Borzasztó károkat okoz a műanyagszennyezés, egyelőre azonban ez így is marad

A globális műanyagválságról és a műanyagszennyezés megállítását célzó nemzetközi egyezményről szóló tárgyalások ötödik fordulóját a dél-koreai Puszanban rendezték meg még 2024 végén, amely azonban eredménytelenül zárult. A fiaskót követően a tárgyalásban részt vevő tagállamok képviselői a folytatásban egyeztek meg abból a túlzott optimizmusból kiindulva, hogy a következő tárgyalási fordulón elfogadott megállapodással lezárható ez a rendkívül összetett, de egyben sürgős megoldást igénylő globális probléma. Így idén augusztusban a tárgyaló felek újra megpróbálkoztak az egyezmény létrehozásával, ezúttal Genfben.

Az USA már az elején torpedózott

Az Egyesült Államok a genfi tárgyalások megkezdése előtt néhány országnak levelet küldött, amelyben arra sürgette őket, hogy utasítsák el a műanyaggyártás és a műanyagokhoz használt kémiai adalékanyagok korlátozását tartalmazó globális egyezmény elfogadását. Levelében az amerikai kormányzat megfogalmazta a tárgyalásokra vonatkozó „vörös vonalait”, amelyekkel közvetlenül szembefordult a legfontosabb intézkedéseket támogató több mint 100 országgal.

Nem támogatjuk az olyan megvalósíthatatlan globális megközelítéseket, mint a műanyaggyártás-csökkentési célok elfogadása, illetve a műanyag-adalékanyagok vagy műanyagtermékek betiltása és korlátozása, amelyek megnövelik a mindennapi életünkben használt összes műanyagtermék költségét

– áll a Reuters tudomására jutott, a tárgyalások érzékenysége miatt meg nem nevezett országoknak elküldött amerikai feljegyzésben.

Végül mintegy kéthetes iszapbirkózás után a genfi tárgyalások az előző puszani fordulóhoz hasonlóan megállapodás nélkül zárultak.

Az összességében már több mint három éve tartó tárgyalási folyamat után továbbra is mély megosztottság tapasztalható az egyes érdekcsoportok között. A küldöttségek álláspontja alig került közelebb, mint a tárgyalások megkezdése előtt. Sok ország, kampányszervezetek és megfigyelő csoportok számára az eredmény mélyen kiábrándító volt.

Az éjszakába nyúló utolsó intenzív tárgyalások után a szerződéstervezetről szóló megbeszéléseket irányító kormányközi tárgyaló bizottság elnöke augusztus 15-én hivatalosan lezárta az ülést anélkül, hogy megállapodás született volna a szerződés szövegéről. Ez azonban nem jelenti a folyamat végét, amely csak időlegesen bukott el, hiszen a műanyagszennyezés egyre nagyobb méreteket ölt, és ezt a tárgyalódelegációk többsége szerint meg kell állítani.

A The Guardian véleménycikkében élesen fogalmaz a tárgyalások összeomlása kapcsán. A lap szerint mélyen csalódást keltő, hogy nem sikerült megállapodásra jutni, és hogy egyelőre nem is látszik ilyen kilátásban – bár utóbbi talán nem is meglepő, különösen akkor, amikor a diplomácia és a multilateralizmus általánosságban is nehézségekkel küzd. A genfi tárgyalódelegációk közül sokan arra a következtetésre jutottak, hogy jobb, ha nincs megállapodás, mintha egy gyenge egyezményt hoztak volna tető alá, aminek következtében a valódi változás iránti nyomás elillanhat.

A genfi kudarc ellenére a szigorú egyezményt támogatók továbbra is nyomást fognak gyakorolni, bár nem feltétlenül ugyanazon mechanizmuson keresztül. Egyesek úgy vélik, hogy egy újabb, esetleg más tárgyalási eszközöket alkalmazó ENSZ-fórum sikeresebb lehet. A kampányoló szervezetek résztvevői arra is rámutatnak, hogy nyolc évnyi tárgyalás kellett ahhoz, hogy megállapodás szülessen az 1980-as évek végén az ózonréteget lebontó anyagokról szóló montreali jegyzőkönyv fluorozott szénhidrogénekre vonatkozó módosításáról, amely azóta az egyik legsikeresebb környezetvédelmi egyezmény az ENSZ égisze alatt.

Egyesek azt remélik, hogy Kína döntő szerepet játszhat a változásban:

• az ország a világ egyik legnagyobb műanyaggyártója, de kevésbé függ a többi országtól,
• továbbá Pekingnek diplomáciai szempontból előnyös lehet, ha vezető szerepet tölt be ebben a globális környezeti kérdésben.

