Mi a teendő, ha támad Oroszország? Egykori brit kormánytagok szimulálták le a háborút

A Sky News és a Tortoise Media, a The Observer új tulajdonosai közötti exkluzív együttműködés keretében egy volt brit kabinetminiszterekből, katonai és biztonsági vezetőkből, valamint egyéb tanácsadókból álló csapat részt vett egy olyan hadijátékban, amely az Egyesült Királyság elleni orosz támadást szimulálja.

A csapat

A brit miniszterelnök: Ben Wallace, korábbi skót és brit parlamenti konzervatív képviselő, a brit hadsereg egykori tisztje, aki 2019 és 2023 között a védelmi miniszteri pozíciót töltött be, itt pedig az ország kormányfőjét alakítja. Wallace volt a leghosszabb ideig hivatalban lévő tory védelmi miniszter azóta, hogy Winston Churchill a második világháború alatt a miniszterelnökséggel párhuzamosan betöltötte ezt a tisztséget. A háború óta csak két, munkáspárti politikus volt tovább az MOD feje. A Stoltenberg-Rutte váltás előtt Wallace ambicionálta a NATO-főtitkári pozíciót, azonban az Amerikai Egyesült Államok nem állt be mögé.

A brit külügyminiszter: Jack Straw, egykori vezető munkáspárti politikus, aki 1997 és 2010 között Tony Blair és Gordon Brown munkáspárti kormányai alatt is a kabinet tagja volt: 1997 és 2001 között belügyminiszter, 2001 és 2006 között külügyminiszter volt Blair alatt, 2007 és 2010 között pedig igazságügyi miniszter volt Brown alatt.

A brit belügyminiszter: Amber Rudd korábbi konzervatív brit parlamenti képviselő belügyminiszterként lép vissza korábbi szerepébe, amelyet 2016 és 2018 között töltött be.

A pénzügyminiszter: Jim Murphy volt munkáspárti brit parlamenti képviselő, aki 2014 és 2015 között a Skót Munkáspárt vezetője, 2008 és 2010 között pedig Skóciaért felelős miniszer volt.

A védelmi miniszter: James Heappey őrnagy, korábbi konzervatív brit parlamenti képviselő, volt katona, aki 2020 és 2024 között a fegyveres erőkért felelős államtitkár volt.

Nemzetbiztonsági tanácsadó: Mark Sedwill, Sherborne bárója, brit diplomata, aki 2018 és 2020 között ezt a pozíciót Theresa May és Boris Johnson alatt is betöltötte, a brit kormány munkáját segítő köztisztviselői kar, a Civil Service vezetése mellett.

Vezérkari főnök: Richard Barrons, aki a nemrég megjelent, jelentős védelmi felülvizsgálat egyik vezetője, a védelmi vezérkari főnök szerepét tölti be – ez az Egyesült Királyság legmagasabb rangú katonai tisztsége. A nyugalmazott brit hadseregtábornok 2013-tól 2016-ig a Közös Haderőparancsnokság (Joint Forces Command, JFC) parancsnoka volt. A ma már Stratégiai Parancsnokság (Strategic Command, röviden StratCom) néven ismert szerv a három fegyvernemtől (hadsereg, haditengerészet, légierő) átcsoportosított közös képességek irányításáért felelős. 

Főügyész: Helena Kennedy skót ügyvéd, bárónő, a Munkáspárt tagja a Lordok Házában, az emberi jogok szakértője.

Haderőparancsnok: David Capewell altábornagy, a Királyi Tengerészgyalogság nyugalmazott tisztje újra elfoglalta korábbi, 2011 és 2015 között ellátott szerepét, mint a közös műveletek főnöke (CJO), az Egyesült Királyság haderőparancsnoka.

Oroszország elnöke: Keir Giles, Oroszország-szakértő, író és a Chatham House agytröszt vezető tanácsadó munkatársa játssza az orosz elnököt. Ő vezeti a vörös csapatot, vagyis Oroszország vezetését, amely szintén szakértőkből áll.

A forgatókönyv

A The Wargame egy Ben Wallace által vezetett fiktív brit kormányt állít szembe egy elképzelt Kremllel, és a szereplők valós tudására és tapasztalatára támaszkodik, így a júniusban indult ötrészes podcastsorozat lehetőséget ad a hallgatóknak, hogy megtapasztalják, milyen

az a fajta hadijáték, amelyet a kormányzaton belül valóban használnak a válsághelyzetekre való felkészülésben.

Az egyetlen különbség persze az, hogy itt semmi titkosított információ nem hangzik el.

A forgatókönyvet Rob Johnson, az Oxfordi Egyetemhez tartozó Changing Character of War Centre (A háború változó jellege Központ) igazgatója, a Védelmi Minisztérium korábbi tanácsadója írta.

Ezzel a háborús játékkal próbáljuk felhívni a figyelmet arra, hogy megnézzük, mi történhet

– mondta Johnson.

A szimulációban szereplő eseményeket nagyon alacsony valószínűségűnek, de nagy hatásúnak írja le, vagyis ha valóban megtörténnének, katasztrofális következményeik lennének.

Készítettünk néhány térképet. Van egy orosz csapatunk. Meg kellett kérdeznünk őket: mit tenne Oroszország?

– fogalmazott.

A Kreml csapata többnyire előre gyártott forgatókönyvet alkalmaz, a fiktív brit kormány ezekre reagál.

Keir Giles, író és Oroszország-szakértő vezeti, aki – csapatának többi tagjához hasonlóan – hosszú évek óta játszik a “vörös csapatban” háborús játékokban.

Általában, amikor ez a vörös csapat összeáll, körbefutjuk az ellenfelet

– mondta Giles.

Ezt azzal magyarázza, hogy Oroszországnak van kezdeményező ereje: rendelkezik az eszközökkel, valamint megvan az akaratereje és az elszántsága, hogy “olyan károkat okozzon, amelyeket az ellenfél a szimuláció tényleges megkezdése előtt nem is tud elképzelni”.

