Egyszerűbb, ha elfogadjuk: az emberiség egy hármas planetáris válsággal néz szembe

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Jogi válaszok a klímaválságra

Régóta tudjuk, hogy

az emberiség egy hármas planetáris válsággal néz szembe

amelynek része az éghajlatváltozás, a biológiai sokféleség csökkenése és a környezetszennyezés kihívása, és egyre világosabbá válik, hogy a környezet- és klímavédelem nemzetközi jogi kereteit meg kell erősíteni. Az ENSZ Környezetvédelmi Programja szerint, ha a jelenlegi klímapolitikai pálya nem változik, 66% az esélye annak, hogy a felmelegedés eléri a 3,1 °C-ot az évszázad végére. Még a legambiciózusabb kibocsátáscsökkentési forgatókönyv esetén is csak 66% a lehetőség arra, hogy a felmelegedés 2,5 °C alatt marad.

A hágai Nemzetközi Bíróság 2025. július 23-án kihirdetett tanácsadó véleménye ebben a folyamatban mérföldkőnek számít, mivel először rögzíti átfogóan az államok kötelezettségeit a klímaváltozással szembeni fellépés és az emberi jogok védelme területén. A tanácsadó vélemény egy szélesebb nemzetközi jogfejlesztési folyamat része, amelynek keretében több nemzetközi bíróság is megfogalmazta álláspontját az államok klímaváltozással kapcsolatos kötelezettségeiről. Egyre több szakértő látja úgy, hogy a nem kötelező erejű tanácsadó vélemények fontos szerepet tölthetnek be a nemzetközi klímajog fejlődésében: jogilag nem kötelezőek ugyan, de tekintélyük, értelmező erejük és erkölcsi súlyuk révén

új lendületet adhatnak az éghajlatvédelmi jogérvényesítésnek.

A nemzetközi bíróságok klímaváltozással kapcsolatos tanácsadó véleményeinek sorát a Nemzetközi Tengerjogi Bíróság (ITLOS) nyitotta meg 2024. május 21-én. A Tengerjogi Bíróság a kis szigetállamokat képviselő COSIS kezdeményezésére azt a kérdést vizsgálta, hogy az ENSZ Tengerjogi Egyezménye (UNCLOS) alapján milyen kötelezettségek terhelik az államokat a tengeri környezet védelme és a szennyezés megelőzése terén a klímaváltozás hatásaival – így különösen az óceánok felmelegedésével, a tengerszint-emelkedéssel és az elsavasodással – összefüggésben.

A Bíróság kimondta, hogy az emberi eredetű üvegházhatású gázok (ÜHG-k) kibocsátása tengeri szennyezésnek minősül, és az államokat szigorú gondossági kötelezettség terheli a tengeri környezet klímaváltozás hatásaitól való védelme és megőrzése tekintetében. A gondossági kötelezettség teljesítése ugyanakkor az államok képességeihez és rendelkezésre álló erőforrásaihoz igazodik, vagyis

a fejlettebb országoktól többet vár el a nemzetközi jog.

A Bíróság ezzel a közös, de megkülönböztetett felelősség elvét is megerősítette, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem szolgálhat kibúvóként az általános felelősség alól. A hágai Nemzetközi Bíróság mellett a Tengerjogi Bíróság is épített az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legfrissebb jelentéseinek tudományos megállapításaira, különösen az emberi eredetű ÜHG-k felhalmozódása és az óceánokat érő káros hatások közötti ok-okozati összefüggések értelmezésében. Hangsúlyozta azt is, hogy a UNCLOS szerinti klímaváltozással összefüggő kötelezettségek teljesítése nem merülhet ki a Párizsi Megállapodás vállalásainak betartásában.

Még ambiciózusabb megközelítést képviselt az Amerikaközi Emberi Jogi Bíróság (IACtHR) 2025. július 3-i tanácsadó véleménye, amely történelmi jelentőségű döntésként a környezet és az éghajlat visszafordíthatatlan károsításának tilalmát a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást kívánó normái (ius cogens) közé emelte, olyan jogi szintre, mint a népirtás vagy a kínzás tilalma. A bíróságot Kolumbia és Chile közösen kérte fel arra, hogy a klímavészhelyzet sürgető kihívásai és az emberi jogok védelme tükrében értelmezze, milyen konkrét kötelezettségek hárulnak az államokra a már hatályban lévő nemzetközi jogi normák alapján.