Addig is az országok egyoldalúan és blokkokon belül is tehetnek és kell is tenniük lépéseket a műanyaghasználat csökkentése érdekében.

Még nem tudni, a következő tárgyalási fordulóra mikor és hol kerülhet sor, és nincs érvényes mandátum a hivatalos ülésközi tevékenységekre sem.

Sok küldött úgy értékelte, hogy egy hosszabb gondolkodási időszakra van szükség, sőt voltak, akik a folyamat újraindítását szorgalmazták, hogy új megközelítésre legyen lehetőség.

Az előző tárgyalási fordulókhoz hasonlóan Genfben is lassú volt a haladás. A tárgyalásokat akadályozta az eljárási bizonytalanság, az ambiciózus szerződést ellenző, a fosszilis tüzelőanyagokat és petrolkémiai termékeket előállító országok szándékosan késleltető taktikája, valamint a tárgyalt kérdések rendkívüli összetettsége. Bármiféle konszenzus elérése előtt lejárt az idő.

Feloldhatatlan ellentétek

Egy júliusban megjelent tanulmány részletesen elemezte a Puszanban folytatott előző tárgyalások mögött húzódó politikai megosztottság mozgatórugóit. A műanyagok termelését támogató erős politikai koalíciók két fő tengelye – az egyik a kőolajtermelő országokban, a másik pedig az iparági érdekekben gyökerezik – azon dolgozott, hogy megakadályozza a szigorú műanyagegyezményről szóló tárgyalásokat.

Az olajtermelő országok, köztük Szaúd-Arábia, Oroszország és Irán, valamint az USA, elutasítva a műanyaggyártás korlátozására irányuló javaslatokat, megakadályozták egy jogilag kötelező erejű globális műanyagegyezmény megkötését.

Ezek az országok, amelyek a „Like-Minded Group” tagjai, olyan egyezményt támogatnak, amely kizárólag a hulladékgazdálkodásra és az újrahasznosításra összpontosít a probléma forrásának kezelése helyett.

Ez a két tengely saját érdekeit szolgálja: azaz a kőolajtermelő országok gazdasági és politikai hatalmának megőrzését vagy bővítését, valamint a petrolkémiai műanyagok globális ellátási láncában a profit fenntartását vagy növelését. De ezek a tengelyek több szempontból is keresztezik egymást, ami megerősíti közös érdekeiket a műanyagokról szóló szerződés késleltetésében vagy gyengítésében.

A másik versengő hatalmi tengely körében, amelynek tagjai azok az országok, amelyek egy szigorú szerződés megkötésén dolgoznak, egyre erősebbé válik a politikai támogatás a közvélemény tudatosságának növekedése és a tudományos ismeretek bővülése révén. Ezek között a hatalmi csoportosulások közötti feloldhatatlan érdekellentétek járultak hozzá az újabb patthelyzethez.

Nem a teljes konszenzust kellene keresni?

A Portmouthi Egyetem szakértői szerint az újabb tárgyalások sikertelen lezárultával három lényeges szempontot érdemes figyelembe venni, amelyek hozzájárultak a jelenlegi patthelyzethez:

• A genfi tárgyalási fordulón elnöklő ecuadori nagykövet, Luis Vayas Valdivieso aktívabb szerepet vállalt, mint a korábbi üléseken, felgyorsította a folyamatot, és két szerződéstervezetet készített a vita fókuszálásához. Az első tervezet kihagyott néhány kulcsfontosságú rendelkezést, többek között a műanyagtermelés korlátozását, a műanyagtermékek szabályozására vonatkozó globális szabályokat, a káros vegyi anyagok ellenőrzését és a szigorú finanszírozási rendelkezéseket. Számos olyan ország, amely szigorú intézkedéseket és eredményeket szorgalmazott, elutasította az első tervezetet, mert az szerintük kiegyensúlyozatlan, kevéssé ambiciózus és további megvitatásra alkalmatlan volt. A második tervezet, amelyet intenzív konzultációk után az utolsó éjszaka hajnali 1 óra előtt adtak ki, tartalmazott néhány módosítást, de a legfontosabb központi elemek kimaradtak, ezért a tervezetet számos ország ismét egyoldalúnak tartotta, mert inkább az alacsonyabb ambíciójú országok és az olajtermelő államok igényeit tükrözte.
• A tárgyalások során a kevésbé ambiciózus államok alig engedtek pozíciójukból. Nem voltak hajlandók kompromisszumot kötni „vörös vonalaik” tekintetében, miközben elvárták, hogy mások feladják a sajátjaikat. Ez ismét a szerződés céljáról és hatályáról szóló korábban lefolyt vitákat eredményezte, annak ellenére, hogy ezeket három évvel ezelőtt az ENSZ a szerződés kidolgozására vonatkozó mandátumában már meghatározta. Sokan úgy vélik, hogy más megközelítésre van szükség, amely több időt szentel a nézeteltéréseknek, szigorúan megvizsgálja az ellenkező érveket, és tevékenyen keresi a kompromisszum lehetőségét.
• A folyamat továbbra is a konszenzuson alapuló döntéshozatalra támaszkodik, azaz addig nincs megállapodás, amíg a felek között nincs teljes egyetértés. A záró plenáris ülésen sok küldött, különösen azok, akiknek gazdasági érdekeik fűződnek a műanyagok értékláncához, hangsúlyozták, hogy a konszenzus elengedhetetlen. Az elmúlt három évben azonban néhány delegáció sürgette az elnököt, hogy szavazással oldja meg a kialakult patthelyzetet – ez az ENSZ-tárgyalások szabálya, amelyet akkor kell alkalmazni, ha konszenzus nem érhető el. A szavazás politikailag robbanásveszélyesnek tekinthető, amely komoly következményekkel járhat a multilateralizmusra nézve. Eddig az elnök nem volt hajlandó szavazást elrendelni, és az ambiciózus célokat kitűző országok sem sürgették azt, annak ellenére, hogy többször is hangsúlyozták a sürgősséget és az erősebb ambíciókat. A gyengének tartott szerződésszövegek elutasításán túl sokan nem használták a rendelkezésükre álló eszközöket egy erőteljesebb eredmény elérése érdekében, ezért a holtpontról nem sikerült elmozdulni, és ez a veszély a jövőbeni tárgyalások esetében továbbra is fennáll.