1. rész (False flag – Hamis zászlós)

Előttem van a nagyapám zsebórája, amelyet az Atlanti-óceáni csata és a máltai Földközi-tengeri csata során viselt. Ezt a zsebórát apám kapta, majd később én

– mondja el Rob Johnson.

Mint generációja többsége, Reginald Johnson is félretette saját álmait – a második világháború kitörése előtt Shakespeare-darabokban játszó színész volt –, hogy a háborúban hazáját szolgálja. Unokája, Rob az egész életét a védelemnek szentelte, mint katona, tudós és magas rangú köztisztviselő. Ahogyan Deborah Haynes fogalmaz, Johnson soha nem akarná lebecsülni, de egyre inkább aggódik az Egyesült Királyság védelmi helyzetéért, miután a hosszú békeidő alatt a kormány és a társadalom elfelejtette, mit jelent a háborúra való felkészülés.

A hadijáték története egy fokozatosan eszkalálódó válsághelyzettel indul: 2025. szeptember 29-én a hadijáték szimulációja szerint egy nagyobb áramkimaradás rázta meg Angliát és Wales-t, az elektromos meghibásodás kiterjedt területeken megszüntette a vasúti és közúti közlekedést, több vasútállomás bezárt, London forgalmi lámpái leálltak. A brit Portsmouth és Plymouth kikötővárosokban rejtélyes tüzek törtek ki, amelyek jelentősen megzavarták a közlekedést és a katonai logisztikát. A tüzek olyan helyszíneken történtek, ahol a brit haditengerészet kulcsfontosságú létesítményei találhatók – például a Devonport haditengerészeti bázis Plymouthban, illetve a HMNB Portsmouth –, így felmerült a szabotázs gyanúja. A hatóságok és a terrorellenes egységek bekapcsolódtak a vizsgálatba, mivel feltételezhető volt, hogy idegen hatalom által támogatott diverziós tevékenység állhat az események mögött.

Egy híradó bejátszás szerint 2025. október 1-én robbanások rázták meg az észak-oroszországi Szeveromorszk haditengerészeti bázisát, ahol több tucat katona meghalt vagy megsebesült. Az orosz elnök az Egyesült Királyságot vádolta meg az akcióval, és bosszúval fenyegetett, de semmilyen bizonyítékot nem mutatott be. A brit kormány hivatalosan nem kommentálta az esetet, ám a média Downing Street-i forrásai erőteljesen tagadták, hogy bármilyen brit szerep lett volna az incidensben.

2025. október 5-én Norfolkban két elit brit F-35-ös pilótát holtan találtak, akik a 617-es század tagjai voltak, és az RAF Marham bázison szolgáltak. Az incidens és az orosz vezetés retorikája miatt a brit miniszterelnök rendkívüli COBRA-ülést (Cabinet Office Briefing Rooms) hívott össze, Moszkva pedig visszahívta londoni nagykövetét, és ellenséges államnak nyilvánította Nagy-Britanniát.

A COBRA válságtanácskozáson a brit kormány döntéshozói számára világossá válik, hogy az ország nem bír elegendő katonai kapacitással a védekezéshez, különösen a légvédelem és haditengerészet terén. Az Egyesült Királyság hat darab Type 45-ös légvédelmi rombolóval rendelkezik, amelyek kulcsszerepet játszanának egy esetleges légi vagy rakétatámadás elhárításában, azonban ezek közül rendszerint csak négy áll ténylegesen rendelkezésre, mivel kettő gyakran karbantartás alatt van. A narráció megjegyzi: az HMS Daring például több időt töltött javítás alatt, mint aktív szolgálatban. Különösen aggasztó, hogy az Egyesült Királyság hadereje csak két helyszín – Faslane (a nukleáris tengeralattjárók bázisa) és London – egyidejű védelmére képes. 

A résztvevők kiemelik, hogy a NATO és az USA támogatása nélkül a brit haderő túlságosan gyenge lenne egy valódi orosz támadással szemben.

2. rész (Armed attack – Fegyveres támadás)

2025. október 6-án az Egyesült Királyságot súlyos ballisztikusrakéta-támadások érik. Ez az első, ilyen nagyszabású támadás brit földön a második világháború óta. A brit miniszterelnök azonnal kihirdeti a szükségállapotot, és az ország védekezési és válaszlépési lehetőségeinek azonnali felmérésébe kezd.

Mark Sedwell, a nemzetbiztonsági tanácsadó szerepében, kezdeményezi, hogy a megbeszélés induljon a legfrissebb hírszerzési jelentéssel. Rob Johnson, aki a hírszerzési koordinációs bizottság (Joint Intelligence Committee) elnökét alakítja, részletes tájékoztatást ad az Egyesült Királyság elleni összehangolt orosz rakétatámadásról. Elmondása szerint hajnali 3:15-kor összesen 16 darab 3M14 típusú Kalibr rakétát indítottak orosz hadihajók az Atlanti-óceán északi részéről. Ezzel párhuzamosan 20 orosz harci repülőgép is támadást indított, további 36 robotrepülőgép irányult brit célpontok felé. Ezen kívül négy ballisztikus rakétát is indítottak tengeralattjárókról, szintén az Atlanti-óceán északi térségéből, amelyek a hírszerzés szerint Dél-Anglia felé tartottak.

A brit Királyi Légierő (RAF) ugyan nyolc légi úton indított rakétát sikeresen megsemmisített, de a többi becsapódott. A támadások célpontjai között volt a North Yorkshire-i radarállomás (Fylingdales) – amely amerikai-brit közös korai előrejelző rendszerként működik –, a Heathrow repülőtér, valamint több kulcsfontosságú katonai létesítmény, köztük a Faslane-i tengeralattjáró-bázis Skóciában és a Portsmouth-i haditengerészeti kikötő is.

