Formabontó javaslatok az uniós költségvetés kizöldítésére

Az uniós költségvetési tervezés eddigi elavult logikájának meghaladása mellett érvel az a brüsszeli szakértők által készített jelentés, amely a büdzsé kizöldítésére terjesztett elő javaslatokat. A Centre for European Policy Studies (CEPS) nevű brüsszeli kutatóintézet szakértői által készített jelentés - amit múlt héten mutattak be az Európai Parlamentben - konkrétan arra összpontosít, hogy az energiapolitikai és klímavédelmi célokat miként lehetne az igényeknek megfelelően integrálni az Európai Unió költségvetésébe. Az egyik figyelemre méltó következtetés az, hogy az uniós büdzséből nem szabadna teljes politikákat finanszírozni, ahogy az a közös agrárpolitikával ma is történik, hanem megtakarítás céljából itt is nemzeti társfinanszírozásra kellene áttérni, az egyes tagállamok fejlettségének megfelelő differenciált önrésszel.

Jorge Núnez Ferrer, a jelentés főkoordinátora arra hívja fel a figyelmet, hogy bizonyos egyensúlyi megfontolások domináltak az uniós büdzsé fejlődése során: az egyes ágazatok közötti jövedelemkülönbségeket a közös agrárpolitika révén, míg a nemzetek és régiók közötti jövedelemkülönbségeket a kohéziós politika révén kezelték. A szerző szerint ezeket az aggodalmakat tükrözi a jelenlegi EU-költségvetés is, amelyben túlsúlyban vannak a mezőgazdasági és a kohéziós politikai kiadások. A büdzsé szerkezetére ugyanakkor az idők folyamán hatással volt annak szükségessége, hogy a tagállamok egyetértsenek két alapvető fejlődési iránnyal, mégpedig a belső piaccal és a pénzügyi unióval. Núnez Ferrer úgy véli, hogy mindkettő egyfajta kompenzációnak tekinthető a tagállami integráció vélt hatásaiért.

Új célok, régi megközelítések

Időközben azonban kibővültek az EU céljai, egyebek között a globalizációs nyomás hatására a versenyképességgel, a külső fejlemények hatására az egységes külső fellépéssel és a klímaváltozás elleni küzdelemmel. Ezeknek az új céloknak a költségvetésbe való beillesztését azonban megnehezíti, hogy ez kikezdi a hagyományos nettó egyenlegben való gondolkodást, főleg azért, mert az új típusú költségvetési kiadásokat a regionális politikai és agrártámogatásoktól eltérően nem osztják szét papíron előre a tagállamok között. Mindennek az lett a következménye, hogy az úgynevezett új politikákra csak szerény források jutnak, a régi, hagyományos politikákat pedig utólag megpróbálják hozzáigazítani a változó körülményekhez. "Az EU-költségvetés történelmi relikvia, ami nincs összhangban az uniós integráció jelenlegi és jövőbeni állapotával" - idézett a szerző egy még 2003-ban készült jelentésből (az úgynevezett Sapír-jelentés).

A CEPS szakértője szerint a jelenlegi költségvetés egyáltalán nem tükrözi a klímaváltozással kapcsolatos szükségleteket. "Mozdulatlanságra vagyunk ítélve. És ez már évek óta tart" - hangsúlyozta EP-ben tartott expozéjában Jorge Núnez Ferrer, aki közölte, hogy az uniós tagállamok nemzeti kiadásaikat is beleértve GDP-jüknek mindössze 15,2 százalékát fordítják versenyképességre és növekedésre, a jóval magasabb értéket felmutató Svájccal és Kanadával szemben.

--- A cikk folytatása csak előfizetőinknek érhető el. ---

Újra kell gondolni a költségvetés szerkezetét

A jelentés megállapítja, hogy az új klímacélok megfelelő finanszírozása vagy a költségvetés növelését, vagy egyes jelenlegi fejezetekre fordított kiadások csökkentését teszi szükségessé. Miközben a regionális politikát és a közös agrárpolitikát lehet úgy módosítani, hogy hozzájáruljon az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentéséhez és a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodáshoz, ez a szerzők szerint nem helyettesítheti a pénzügyek és a költségvetés szerkezetének újragondolását.