A tanácsadó vélemény áttörést hozott azáltal, hogy

önálló emberi jogként ismerte el az egészséges környezethez való jog mellett az egészséges éghajlathoz való jogot is.

A bíróság ökocentrikus értelmezési keretet alkalmazott, vagyis az ember és a természet viszonyát a jogilag védendő kapcsolatok közé emelte. Ezzel szemben a hágai Nemzetközi Bíróság továbbra is az emberi jogi megközelítés antropocentrikus paradigmáján belül maradt, bár elismerte a környezet szerepét az emberi jogok érvényesülésének előfeltételeként. Az Amerikaközi Bíróság a véleményében kiemelt hangsúlyt fektetett a sérülékeny csoportok (őslakosok, gyermekek, nők, alacsony jövedelmű közösségek) jogainak védelmére, valamint a részvétel és méltányosság elveire.

A jogfejlődés következő állomását a hágai Nemzetközi Bíróság korszakos jelentőségű tanácsadó véleménye jelöli ki, amely első ízben rögzítette átfogóan az államok nemzetközi jogi kötelezettségeit az ember okozta éghajlatváltozás elleni fellépés terén. A vélemény a szerződéses és szokásjogi szabályok értelmezésében, valamint az államfelelősség és az emberi jogok területén is új mércét állított. Hangsúlyozta, hogy az ember okozta klímaváltozás elleni küzdelem az egész nemzetközi közösség felé fennálló (erga omnes) kötelezettség,

amely jogilag számonkérhető.

Az államokat nemcsak a saját kibocsátásaik, hanem a szabályozási és támogatási döntéseik (pl. a fosszilis támogatások és engedélyezések) révén is felelősség terheli, ami a területükön működő magánszereplők kibocsátásainak szabályozására is kiterjed.

Kiemelte, hogy az éghajlatvédelem szokásjogi alapelvei – mindenekelőtt a határon átnyúló károkozás tilalma, a kellő gondosság elve és az együttműködés elve – ugyanúgy irányadók, mint az éghajlatvédelmi egyezmények előírásai. A Nemzetközi Bíróság egyértelművé tette, hogy a Párizsi Megállapodás végrehajtása során a 1,5 °C-os célkitűzés tekinthető jogilag irányadónak. A nemzetileg meghatározott hozzájárulások (angolul Nationally Determined Contributions, rövidítve NDC-k) kidolgozása, bejelentése és fenntartása során az államoknak minden észszerűen elvárható intézkedést meg kell tenniük annak érdekében, hogy azok összhangban legyenek a Párizsi Megállapodás céljaival. Az NDC-knek progresszív módon kell fejlődniük: a technológiai fejlődés és a klímaválság súlyosbodása együtt jár az elvárt kibocsátás-csökkentési szint emelkedésével.

A klímaváltozás kollektív jellege nem akadálya a felelősség megállapításának: minden állam köteles megelőzni, csökkenteni és helyreállítani a klímakárokat, a mulasztásokért pedig jogi következményekkel kell számolniuk, akár károkozás, akár elégtelen fellépés esetén. A vélemény az emberi jogi vonatkozásoknak is jelentős teret szentel: kiemeli, hogy az éghajlatváltozás súlyosan veszélyezteti az élethez, egészséghez és megfelelő életkörülményekhez való jogot, különösen a sérülékeny csoportok esetében.

2025 májusában már az Ember és Népek Jogainak Afrikai Bíróságához (AfCHPR) is benyújtottak egy kérelmet, hogy tanácsadó véleményt adjon az államokat a klímaválság kapcsán terhelő kötelezettségekről. Miközben tehát a nemzetközi bíróságok – élükön a hágai Nemzetközi Bírósággal – egyre ambiciózusabb tanácsadó véleményekben fogalmazzák meg a klímaváltozással kapcsolatos állami kötelezettségeket, az európai jogi fórumokon eddig nem született ilyen átfogó értelmezés, és az e tárgykörben indított ügyek érdemi elbírálására is kevés példa van.