A robbanásokról országszerte, többek közt Londonból, Délkelet-Angliából és Skóciából érkeztek hírek. Bár a károk mértéke ekkor még nem ismert, a kormány és a hírszerzés egyértelművé teszi: Oroszország hadüzenet nélküli háborús cselekményt hajtott végre az Egyesült Királyság ellen. A válságtanács elsődleges feladata innentől kezdve a károk felmérése, a katonai válaszcsapás lehetőségeinek mérlegelése, valamint a nemzeti kommunikációs stratégia meghatározása a lakosság felé.

A találkozón a válságkezelés három sürgető kérdése kerül előtérbe:

• először is a támadások által okozott károk pontos felmérése,
• másodsorban az, hogy van-e lehetőség az orosz kilövőplatformok elleni arányos válaszcsapásra,
• harmadsorban pedig az országos kommunikáció megszervezése a lakosság felé, mivel hajnal négy van, és az emberek nagy része még semmit sem tud a támadásokról.

Sedwell hangsúlyozza, hogy mivel immár egyértelműen háborús helyzet áll fenn, a kormány legfőbb vezetőit azonnal szét kell választani fizikai helyszíneiken, hogy egy újabb támadás ne bénítsa meg teljesen a politikai irányítást. Helena Kennedy, főügyészként, javasolja a Civil Contingencies Act azonnali életbe léptetését, hogy rendkívüli hatáskörökkel biztosíthassák a közrend fenntartását és a lakosság megnyugtatását.

A szimulációban a brit kormány a NATO 5. cikkelyének aktiválását kezdeményezi,

amely azzal járna, hogy a szövetséges államok közösen lépnek fel egy tagország elleni támadás esetén. Azonban az 5. cikkely nem automatikus: a döntést a tagállamoknak egyenként kell jóváhagyniuk, és maguk döntik el, milyen mértékben vesznek részt a válaszlépésekben.

London felveszi a kapcsolatot az Egyesült Államokkal. Az amerikai válasz szimulált, és az “America First” politikára épül, amely erőteljesen a deeszkalációt és a konfliktus elkerülését támogatja. Az amerikai adminisztráció nem hajlandó egyértelmű katonai választ adni, ami mély csalódást okoz a brit vezetésben: a 75 évig biztosra vett amerikai támogatás most nem garantált.

Eközben Oroszország a támadást úgy állítja be, mint egy válaszcsapást egy, a területén elkövetett terrorakcióra, és propagandájában Nagy-Britanniát hibáztatja. Moszkva egyben politikai nyomást is gyakorol a NATO-tagokra, hogy megosszák a szövetséget és gyengítsék a brit pozíciót.

A NATO főtitkárának videókapcsolatos megbeszélésén kiderül, hogy több tagállam, élükön az Egyesült Államokkal, nem hajlandó azonnal fegyveres válaszlépést tenni. Ez súlyos próbatétel elé állítja a NATO egységét és hitelességét. Az Egyesült Királyság egyedül áll szemben a nagyhatalmi fenyegetéssel, miközben a szövetségesek főként a deeszkalációt és a diplomáciai megoldást sürgetik.

A brit hadvezetés ráébred, hogy a hagyományos, konvencionális katonai erőkkel szemben jelentős hátrányban vannak az orosz hadiflottával szemben. A védelmi erők sürgős lépéseket követelnek, hogy legalább egy orosz hadihajót vagy tengeralattjárót elsüllyesszenek, jelezve, hogy az Egyesült Királyság nem tűri el a támadást, ugyanakkor arányos válaszra törekszik.

Az epizód végén a brit vezetők egyre inkább tisztában vannak azzal, hogy egy elhúzódó konvencionális háború fenntartása, a szövetségesek anyagi és katonai támogatása nélkül, rendkívül nehéz lesz, és

a nukleáris elrettentő képesség marad az utolsó biztos pontjuk.

3. rész (Where's the War Book? - Hol van a Háborús Könyv?)

A háborúra való felkészülés nem a védelmi minisztérium vagy a fegyveres erők feladata, hanem az országé. A fegyveres erők csatákat vívnak, az országok háborúkat vívnak

– Chris Donnely

A szimuláció során kiderül, hogy az Egyesült Királyságban jelenleg nincs érvényes, országosan elfogadott háborús vészhelyzeti terv – úgynevezett War Book – amely pontos útmutatást adna totális háborús helyzetben.

A War Book eredetileg az első világháború idején született meg, mint egy nemzeti tervek összessége arra vonatkozóan, hogyan kell eljárni a békeidőből háborús helyzetbe való átmenet során. Korántsem volt tökéletes, hiszen az ország a második világháború előtt ismét felkészületlennek bizonyult — de legalább létezett valamiféle terv

– hangzik el.

A második világháború idején tehát még létezett ilyen dokumentum, amely a hidegháború alatt folyamatosan frissült és kiterjedt a társadalom és gazdaság háborús felkészítésére is, beleértve a nukleáris fenyegetést. Az 1990-es évek és a Szovjetunió összeomlása után azonban a War Bookot felváltotta a Civil Contingencies Act, amely inkább terrortámadásokra és természeti katasztrófákra fókuszál, nem pedig teljes háborús készültségre.

A polgári védelmi szolgálat (Civil Defence Service, CD) a második világháború alatt kulcsfontosságú civil önkéntes szervezet volt Nagy-Britanniában, amelynek célja a lakosság védelme és a háborús károk enyhítése volt. A szervezetet eredetileg 1935-ben a belügyminisztérium hozta létre légiriadó előkészületek (ARP) néven, majd 1941-ben hivatalosan Polgári Védelmi Szolgálatra nevezték át.

A szolgálat jelentős létszámot tudott mozgósítani: több mint 1,9 millió önkéntes vett részt benne a háború idején, és közülük közel 2400-an vesztették életüket ellenséges akciók során. A polgári védelmi szolgálat 1945. május 2-án hivatalosan feloszlott, de feladatai nagy részét 1949-ben, a hidegháború kezdetén a Polgári Védelmi Hadtest vette át.

Donelly kiemelte: a hidegháború idején senki sem gondolta volna, hogy az Egyesült Királyság háborúra való felkészültsége egyszer ilyen rossz állapotba kerülhet.