A jobb érthetőség kedvéért érdemes megjegyezni, hogyha szavazásra kerül sor, akkor ugyan elfogadásra kerül a megállapodás, de a ratifikálás során azon országok biztos kimaradnak az egyezményből, amelyek ellenezték annak elfogadását. Multilaterális feszültség alakulhat így ki, és az egyezmény sem lesz sikeres, hiszen sok nagy ország nem válik részes féllé, azaz nem lesz rájuk nézve kötelező az egyezmény.

Hogyan tovább?

A két tárgyalási forduló közötti időszak – azaz a legutóbbi és a következő hivatalos ülés közötti idő – kritikus fontosságú. Mivel a folyamat következő szakaszának időpontja még nem ismert, ez az idő alkalmas arra, hogy új alapokra lehessen helyezni a munkát, és fel lehessen készülni a döntő előrelépésre. A legfontosabb és legnehezebb feladat a politikai megosztottság áthidalása.

Az ambiciózus célokat kitűző országoknak szélesebb szövetségeket kell kialakítaniuk, és közös nevezőre kell jutniuk azokkal, akik ugyan nem támogatják teljes mértékben elképzeléseiket, de nyitottak a határozottabb fellépésre a műanyagszennyezés megállítása érdekében.

Az olyan, a távolról szemlélőnek nem fontosnak tűnő, de lényeges részleteket, mint például a finanszírozási mechanizmusok, a monitoring- és jelentéstételi rendszerek, valamint a megfelelés jogi modelljei, a hivatalos tárgyalásokon kívül kell kidolgozni, hogy később időt lehessen megtakarítani. A magasabb célokat kitűző országok, mint az EU tagállamai, Panama, Kolumbia, Ausztrália, az Egyesült Királyság és a kis szigetállamok, szorosabban kell, hogy együttműködjenek, és szükség esetén hajlandónak kell lenniük olyan eljárási eszközök alkalmazására, mint a szavazás, még akkor is, ha ez politikailag kényelmetlen.

De vajon célravezető-e egy olyan nemzetközi egyezmény, amelyet az ambiciózusabb országok többségi szavazással elfogadnak, de a nagy olaj-és gáztermelő államok (a fosszilis lobbi) elleneznek?

Ez talán a nemzetközi környezetvédelmi egyezmények egyik feloldhatatlan dilemmája (lásd a több mint három évtizede folyó klímatárgyalásokat), miközben a sürgető környezeti válságra megfelelő válaszokat kellene adni.

Abban biztosak vagyunk, hogy a tárgyalásokat folytatni kell, hiszen a műanyaggyártás volumene nő annak ellenére, hogy egyre több bizonyíték utal a káros egészségügyi hatásokra. Ha az új folyamat végén szavazattöbbséggel jön létre egy végrehajtható egyezmény, akkor van rá esély, hogy a kimaradókat más, esetleg kereskedelmi, akár pozitív nemzetközi ösztönző, vagy esetleg „büntető” jellegű eszközökkel később betereljék az egyezmény részes felei közé, bár tudni kell, hogy esetükben befolyásos országokról van szó.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images