási lehetőség van, hogy a beruházási ráta 30%-ra kúszhat fel (lásd cikkünk előző pontját), akkor miért keresnének olyan sokan külföldi befektetési lehetőségeket? Erre azok a vállalkozások kaphatók, akik kinőtték az országot.

  • Vagy azért, mert a hazai piac már telített,
  • vagy legalábbis a várható megtérülés már nem olyan nagy, mint egy külső piacon,
  • vagy az eleve exportorientált cég belső erőforrásai (pl. munkaerő) nem elégségesek a további bővüléshez.

Erre az úgynevezett "nemzeti bajnokok" lehetnek képesek, amelyeknek teremtésével kapcsolatban a kormányzat igen elkötelezett - ám egyelőre nem túl sikeres. Az állami támogatás nem ördögtől való, de egyrészt nem kecsegtet sok sikerrel, ha nincs meg a cég nemzetközi mércével mért versenyképessége, másrészt felesleges olyan voluntarista célokba csomagolni, mint a profitegyenleg nullázása.

4. Végül a kiváló gazdaságszerkezetről

A magyar gazdaságpolitika szereplői két mutatót is ki szoktak emelni, amelyek a gazdaság igen egészséges szerkezetét mutatják. Az egyik a gazdasági komplexitás indexe (ECI), amely néhány éve nagyon népszerű volt a világban, és Magyarország kifejezetten jól szerepel rajta. Az MNB a múltban így mutatta be (pdf) az indexet: a mutató kiszámításához "megvizsgálják az adott állam kereskedelmi kapcsolatait, valamint a gazdaság által előállított termékek elterjedtségét is. A kettőt kombinálva az ECI képes megmutatni egy ország exportdiverzitásából és termékminőségéből származó gazdasági erejét." Vagyis ha egy ország sokféle (és köztük ritka) termékeket állít elő, és kerül be vele a világkereskedelembe, akkor az egy komplex gazdaság. Bár a jegybank is jelzi, hogy az ECI nem egy jövedelmi mutató, de mégis azt a következtetést vonja le, hogy az index "megmutatja a gazdasági komplexitás és az egy főre eső jövedelem közötti eltérés alapján várható felzárkózási ütemet, mivel egy ország ahhoz a jövedelmi csoporthoz konvergál hosszú távon, amely produktív tudásbázisával is szinkronban van."

Vagyis a gazdasági komplexitás ebben az értelmezésben az a faktor, ami egy országot képes sikerre ítélni. Így tehát a mi előkelő helyezésünk garantálja a gyors felzárkózást. (Hogy pontosan mennyire előkelő a helyezés, néha visszamenőleg is változik, de akár a 8., akár a 11. vagy a 14. helyezést fogadjuk el, mindenképpen szép eredménynek mondható.)

Ha azonban idősorosan nézzük a mutató alakulását, elbizonytalanodhatunk a tekintetben, hogy ez a fajta előrejelző erő mennyire nagy.

Gazdasági Komplexitás Index (ECI)

eci
Forrás: https://atlas.cid.harvard.edu/rankings

Az ECI-listán láthatunk viszonylag alacsony fejlettséggel is magas helyezéseket és fordítva, illetve ami még fontosabb, a változások iránya sem feltétlenül igazolja vissza a nagy előrejelző erőt. (Elég, ha az Egyesült Államok vagy Hollandia példáját nézzük, de említhetnék Ausztráliát vagy Katart is.)

Meglátásunk szerint a gazdasági komplexitás mutatója valóban érdekes jelzőszám, de a gazdasági sikerességnek csak egy (fontos) dimenzióját ragadja meg, és egy előkelő helyezés nem nyújt garanciát a gyors felzárkózásra. A mi szempontunkból a legfontosabb hiányossága, hogy nem tudja vizsgálni, hogy az ország által nyújtott termékpalettában mekkora a hazai tudás, hozzáadott érték. Vannak megközelítések, amelyek ezt próbálják pótolni, például azzal, hogy a komplexitás más dimenzióit is mérik. Így a kereskedelmi komplexitás mellett a szabadalmak és kutatási publikációk alapján is rangsort állít fel. Ezekben már a top30-on kívül van Magyarország, és valószínűleg éppen azon hiányosságok miatt, amiről feljebb írtunk, illetve ami a másik strukturális mutató hiányosságát is jelenti. Ez a második mutató a magas technológiai színvonalú termékek részaránya az ipari exportban.