Jelenleg nincs nemzetvédelmi terv – szóhoz sem tudok jutni

– fogalmazott.

A COBRA-ülésen a brit vezetők arról tárgyalnak, hogyan kommunikálják a kialakult válsághelyzetet a társadalom felé. Kiderül, hogy a helyi és regionális kormányzati fórumok – amelyek fontos szerepet játszottak a COVID-válság idején – most tanácstalanok a háborús válságkezelés terén.

Victoria Mackarness sajtótitkár javaslatára alkalmazzák a 2023-ban már tesztelt nemzeti vészjelző rendszert, amely tízmilliókat értesítene egy veszélyhelyzetről – emberek milliói ébrednének erre a zajra.

A narráció megjegyzi, hogy a brit vezetőket fizikailag különválasztanák, hogy egyetlen csapással ne lehessen mindannyiukat likvidálni, de mivel szimulációról van szó, helyben maradva kommunikálnak, miközben a miniszterelnöknek üzenetet kell intéznie a nemzethez.

Helena Kennedy, aki ebben a szimulációban a főügyészt alakítja, hangsúlyozza, hogy a lakosság sokkban, félelemben és zűrzavarban lesz, ezért elengedhetetlen, hogy világos, gyakorlati tanácsokat és útmutatást kapjanak, hogy tudják, miként cselekedjenek. Ugyanakkor a helyi hatóságok nincsenek kellően felkészülve, ezért a nemzetbiztonsági tanácsadó azt javasolja, hogy léptessék életbe a polgári vészhelyzeti törvény egy részét, amely szélesebb hatalmat adna a kormánynak a társadalom irányítására, például kijárási tilalmak, utazási korlátozások és üzemanyaghasználat szabályozása terén.

Eközben egy másik teremben a katonai vezetés tanácsadók csoportját hallgatja meg – köztük David Capewell tábornokot és Tom Sharp volt haditengerészeti parancsnokot, aki jelenleg kommunikációs tanácsadóként dolgozik – arról, hogyan lehetne arányos katonai választ adni, például egy orosz hadihajó vagy tengeralattjáró elsüllyesztésével, hogy jelezzék: Nagy-Britannia nem tűri el a támadást.

Rob Johnson, a hadijáték vezetője egy új “injectet” — vagyis friss eseményt — juttat el a brit kormányzat ülésén résztvevőkhöz. Ezt a vezérkari főnök olvassa fel, közölve: az egyik brit tengeralattjáró önvédelemből elsüllyesztett egy orosz hadihajót. A célpont Kulakov altengernagy nevű, Udaloj-osztályú romboló volt, egy jelentős értékű és kapacitású hadihajó, fedélzetén vélhetően több mint 220 főnyi személyzettel. Az esemény azért is történelmi jelentőségű, mert a Királyi Haditengerészet több mint száz éve nem semmisített meg közvetlenül orosz hadihajót. A szimulációban a brit kormány gyorsan reagál: hangsúlyozzák, hogy a támadás önvédelemből történt, mivel a brit tengeralattjárót veszély fenyegette. Egyesek szerint a történtek diplomáciai és kommunikációs lehetőséget is jelentenek: nyilvánosságra kell hozni a történteket, különösen, ha a hajónak volt kommunikációs rendszere vagy túlélő tanúk. A szimuláció orosz oldalán is bekövetkezik az első döbbenet: az Északi Flotta parancsnoka megerősíti, hogy valóban elveszítettek egy hadihajót, ez pedig súlyos csapás Moszkva számára, amely a valóságban is jelentős veszteségeket szenvedett már el az ukrajnai háború során.

A brit pénzügyminiszternek sürgősen döntenie kell arról, hogy másnap megnyíljon-e a londoni tőzsde a rakétacsapások után. A minisztert figyelmeztetik: ha ez csak egy egyszeri támadás volt, annak is súlyos és hosszú távú gazdasági következményei lesznek, de ha a helyzet eszkalálódik, akkor teljesen ismeretlen területre lépnek gazdasági szempontból. A pénzügyminiszter ezért kapcsolatban van a Bank of England kormányzójával, akivel már többször is egyeztetett a monetáris politikai válaszlépésekről. A londoni értéktőzsde bezárása példa nélküli lenne a modern korban: emlékeztetnek rá, hogy legutóbb 1939 szeptemberében, a második világháború kitörésekor történt ilyen, még a 2001. szeptember 11-i terrortámadások idején is nyitva maradt. Mielőtt döntést hozna, a miniszter egyeztetni akar az amerikai pénzügyminiszterrel és más szövetségesekkel is.

A szimuláció egyik legfeszültebb pillanatában egy kormányzati tisztviselő sürgős üzenetet ad át a miniszterelnöknek: a legfrissebb hírszerzési jelentés szerint Oroszország nukleáris arzenálját a legmagasabb készültségi szintre helyezték. Ez a fejlemény példátlan súllyal nehezedik a brit vezetésre. A nemzetbiztonsági tanácsadó eközben felkészíti Ben Wallace miniszterelnököt arra a történelmi jelentőségű nyilvános beszédre, amely a második világháború óta a legsúlyosabb válság közepette hangzik majd el brit kormányfő szájából. Wallace ezután szóvivőjével együtt elhagyja a tárgyalótermet, és egy szűk rádióstúdióba vonul. Bár a stábja előkészített számára egy beszédtervezetet, a végső döntés az ő kezében van. Leül az asztalhoz, elővesz egy tollat, és saját kézírással kezdi átírni a szöveget.

Az epizód világosan rámutat, hogy a békeidős üzemmódról a háborús üzemmódra való átállás jelenleg komoly hiányosságokba ütközik.

A háborús tervezés, valamint a polgári és katonai felkészültség hiánya jelentős kockázatot hordoz. Egyértelművé válik, hogy a társadalom védelme nem csupán a fegyveres erők feladata, hanem az egész nemzet közös kötelessége és felelőssége.