Az Európa Tanács égisze alatt működő Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) az alapvető szabadságokat és jogokat tartalmazó Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) esetleges sérelme esetén járhat el. A környezeti ügyek szempontjából ez különös helyzetet teremt, mivel az 1950-ben elfogadott EJEE nem tartalmaz egy környezeti tárgyú rendelkezést sem, miközben az EJEB már évtizedek óta kidolgozott, koherens joggyakorlattal rendelkezik e területen.

Ez a bíróság kreatív jogértelmezésének eredménye, melynek során elsődlegesen a családi és magánélet védelme, valamint az élethez való jog keretében bírálta el a környezeti ártalmakból fakadó eseteket.

A sérelem megállapításának feltétele többek között egy fizikailag beazonosítható hely, melyet egy meghatározott szintű ártalom ér.

Ez viszont nem tette lehetővé az olyan globális kihívással szemben való fellépést, mint az éghajlatváltozás, melynek hatásai nem köthetők egyetlen államhoz vagy régióhoz. Mindazonáltal az EJEB 2024 áprilisában mérföldkőnek számító ítéletet hozott a Verein Klimaseniorinnen kontra Svájc ügyben. A keresetet 70 év feletti idős hölgyek az érdekeiket képviselő civil szervezettel közösen nyújtották be, arra hivatkozva, hogy Svájc nem tett eleget az ÜHG-k kibocsátására vonatkozó kötelezettségeinek, valamint nem tette meg a szükséges intézkedéseket az éghajlatváltozás negatív hatásai által különösen érintett idősebb személyek jogainak védelme érdekében.

A Bíróság elfogadta ezt az érvelést, megállapítva Svájc felelősségét, ugyanakkor nem látta megalapozottnak az idős hölgyek áldozati minőségét, mivel nem egyértelmű, hogy a kérelmezők egyéni védelmüket szükségessé tevő mértékben lettek volna kitéve az ártalmaknak. Ezzel szemben – esetlegesen előmozdítva a civil érdekérvényesítés lehetőségeit is – megalapozottnak találta az érdeküket képviselő szervezet perképességét.

Az Európai Unió Bírósága (EUB) viszont eddig egy éghajlati ügyet sem bírált el, annak ellenére, hogy nyújtottak be ilyen jellegű keresetet 2018-ban. A Carvalho és társai ügy kérelmezőinek érve az volt, hogy az Európai Parlament és a Tanács nem megfelelően határozták meg az ÜHG-k kibocsátásának csökkentéséhez hozzájáruló célokat. E mulasztást az ÜHG-k kereskedelmének alapjait megszabó ETS irányelv, az – akkor elfogadott, de kihirdetésre még nem kerülő – egyes meghatározó szektorokra irányuló kibocsátáscsökkentési célértékeket megállapító ESR rendelet, és a földhasználatból származó kibocsátásokat szabályozó LULUCF rendelet céljainak nem elegendő mértékű kijelölésével valósították meg az uniós szervek a kérelmezők szerint, miközben nem tettek eleget nemzetközi jogi – különösen a Párizsi Megállapodásból fakadó – kötelezettségeiknek sem.

Az EUB azonban eljárási okokra hivatkozva nem bírálta el érdemben a keresetet, mivel úgy vélte, az éghajlatváltozás mindenkit egyaránt érint, ebből kifolyólag nem áll fenn az ügy indításához szükséges közvetlen személyes érintettség kritériuma. A kereset ugyanakkor rávilágított arra is, hogy

e kritériumrendszer alkalmazhatósága korlátozott az éghajlatváltozás kontextusában.

Elszalasztott lehetőségek a környezetjogi elvek értelmezésében

A hágai Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleményében kifejezetten széles körben szabta meg az alkalmazandó jogot, így nemcsak a szorosabb értelemben vett éghajlati egyezmények, hanem más környezetjogi megállapodások, szokásjogi szabályok és környezetjogi elvek is szerepet kaptak az államok kötelezettségeinek megállapítása során.

Utóbbi körében számos elv – mint például a fenntartható fejlődés, az elővigyázatosság, a közös, de megkülönböztetett felelősség, illetve a nemzedékek közötti méltányosság elve – relevanciája mellett nem találta megalapozottnak a szennyező fizet elv figyelembevételét, mivel az nem jelenik meg az éghajlati egyezményekben. Bhandari bíró különvéleményében ezt nem tartotta helyes megközelítésnek, mivel az elv kiemelt fontosságú jogi eszközt jelent az éghajlatváltozással szembeni fellépés során. Úgy látja, hogy a Nemzetközi Bíróság által felvázolt szigorú felelősségi rendszer csak nyert volna az elv hangsúlyosabb kifejtéséből, mivel az egyrészt hozzájárulhat a kártalanítási mechanizmusok kidolgozásához, másrészt segíti a szennyezéseket követő jogi és pénzügyi felelősségre vonást.