Ennek kapcsán a jelentés kiemeli, hogy az EU költségvetése nem elszigetelten működik, hanem a nemzeti büdzséket kiegészítő fiskális és költségvetési forrás. Ezért - vélik a szerzők - nem szabad megengedni, hogy a nemzeti cselekvéstől független teljes politikákat finanszírozzon, hiszen az EU és a nemzeti fellépés együtt fogja meghatározni a beavatkozás minőségét. Ugyancsak lényegesnek nevezik az uniós és nemzeti politikák közötti koherenciát, mégpedig úgy, hogy az EU-szintű akcióknak ki kell egészíteniük a nemzeti fellépést és fokozniuk kell azok hatását. A jelentés arra is kitér, hogy az uniós költségvetésnek négy természetes szerepe van. Elsőként a szolidaritás legmegfelelőbb eszköze: ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a korlátozott költségvetési forrásokkal rendelkező országokban lehet a legnagyobb potenciál a kibocsátás csökkentésére és az alkalmazkodásra. Másodsorban az uniós büdzsé ösztönzőként vethető be befektetések speciális területekre való vonzásában: a transz-európai energia- és vasúti hálózatok, a kutatás és fejlesztés, az országhatárokon átnyúló hatású környezetvédelmi intézkedések tipikusan ebbe a kategóriába tartoznak. Harmadsorban: a szerzők szerint az uniós költségvetési forrásokat jól fel lehetne használni az Európai Beruházási Bank (EIB) által nyújtott hitelgaranciák megnövelésére, jelentősen fokozva ezzel a magánszektornak például úgynevezett kockázati tőke formájában nyújtott kölcsönöket. Végül a jelentés külső segélyprogramok finanszírozásában is szerepet lát az EU-büdzsének. Miként azt a decemberi koppenhágai klímatárgyalások uniós kudarca is megmutatta, az EU tárgyalási pozícióit javítaná, ha a nemzetközi szervezetekben egy hangon szólalna meg és ezt egységes és erős pénzügyi eszköz is alátámasztaná.

A jelentés miközben a meglévő jövedelemkülönbségek miatt indokoltnak tartja a kohéziós politikát, a közös agrárpolitika öszköltségvetésen belüli magas arányát már annál kevésbé. Támogatja azt, hogy a büdzsé hozzájáruljon a mezőgazdaság erőfeszítéseihez a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodásban, de ennek szerinte a közvetlen jövedelemtámogatásoknál sokkal hatékonyabb módját kellene megtalálni. Ezt ugyanis kevéssé hatékonynak ítéli, és szükségesnek tartja a jobban célzott forrásokat. Núnez Ferrer és kollégái elutasítják azt, hogy az igen korlátozott uniós büdzséből teljes politikák költségeit fedezzék. Az EU költségvetésének ehelyett a különböző szintű (nemzeti, regionális, helyi) akciók hatásának növelésére és a politikák társfinanszírozására kellene szorítkoznia. Ezért nem csak azt javasolják, hogy a jövőben tovább csökkenjen a közös agrárpolitikára fordított kiadások teljes büdzsén belüli aránya (2013-ban ez 33 százalék körül lesz), hanem a közvetlen kifizetések nemzeti társfinanszírozásának bevezetése mellett is síkra szállnak. A szolidaritás elvét érvényesítendő a jelentés azt tartaná helyesnek, ha a szűkebb költségvetési forrásokkal rendelkező tagállamoknak kisebb arányban kellene hozzájárulniuk a költségekhez, mint a tehetősebbeknek. Jorge Núnez Ferrer nem ért egyet azzal az érvvel, hogy a KAP részleges renacionalizálása a jelenleginél jobban torzítaná a versenyt a belső piacon. Szerinte ugyanis az már jelenlegi formájában is éppen eléggé torz, hiszen egyes országok termelői történelmi alapon nagyságrendekkel nagyobb támogatást kapnak ugyanarra a tevékenységre és ugyanakkora területnagyság után, mint más országok termelői.

Az uniós büdzsé kizöldítéséről szóló jelentés a klímacélok jelenleginél hatékonyabb beillesztését szorgalmazza a kohéziós politikában a nemzeti stratégiákba. Többek között sürgeti, hogy az uniós költségvetésből kísérleti alapon alacsony szénkibocsátású városok és térségek létrehozását célzó projekteket finanszírozzanak. Arra is felhívja a figyelmet, hogy egy sor új tagállam elavult energiarendszerei megújításra szorulnak. Ez a jelentés készítői szerint egyedülálló lehetőséget kínál arra, hogy próbaképpen uniós források koncentrálásával nagy volumenben meghonosítsák az intelligens energiahálózatokat az új tagállamokban, ami áldásos hatást gyakorolna a szóban forgó régiók fejlődésére és a zöld munkahelyek teremtésére irányuló uniós prioritásokkal is összhangban lenne.