4. rész (Ultimatum – Ultimátum)

A rész elején Chris Donnelly, a brit hadsereg volt tartalékos ezredese, a védelmi minisztérium egykori Oroszország-szakértője szólal meg. Donnelly brit nemzetbiztonsági gondolkodás egyik megkerülhetetlen alakja, aki több évtizede kutatja az orosz katonai gondolkodást és politikai motivációkat, és kétszer is célkeresztbe került már a Kreml hackereinél.

Donnelly szerint Vlagyimir Putyin Oroszországa ellenségként tekint az Egyesült Királyságra:

Putyin szemében az Egyesült Királyság az első számú ellenség Európában. Mi voltunk azok, akik a leghatározottabban felléptünk Ukrajna mellett.

Ezt tovább súlyosbítja az a tény, hogy a volt szovjet blokkhoz tartozó országok – mint Lengyelország és a balti államok – különösen nagyra értékelik a brit politikai kiállást. Donnelly úgy véli, hogy egy ilyen támadásban Putyin nemcsak egy katonai célt próbálna semlegesíteni, hanem a brit politikai „gerincet” is kiiktatná, amely szerinte az európai ellenállás fő tartópillére, főleg akkor, ha az Egyesült Államok visszafogottabb pozíciót venne fel.

A brit kormány és hadvezetés súlyos katonai helyzettel néz szembe, miután Oroszország jelentős veszteségeket okozott a brit hadiflottának és légierőnek. Több brit hadihajó és vadászgép megsemmisült vagy károsodott, miközben az orosz veszteségek kisebbek. Különösen a légibázisok, mint Portsmouth és Lossiemouth sérültek súlyosan, ami korlátozza a brit légierő mozgékonyságát és ellátását. A rakétakészletek fogytán vannak, ami tovább nehezíti a harci kapacitás fenntartását.

A belügyminiszter és a kormányzat megpróbálják erősíteni a lakosság morálját, az úgynevezett „blitz szellemére” hivatkozva, amely szerint a brit nép a II. világháborús bombázásokhoz hasonlóan nem esik pánikba, hanem összetart és kitart a válságban. Ez a kommunikációs stratégia fontos eleme annak, hogy az emberek ne essenek kétségbe, és ne hagyják el tömegesen az országot.

Az Egyesült Államok részéről érkező támogatás korlátozott: a szimulációban Phillips O'Brien professzor, hadtörténész alakítja az amerikai külügyminisztert, aki élő videókapcsolaton keresztül közli, hogy Washington bízik a közelgő tűzszünetben, amit az oroszok ígértek, és nem támogatja az azonnali katonai eszkalációt. Ez a brit vezetés számára csalódás, hiszen a katonai és politikai vezetők – különösen a brit Nemzetbiztonsági Tanácsadó – világossá teszik, hogy az Egyesült Királyság egyedül nem képes fenntartani a konfliktust. A brit külügyminiszter ugyanakkor élesen bírálja az amerikai hozzáállást, hangsúlyozva, hogy a történelmi szövetség ellenére Washington visszavonul Európából, és hogy a brit fegyveres erők támogatása nélkül a helyzet tovább romolhat.

Eközben Norvégia, Hollandia és Dánia hajlandóak támogatni a briteket. Ezek az országok az F-35-ös vadászgépek üzemeltetésével jelentősen növelik a brit védekezési kapacitást. Viszont a Baltikum és Lengyelország az orosz katonai mozgások miatt inkább visszafogott, a saját határaik védelmére koncentrálnak.

A brit nemzetbiztonsági tanácsadó és a hadvezetés között éles vita bontakozik ki arról, hogy vajon el kell-e fogadni az amerikai javaslatot a tűzszünetre és várni kell-e, vagy az Egyesült Királyságnak egyedül kell lépnie, esetleg katonai eszkalációval válaszolnia. Ez a döntés kulcsfontosságú a további konfliktus irányát tekintve.

Az orosz elnök élő rádióbeszédében nukleáris fenyegetéssel szólítja fel a brit kormányt az azonnali és feltétel nélküli tűzszünetre,

valamint a csapatok kivonására. A brit hadvezetés viszont kijelenti, hogy a követelések alaptalanok, hiszen nincs brit katonai jelenlét orosz szuverén területen. Az orosz ultimátum 12 óráig vár választ, miközben az orosz fél határozottan hangsúlyozza, hogy nem blöfföl.

A lakosság részéről pánik jelei mutatkoznak: az emberek tömegesen vásárolnak élelmiszert és vízkészleteket, és megpróbálnak elhagyni a fővárost, noha a kormány továbbra is a nyugalom megőrzésére szólít fel. A brit vezetők – köztük a miniszterelnök – sürgősen egyeztetnek arról, hogyan reagáljanak a nukleáris fenyegetésre, miközben tudják, hogy a döntésük nemcsak a hazájuk, hanem az egész világ jövőjét is befolyásolhatja.

5. rész (The Choice – A választás)

A támadások következményeként több mint százan halnak meg, és a lakosság félelemben él. London lakói menekülnek, a közlekedés összeomlik, és a kormányzati kommunikáció súlyos nyomás alatt áll. Az Egyesült Királyság vezetői tudják: az ország katonailag gyenge, társadalmilag sebezhető, és diplomáciailag elszigetelődött. A brit kormány szóvivője azzal vádolja Oroszországot, hogy egy tengeralattjáró segítségével robbanószerkezetet helyezett el egy Északi-tengeri gázvezetéken. Az érintett vezeték az Aberdeenshire-ben található St. Fergus gázterminálhoz csatlakozik, amely az Egyesült Királyság gázellátásának akár 50%-át is biztosítja. A robbanás következtében a terminál teljesen leállt, és ezzel az ország gázellátásának fele megszűnt.