A Bíróság szokásjogi – tehát kötelező erővel bíró – szabálynak tartja a jelentős környezeti károk megelőzésének kötelezettségét, melynek vonatkozásában az elővigyázatosság elvének érvényesítése meghatározó lehet. Utóbbi már megjelent az 1992-es Rio-i Nyilatkozatban is, amelynek értelmében az államok törekednek a súlyos vagy visszafordíthatatlan kár megelőzésére, abban az esetben is, ha tudományos bizonytalanság áll fenn. Charlesworth bíró különvéleményében viszont arra mutat rá, hogy a Nemzetközi Bíróság nem fejtette ki megfelelően, miként alkalmazható az elv a klímaváltozás esetén, különösen a megelőzés szokásjogi szabályával összefüggésben.

Úgy látja, hogy meghatározó különbségnek tekinthető, hogy bár mindkét elv célja a környezetnek okozott kár elkerülése, a megelőzés annak kockázatára, míg az elővigyázatosság a bizonytalanság tényére fókuszál, így szélesebb körűnek tekinthető. Ez különösen fontos az éghajlatváltozás esetében,

ahol bár alapvetően erőteljes tudományos konszenzus és bizonyosság jellemző, továbbra is vannak olyan területek, melyek esetén bizonytalanság merülhet fel,

így üdvözlendő lett volna a Bíróság erre vonatkozó elemzése, hasonlóan a Tengerjogi Bíróságtanácsadó véleményéhez, mely az elővigyázatosság elvét összekötötte a környezeti hatásvizsgálat elvégzésének kötelezettségével. Yusuf bíró különvéleményében meglepetésének adott hangot, hogy a Bíróság – korábban e területen kifejtett álláspontja ellenére – nem tudta megfelelő módon definiálni az elővigyázatosság elvét az éghajlatváltozás viszonylatában.

A Nemzetközi Bíróság a környezetjogi elvek körében iránymutató jellegűnek nevezte a gazdasági és környezeti érdekek közötti összhang megteremtésére alkalmas fenntartható fejlődés és az államok közötti igazságosságot szolgáló közös, de megkülönböztetett felelősség elvét. Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye kimondja az államok közös, de megkülönböztetett felelősségét az éghajlati rendszer – saját lehetőségeik keretei között történő – védelmére nézve. Ez különösen fontos a fejlődő országok szempontjából, hiszen a fejlett országokhoz viszonyítva lényegesen kevesebb forrásuk áll rendelkezésre a kötelezettségek megvalósítására.

A Bíróság rámutatott arra, hogy a Párizsi Megállapodás ehhez hozzáteszi az eltérő nemzeti körülmények figyelembevételét, mint további szempontot. Ezenfelül úgy látja, hogy az elv meghatározó az NDC-k értékelése során. Sebutinde bíró, a testület alelnöke, nem osztja a Bíróság azon álláspontját, hogy az elv pusztán az igazságosság elvének egy megjelenési formája. Úgy látja, hogy az a nemzetközi jog alapköve, mely lehetővé teszi a fejlett országok történelmi – sokszor az iparosodás óta megvalósuló – ÜHG-kibocsátásáért való felelősség elismerését, ösztönözve az államokat, hogy lehetőségeikhez mérten vegyenek részt a kibocsátás mérséklésében. Xue bíró különvéleményében hasonló módon nem ért egyet a Bíróság azon álláspontjával, miszerint az elvből nem lehet új kötelezettségeket levezetni, továbbá ellenzi annak az egyenlőség elvével való azonosítását.

Véleménye szerint fontos lett volna a közös, de megkülönböztetett felelősség elvének általános jogelvi és ebből fakadóan közvetlenül alkalmazandó jellegének elismerése.  Továbbá úgy látja, hogy az elv összefüggésben áll a Bíróság által kötelező erővel bíró szokásjogi szabálynak nevezett jóhiszemű együttműködés elvével, mely lehetővé teszi a fejlett és fejlődő államok kötelezettségeinek – történelmi igazságosságon alapuló – differenciálását, így az éghajlatváltozással szembeni globális fellépésben való érdemi részvételt.