Az ábrán jól látható, hogy az előkelő helyezésünk, mellyel még Németországot is előzzük mennyire halvány sikernek tűnik, ha közben Bermuda, a Fülöp-szigetek és Mexikó jár előttünk. Ez a mutató ugyanis szintén nem ragadja meg az előrelépés egy nagyon fontos mozzanatát, az összeszerelő tevékenység felől a saját tudás, magas hazai hozzáadott érték alapú export felé való elmozdulás sikerességét. Ha például a következő években felrobban a hazai akkumulátorexport, ez a mutató még úgy is emelkedni fog, ha közben az exportunk átlagos hazai hozzáadott értéke csökken.

Az OECD Trade in Value Added (TiVA) adatbázisa szerint 2020-ban a magyar exportban a külföldön képződött hozzáadott érték 46% volt. Csehországban ugyanez az arány 38%, Lengyelországban 29%.

Ezek alapján mondhatjuk, hogy mindkét mutatóban el tud érni jó eredményeket egy hatékonyságvezérelt és innovációvezérelt gazdaság hatán lévő, globális értelemben fejlett, de a legfejlettebbektől (még) elmaradó ország (sőt, az adatokat elnézve még egy ennél kicsit fejletlenebb is). Ezek a mutatók olyan erények bemutatására szolgálnak, amelyek legtöbbször szükséges, de nem elégséges feltételei a legfejlettebb országok csoportjához történő csatlakozásnak. Nem baj, ha örülünk ezeknek a mutatóknak. De könnyen üres melldöngetéssé válhat, ha nem tudatosítjuk magunkban, hogy ezt az eredményt alapvetően a külföldi multinacionális cégek Magyarország területén működő termelő üzemei rakták össze, és az eddigi törekvések az ebben történő előrelépésre szerény eredményekre vezettek.

Összességében tehát sem a volumen személetű iparosítás, sem a betonba öntött beruházások nem garantálják a sikeres felzárkózást a magas jövedelmű, innovációvezérelt gazdaságokhoz. A növekedési modellünk, illetve az azokból levezetett számszerű célok elérése nem szolgálja a hozzáadottérték-teremtés dinamizálódását. Újragondolás szükséges.

Címlapkép forrása: Getty Images

HitelesAndrás

Egy sikeres Bankmonitor szakmai napja

HitelesAndrás - Keress, kövess, költözz! Egy sikeres Bankmonitor szakmai napja 2011-ben kezdtem dolgozni egy Takarékszövetkezetben… az azóta eltelt 13 év alatt eszméletlen sokat tanultam, n

RSM Blog

SAP a HR és bérszámfejtés területén

Az SAP rendszer a pénzügy, a beszerzés, és az ügyfélkapcsolatok kezelése mellett a humánerőforrás (HR) és a bérszámfejtés területén is központosított keretet biztosít a vállalatok szám

Tematikus PR cikk
FRISS HÍREK
NÉPSZERŰ
Összes friss hír
A második világháború óta a legnagyobb puccs készült Németországban – Mi lett volna, ha megdöntik az államrendet a Reichsbürgerek?
Financial IT 2024
2024. június 11.
Portfolio Property X 2024
2024. május 29.
Portfolio Agrofuture 2024
2024. május 23.
Automotive Business in CEE Region Conference 2024
2024. június 5.
Hírek, eseményajánlók első kézből: iratkozzon fel exkluzív rendezvényértesítőnkre!
Portfolio hírlevél

Ne maradjon le a friss hírekről!

Iratkozzon fel megújult, mobilbaráthírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Infostart.hu Infostart.hu

Kiadó modern irodaházak

Az iroda ma már több, mint egy munkahely. Találják meg most cégük új otthonát.

Díjmentes előadás

Kereskedés külföldi részvényekkel

Kezdőként hogyan tudsz külföldi részvényekkel kereskedni? Melyek lehetnek a kiválasztás szempontjai? Bemutatjuk melyik platformunk a legoptimálisabb külföldi részvények vásárlásához.

Díjmentes előadás

Tőzsdei megbízások helyes használata

Kérdések és válaszok azzal kapcsolatban, hogy mire figyelj, ha kezdő befektető vagy!

Ez is érdekelhet
földgáz