Ez nemcsak a háztartásokat és a vállalkozásokat érinti, hanem az alapvető közszolgáltatásokat is – például a kórházakat, háziorvosi rendelőket és sürgősségi szolgáltatásokat, amelyek gázalapú fűtést és áramellátást használnak. „Most dél van, és októberben már négy és fél óra múlva sötét lesz” – emeli ki a helyzet súlyosságát a brit válságstáb egyik tagja, Lucy Easthope professzor. Easthope az Egyesült Királyság egyik vezető katasztrófavédelmi és válságkezelési szakértője, aki a valóságban tanácsadóként működött közre többek között terrorista támadások, természeti katasztrófák és a Salisbury-i novicsok mérgezés után is. Szerepe a szimulációban a humanitárius és lakossági hatások értékelése.

A brit védelmi vezetők és tanácsadók egy háborús szimuláció során komoly dilemmák előtt állnak az orosz támadásra adott válaszlépéseket illetően. Az egyik fő kérdés az, hogy érdemes-e bevetni a legmodernebb F-35 harci repülőgépeket egy „Top Gun”-stílusú, közvetlen bombázó akcióra Oroszországban. Bár az F-35 rendkívül fejlett technológiával rendelkezik, jelenleg csak négyféle fegyvert hordozhat, köztük egy 500 fontos irányított bombát, amelyet közelről kell ledobni, ez pedig növeli a gép elvesztésének kockázatát az ellenséges légvédelem miatt.

Alternatív megoldásként a RAF a Typhoon vadászgépeket is bevethetné, amelyek képesek távolról indítható cirkálórakétákat kilőni. Ezek ugyan kevésbé láthatatlanok a radarok számára, de lehetővé teszik a nagyobb távolságból történő támadást. Ugyanakkor a Tomahawk cirkálórakéták sem tökéletes megoldások, mivel az orosz légvédelem valószínűleg képes néhány rakétát megsemmisíteni, így a támadásnak kísérő megtévesztő műveletekkel kellene párosulnia.

A szárazföldi hadműveletek terén a brit csapatok, különösen a könnyű 16. légi rohamdandár, sérülékenyek lennének az orosz tüzérség, rakéták és drónok miatt, különösen ha nincs elegendő légvédelmi támogatás. A királyi haditengerészet partraszálló képességei is korlátozottak, mivel az erre alkalmas hajókat eladták Brazíliának, így a partraszálló műveletek megvalósítása nehézkes. Egyesek ezért a brit haditengerészet repülőgép-hordozóján tervezett különleges műveleteket javasolják, hogy kisebb egységek akár speciális alakulatokkal is be tudjanak hatolni.

A politikai vezetők között feszültséget okoz az a kérdés, hogy mennyire kell „visszatámadni” Oroszország kritikus infrastruktúráját, például az energetikai rendszereit, különösen a civil károk veszélye miatt. A brit vezetés igyekszik megőrizni az erkölcsi fölényt, hiszen a nyilvánosság és a nemzetközi megítélés szempontjából is fontos, hogy a beavatkozás jogszerű és etikus legyen, elkerülve a konfliktus eszkalálódását vagy a civil áldozatokat.

Közben az orosz vezetés paranoiásan értelmezi a brit válaszokat. A moszkvai katonai vezetők szerint London provokálni próbálja őket, hogy újabb orosz csapással kiprovokálja az amerikai beavatkozást. „Ez lehet egy csapda” – mondja a szimulációban az orosz katonai hírszerzés vezetője. A félreértések és kölcsönös bizalmatlanság olyan veszélyes helyzetet teremt, amelyben egyetlen rossz lépés akár nukleáris szintű eszkalációhoz is vezethet.

Az Egyesült Államok felszólítja Oroszországot a tűzszünetre, és arra ösztönzi Nagy-Britanniát is, hogy keresse a békés megoldást. A szimulációban a brit miniszterelnök és csapata továbbra sem hajlandóak teljesen feladni a harcot, inkább a szövetségesekkel együtt próbálják feltérképezni a további lehetőségeket.

A brit védelmi vezetés egyik fontos döntés előtt áll a szimulációban: felmerül egy Murmanszk elleni szárazföldi művelet lehetősége, ám Richard Barrons mint vezérkari főnök figyelmeztet, hogy ennek végrehajtása legalább 50%-os veszteséggel járhat a brit csapatok körében. A stratégiai alternatívák között szerepel, hogy a norvégok támogatásával hajtsanak végre hadműveletet – légvédelmi és páncélos támogatással. Ez a megközelítés nemcsak életképesebb, hanem kevésbé függene az Egyesült Államoktól, ellentétben például a mélyen Oroszország területére irányuló F-35-ös csapásokkal.

Végül megszületik a döntés: nem engednek az orosz ultimátumnak, Ben Wallace és tanácsadói világosan kommunikálják, hogy az Egyesült Királyság megvédi magát, de nem akar újabb eszkalációt.

A kormány úgy válaszol, hogy nem jelent be feltétel nélküli tűzszünetet, de közli, hogy amíg nem éri újabb támadás, addig ők sem indítanak hadműveleteket. Az Egyesült Államok viszont nem jelez egyértelmű támogatást – a brit külügyi egyeztetések Washingtonnal kudarcosak, és a NATO-tagállamok is csak lassan és óvatosan kezdik támogatásukról biztosítani Londont. A brit katonai és politikai vezetés egyértelművé teszi: a válságnak nincs még vége, és szövetségeseikkel együtt továbbra is folytatják a nyomásgyakorlást Oroszországra, amíg a fenyegetés el nem tűnik.

A háborús szimuláció kevesebb mint 10 órával az első rakéták becsapódása után ér véget. Ha mindez a valóságban történt volna, a válság csak ekkor kezdődne igazán.

A szimuláció végére világossá válik, hogy a brit hagyományos katonai erők jelentősen meggyengültek az elmúlt évtizedekben, ami miatt a nukleáris fegyverek alkalmazásának lehetősége egyre inkább előtérbe kerülhet.

Összességében a háborús szimuláció rávilágít a jelenlegi brit és NATO kollektív védelmi elvének korlátaira, és arra a stratégiai dilemmára, hogy meddig lehet elmenni a konvencionális és nukleáris fegyverek alkalmazásában anélkül, hogy egy szélesebb, pusztítóbb konfliktus törne ki.