Bár a Bíróság elismerte, hogy a tiszta, egészséges és fenntartható környezethez való jog minden további – így különösen az élethez, egészséghez, megfelelő életkörülményekhez való jog – élvezetének alapját jelenti, annak tartalmát nem fejtette ki részletesen. Ez amiatt tekinthető elszalasztott lehetőségnek, mert bár számos ország nemzeti jogrendjében és regionális emberi jogi dokumentumokban is megjelenik, globális szinten csak 2021-ben ismerte el az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa, melyet 2022-ben erősített meg a Közgyűlés. Bár mérföldkőnek tekinthető a két – jogi kötőerővel nem bíró – deklaráció, egyik sem bocsátkozott a jog lehetséges tartalmának részletes kifejtésébe.

Ezt megemlíti különvéleményében Charlesworth bíró is, aki szerint levezethető lenne belőle a biztonságos éghajlathoz, tiszta levegőhöz, biztonságos és elegendő vízhez és megfelelő higiéniás körülményekhez, egészséges és fenntartható módon előállított ételhez, nem-mérgező környezethez, egészséges biodiverzitáshoz és prosperáló ökoszisztémákhoz való jog is. Azt is kiemelte, hogy az államok klímaváltozással összefüggő kötelezettségei kiterjednek a sérülékeny csoportok – így például az őslakos közösségek, nők, gyermekek, fogyatékossággal élő és halmozottan hátrányos helyzetű személyek – emberi jogainak védelmére, ami megköveteli, hogy a klímaváltozásra adott intézkedések során figyelmet fordítsanak azok esetleges diszkriminatív hatásaira is. Bhandari bíró hiányolta a Bíróság részéről annak értékelését, hogy az egészséges környezethez való jog tekinthető-e kötelező erővel bíró nemzetközi szokásjogi szabálynak, valamint úgy látja, hogy az állami kötelezettségek definiálása köréből is látványosan hiányoznak a jogból levezethető elvárások.

Mit jelent mindez a klímaváltozás elleni nemzetközi fellépésben?

A három nemzetközi fórum, a hágai Nemzetközi Bíróság, a Tengerjogi Bíróság és az Amerikaközi Emberi Jogi Bíróság tanácsadó véleménye együtt markáns jogfejlődést jelez:

egyre világosabb, tudományosan megalapozott válaszok körvonalazódnak arra, hogyan képes a nemzetközi jog kezelni a klímaváltozás globális kihívásait.

A tanácsadó vélemények jogilag nem kötelező érvényűek, és számos állam – köztük az Egyesült Államok – nem ismeri el a hágai Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát. Mindazonáltal a tanácsadó vélemények jelentős jogi és politikai súllyal bírnak, és tekintélyük révén nem hagyhatók figyelmen kívül a jövőbeli klímaügyekben.

A nemzetközi bírói fórumok egyetértenek abban, hogy a súlyos és visszafordíthatatlan környezeti károkozás olyan mértékben veszélyezteti a földi élet feltételeit, hogy létkérdéssé vált az univerzális és hatékony jogi válaszok kidolgozása. A Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye kimondja, hogy az államok szerződéses kötelezettségeik mellett kötelesek e károkozást megelőzni, ennek érdekében együttműködni.

Elismeri továbbá, hogy az éghajlatváltozás kiemelten veszélyezteti a valamennyi emberi jog alapját jelentő tiszta, egészséges és fenntartható környezethez való jog érvényesülését. Külön figyelmet érdemel, hogy a bíróságok által elvárt magatartási kötelezettség szigorú standardot jelent: nem puszta szándéknyilatkozat, hanem tényleges, számonkérhető kötelezettség, amely mögé az államok nem bújhatnak el.

Az erga omnes kötelezettségek megerősödése pedig növeli annak esélyét, hogy a klímaügyekben is precedensértékű ítéletek szülessenek. Ezek az új elvárások a diplomáciában is erős érvek lehetnek, mind a nemzetközi, mind a belpolitikai színtéren, hiszen a kormányok klímapolitikájának jogi megalapozottsága mostantól kulcskérdés lehet a nemzetközi tárgyalásoktól kezdve a hazai politikai vitákig.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images