A szimulációt értékelve Chris Donnelly kiemeli: a szimulációban az Faslane-i brit nukleáris tengeralattjáró-bázis az oroszok célpontja volt, a brit döntéshozók mégsem rendeltek el atomcsapást. Az Oroszország-szakértő szerint

a való életben egy felelős kormány nemcsak hogy válaszolna nukleáris csapással, hanem valószínűleg megelőző csapást indítana – még azelőtt, hogy az ellenséges rakéták becsapódnának.

Hangsúlyozza: a hidegháború alatt a brit és európai hagyományos haderők erősebbek voltak, így nem kellett azonnal atomfegyverhez nyúlni.

Mivel azonban a brit haderő mára jelentősen leépült, a nukleáris válasz maradt az egyetlen stratégiai eszköz, így megnőtt az esélye egy „első csapás” szükségességének.

Ez növeli a hibázás kockázatát, és a következmények katasztrofálisak lehetnek.

A nukleáris elrettentésnek egy másik szerepe is van: a hadijáték során a brit döntéshozók a nukleáris elrettentést eszközként használták arra is, hogy nyomást gyakoroljanak szövetségeseikre a hagyományos erőkkel való beavatkozás érdekében.

A szimuláció hónapokkal a brit kormány új védelmi stratégiájának közzététele előtt zajlott, mely stratégia a NATO-t helyezi középpontba, de a szerkesztők szerint kevés konkrétumot tartalmaz az Egyesült Királyság saját légvédelmi hiányosságainak orvoslásáról. Kiemelték: egy brit "Vaskupola" típusú rakétavédelmi rendszer kiépítése például 25 milliárd fontba kerülne, amire jelenleg nincs politikai vagy társadalmi akarat.

A szimuláció egyik legfontosabb következtetése, hogy a védelem nem pusztán kiadás, hanem hosszú távú befektetés

– különösen egy olyan világban, ahol az elrettentés kulcsfontosságú az országok biztonsága szempontjából. A viták középpontjában az a kérdés állt, hogy az Egyesült Királyság mennyit hajlandó költeni a védelmére: 3, 3,5 vagy akár 4 százalékát a bruttó hazai termékének. Bár ezek az összegek jelentősek, a háborús szimuláció azt demonstrálta, hogy ezek a számok eltörpülnek a háború valós költségei mellett.

Ha nem tesszük meg ezt, és a megelőzés kudarcot vall, ellenségeink pedig kihasználják a helyzetet – és nem állítom, hogy ez bekövetkezik, szükséges vagy akár valószínű –, de lehetséges, hogy ha ez történik, és háborúba keveredünk, nézzük meg Ukrajna példáját, azt mutatja, hogy nem 3,5%-ot fogunk költeni védelemre vagy megelőzésre. A GDP-nk 25–50%-át fogjuk háborúzásra fordítani. És ezzel a háborúval hatalmas pusztítás jár, amit a háborús játék is bemutatott.

A szimuláció célja az volt, hogy ne adjon egyértelmű befejezést, hanem gondolkodásra késztesse a hallgatókat. A kérdés nyitva marad: vajon Nagy-Britannia valóban biztonságban van-e, és ha a szövetségesei nem sietnek segítségére, képes lesz-e saját erejéből válaszolni egy ilyen szintű fenyegetésre.

A válasz nemcsak a kormányokon, hanem a társadalom egészének hajlandóságán is múlik.

Új világ, új Európa, új Britannia

Mint propaganda a brit védelmi kiadások növelése érdekében, a The Wargame okos, hatékony és hátborzongató. Csak remélni lehet, hogy Vlagyimir Putyin nem hallgatja

– áll a Financial Times kiritkájában.

Az egyértelmű, hogy brit hadijáték sorozat megjelenése nem véletlenül esett egybe a brit védelmi költségvetést és a hadsereg létszámát érintő vitákkal, így nem túlzás propagandának nevezni, de a szerkesztők teljesen nyíltan vállalják fel álláspontjukat, nem mások szájába adva azt. Ha a hallgatói visszajelzéseket böngésszük, azok elsöprő aránya pozitív, akár a Spotify, akár a YouTube kommentszekcióit nézzük.

A hidegháború után az Egyesült Királyságban és Európa nagy részén a politikai döntéshozók csökkentették a katonai kiadásokat, és a hangsúlyt a békeidős prioritásokra, például egészségügyre és gazdaságra helyezték. A közvélemény és a politika egyaránt arra számított, hogy a NATO-n belül az Egyesült Államok katonai ereje védelmet nyújt majd. A 2022-es orosz invázió Ukrajnában, valamint az új amerikai politika azonban rámutatott arra, hogy a korábbi biztonsági feltételezések elavultak, és újra kell értékelni a kontinens védelmi képességeit.

Érdemes megjegyezni, hogy egy hadijátéknál nem árt a lehető legrosszabb forgatókönyvvel számolni, és az Amerikai Egyesült Államok Európa-politikájában beállt változások, a Trump-adminisztráció kaotikus retorikája kellő alapot adnak egy ilyen szcenárióhoz, azonban az Amerikai Egyesült Államok és katonái már kétszer is európai szövetségesei segítségére siettek - még a NATO, a sokat taglalt 5. cikkely előtt.

Donald Trump legutóbb a júniusi, Hágában tartott csúcstalálkozó előtt ébresztett kételyeket az Egyesült Államok NATO 5. cikkely iránti elkötelezettségével kapcsolatban, kijelentve, hogy annak többféle értelmezése létezik. Később azonban úgy fogalmazott, hogy elkötelezett a szövetségesei iránt. A NATO részéről Mark Rutte főtitkár hangsúlyozta, hogy az USA teljes mértékben elkötelezett a NATO és az 5. cikkely mellett, amit Trump is megerősített:

Velük vagyunk, teljes mértékben.

A védelmi szövetség minden belső konfliktusa ellenére stabil, az ukrajnai orosz invázió és az amerikai politika sokkhatásai pedig olyan helyzetbe hozták az álmát alvó, elkényelmesedett Európát, amely

a történelmet nézve nem anomália, éppen ellenkezőleg: a világ megszokott “rendje”.

A Deborah haynes által szervezett szimuláció pontosan akkor jelent meg, amikor

Keir Starmer miniszterelnök nyilvánosságra hozta a 2025-ös Stratégiai Védelmi Felülvizsgálatot (SDR).

A jelentésben szereplő intézkedések széles körűek – a fegyveres erők jobb lakhatási körülményeinek biztosításától, a kibervédelmen át, egészen rakétabeszerzésekig és többek között 12 SSN-AUKUS osztályú támadó tengeralattjáró építéséig. Emellett kiemelt hangsúlyt kapott a hadiipar kapacitásának bővítése, például hat új lőszergyár megnyitásával, amelyek állandó (“always on”) termelési képességgel működnek majd.

A brit haderő modernizációját szolgálja a “10-szer halálosabb hadsereg” koncepció, amely a mesterséges intelligenciára, autonóm rendszerekre, új kommunikációs és célzórendszerekre, valamint drónrajokra épül. A katonai jelenlét megerősítését szolgálja a szárazföldi erők létszámának legalább 76 ezer főre növelése a következő parlamenti ciklusra, míg a haditengerészetnél új pilóta nélküli felszíni hajók (USV) és a repülőgép-hordozók korszerűsítése is megjelenik a tervekben.

Mindezt kiegészítő kormányzati finanszírozás támogatja, azzal az ígérettel, hogy a védelmi kiadásokat 2027-28-ra 2,5%-ra emelik, és a következő parlament idejére 3%-ra törekednek. Keir Starmer brit kormányfő júniusban ígéretet tett arra, hogy teljesíti a NATO új célkitűzését, miszerint 2035-ig az Egyesült Királyság GDP-jének 5%-át kell a védelmi kiadásokra fordítani.

A legutóbbi brit védelmi felülvizsgálatot még Boris Johnson konzervatív kormánya rendelte el 2021-ben az úgynevezett “Integrált Áttekintés” (Integrated Review) részeként. Ezt az orosz-ukrán háború kitörése miatt Liz Truss és Rishi Sunak miniszterelnökök módosították, reagálva a nemzetközi biztonsági helyzet romlására.

A 2025-ös új védelmi áttekintés már a Munkáspárt által vezetett kormány megbízásából készült, miután a párt a választási programjában ígéretet tett rá, hogy a hatalomra kerülését követő első évben elkészíti azt. A munkálatok 2024. július 16-án, két héttel Keir Starmer miniszterelnökké választása után indultak, és az áttekintés vezetését Lord George Robertson, a NATO korábbi főtitkára vállalta, John Healey védelmi miniszter felügyelete alatt.

Robertson a sajtónak úgy fogalmazott: a világban kialakult fenyegetések egy “halálos négyest” alkotnak: Oroszország, Kína, Irán és Észak-Korea, és Nagy-Britanniának – szövetségeseivel együtt – képesnek kell lennie mind a néggyel akár egyszerre is szembenézni. Ez éles ellentétben állt a korábbi brit védelempolitikával, amely például Kínát csupán “rendszerszintű kihívásként” jellemezte, nem pedig konkrét fenyegetésként.

A felülvizsgálat hátterében az is áll, hogy az elmúlt években:

• Oroszország tovább folytatta a háborút Ukrajnában,

• Irán által támogatott húti fegyveresek támadásokat indítottak a Vörös-tengeren és Izrael ellen, amelyekbe brit katonai egységek is beavatkoztak,

• Kína egyre nyíltabban törekszik területi befolyásának növelésére,

• Észak-Korea pedig jelentős támogatást nyújtott az orosz hadigépezetnek.

Mindemellett a brit fegyveres erők toborzási válsággal küzdenek, és elemzések szerint a korábbi megszorítások miatt az Egyesült Királyság már nem képes önálló “tier one” hadviselő hatalomként működni – azaz nem tudna egy teljes értékű háborút egyedül megvívni.

A dokumentum végül nemcsak katonai eszközökkel kívánja erősíteni az Egyesült Királyság védelmi helyzetét, hanem gazdasági és társadalmi irányból is: ennek része például a Defence Exports Office létrehozása, amely a brit hadiipar nemzetközi exportképességét hivatott fellendíteni, valamint a kadétprogram 30%-os bővítése 2030-ig, amelynek célja, hogy a fiatalokat már korán bevonják a honvédelemmel kapcsolatos gondolkodásba és a haderő melletti társadalmi elköteleződés erősítésébe.

Az Egyesült Királyság védelmi stratégiája nem választható el az európai biztonságpolitikai trendektől, amelyeket az Ukrajna elleni orosz agresszió gyökeresen átalakított. A kontinens országai sorra növelik védelmi költségvetéseiket, újraértékelik a haderőfejlesztési prioritásaikat, és egyre intenzívebben keresik az együttműködés lehetőségeit. Bár a közös európai haderő gondolata – az európai védelempolitika egyik legambiciózusabb ügye – még mindig távolinak tűnik, az elmúlt évek eseményei új lendületet adtak neki. A stratégiai autonómia, vagyis az Egyesült Államoktól való katonai függés mérséklése, már nemcsak elméleti cél, hanem egyre konkrétabb politikai és technikai programok formájában is megjelenik, például a közös beszerzések vagy a kutatás-fejlesztési projektek terén.

A biztonsági környezet az elmúlt években radikálisan átalakult, ám a politikai döntéshozók és a társadalmak gyakran még mindig békeidős reflexekkel reagálnak. Egyre több sürgető tényező és figyelmeztető jel mutatja: a növekvő fenyegetések,

az egyre kiszámíthatatlanabb világ kihívásainak kezeléséhez Európában gyorsabb és nagyszabásúbb változásokra van szükség.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images