Jogi szabályozásunk és az erre támaszkodó hatósági gyakorlat évtizedes lemaradásban volt a nem személyes orvos-beteg kommunikáció terén. Ugyan néhány éve már megvolt az elvi lehetőség arra, hogy további, konkrét szabályok megalkotásával egyes orvosi szakterületeken a beteg és az orvos tényleges, fizikai, egy légtérben történő találkozása nélkül is megszülethessen a javaslat a további kezelésre, ha az lehetséges – néhány marginális kivételtől eltekintve mégsem dolgozták ki ezeket a részletszabályokat. Mindez azt eredményezte, hogy egy helyben topogtak azok, akik a telemedicinára akarták felépíteni működési modelljüket: például egy applikáción belül orvosválasztás, videóhívás formájában szakorvosi konzultáció, a beteg által küldött fénykép-felvételek, vizsgálati eredmények értékelése képezte volna a szolgáltatásuk lényegét. Vagy – és erre is volt számos példa – az illegális szférában más szolgáltatásnak álcázva vagy egyszerűen nem tudván a merev jogszabályokról, jóhiszeműen végeztek telemedicina-tevékenységeket. A 2010-es évekre az a nevetséges helyzet alakult ki, hogy magyar magán-egészségbiztosító amerikai orvosokkal való távkonzultációs lehetőséget kínált csomagjának részeként, miközben a magyar egészségügyi hatóság nem tudott mit kezdeni az ilyen tevékenységekkel, kizárva a hazai szakembereket hasonló ellátások nyújtásából. És közben persze nagyüzemben zajlott a betelefonálás nyomán történő receptfelírás vagy éppen beutalás tényleges vizsgálat nélkül.
A magyar egészségügyi jog nincs egyedül a telemedicina körüli bénázással: ahogy az lenni szokott, a rugalmasabb angol, amerikai szabályozó rendszerekben kisebb problémával jár az újdonságok gyors és egyúttal megalapozott bevezetése, míg a német vagy az osztrák jog a miénkhez hasonló tehetetlenséggel áll az ilyesmi előtt. A magyar viszonyokhoz képest a különbség inkább politikai, mintsem szakmai természetű: tőlünk nyugatra a különböző állami, szakmai, érdekképviseleti szereplők kialakult egyeztetési mechanizmusokon keresztül próbálnak együtt túljutni a régi beidegződéseken, például annak az osztrák törvényi elvnek a kreatív, informatikai eszközök közbeiktatását is megengedő újraértelmezésével, hogy az orvosi tevékenységet „személyesen és közvetlenül” kell végezni. Nálunk ehhez képest a koronavírus-éra előtt leginkább abban lehetett bízni, hogy valamelyik politikus szívéhez közel álló projektre tekintettel változik majd a merev szabályozás, és eljön a telemedicina-Willkommenskultur ideje.
De miért is fontos a telemedicina? Nálunk fokozottan igaz az a jobb egészségüggyel rendelkező országokban is gyakori jelenség, hogy kevés az orvos. Nem feltétlenül nominálisan, lakosságarányosan, de a struktúra és a működés torzulásai miatt sokszor, sok helyen. Ma már a lakosság jelentős részének könnyebb online tevékenységekre alkalmas eszközökhöz hozzájutni, mint normális egészségügyi ellátáshoz. Így ha szakmai értelemben nem jár érdemi információvesztéssel a személyes találkozás helyett telekommunikáció útján megszervezni a rendeléseket, azzal a beteg és az orvos is időt, energiát spórol meg. Mindenütt, így az említett, miénkhez hasonló hagyományokból táplálkozó osztrák és német orvoslás fejlődésében is nagy hangsúly van a szakmai egyenértékűségen, és ez okozza a legtöbb vitát: el kell tudni különíteni, hogy a hagyományos gyógyításból mi az, ami esetleg tényleg elveszne a közvetlen kontaktus hiányában, és mihez ragaszkodnak az orvosok indokolatlanul. Utóbbi körben az online nehezebben átadható hálapénz lehetett az egyik fontos szempont (bár biztos lett volna ötlet tátongó orvosiköpeny-zsebet ábrázoló, bankjegydobálás lehetőségét felkínáló kisalkalmazások kifejlesztésére), de úgy tűnik, a paraszolvencia-problémát a büntetőjogi szigorítás és a megemelt bérek megoldják.
A lényeg, hogy már a járvány első hullámában, két lépcsőben megszületett a személyes orvos-beteg találkozás nélküli konzultációt, diagnózis-felállítást, gyógyszerrendelést, beutalást, sőt akár online terápiát is (nem a képernyőn keresztüli idétlenkedésre, hanem például pszichoterápiára vagy gyógytornász által irányított gyakorlatok végzésére kell gondolni) megengedő szabályozás – és ez azóta is él. Egy csapásra szabad lett az út az online egészségügy vívmányai számára: mobilapplikációk bújtak elő az illegalitásból, elhozva a telemedicina-kősivatag után a hétköznapi ember számára is elérhető egészségügyi informatika Amazonas-menti esőerdejét. Lefotózom a gyerek bőrkiütését, és az egyetemi klinika orvosa néhány óra múlva megmondja, mi a baj, sőt még gyógyszert is ír fel – ez tényleg sci-fi az omladozó, penészes falú kórtermek országában.
A történetnek itt akár vége is lehetne: boldogan gyógyultak, amíg meg nem haltak. De ahogy az lenni szokott, a dolgok nem ennyire egyszerűek: a legkisebb királyfi néhány kardcsapásával csak a mesebeli sárkány győzhető le, az egészségügy fejlesztéséhez – ha ezúttal nem is sokkal – azért több munka kell.
Még tavaly tavasszal hívta fel Kásler Miklós egészségügyért felelős miniszter az egyes szakterületek vezető testületeit, az úgynevezett szakmai kollégiumi tagozatokat arra, hogy dolgozzák ki a pandémia miatt megváltozott körülményekre szabott saját ellátási rendjüket, ajánlásaikat. Végignéztem ezeket: részben védhető okokból (néhány napos volt a válaszadási határidő, bénítólag hatott az akkor még egyáltalán nem telemedicina-barát szabályozás) ezek a szakterületi iránymutatások lényegében semmit nem mondtak arról, hogy mit lehetne online megoldani. Nagyobb baj, hogy ez azóta is így van: az immár megengedő szabályozás minden felelősséget az orvos nyakába varr. Neki kell megállapítania, hogy az adott tevékenység végezhető-e személyes orvos-beteg találkozás nélkül, neki (illetve az egészségügyi szolgáltatónak) kell biztosítania az adatátviteli rendszer szabályos működését, de még ahhoz sem kaptak módszertani támogatást az intézmények, hogy a kötelező adatkezelési tájékoztatást miként adják meg mondjuk a videotelefonáló beteg részére. A jó ütemben kihasznált szabályozási lehetőség után megint azt látjuk (ahogy például az alapellátás fejlesztésének 2015-2021 között elvesztegetett öt és fél évének esetében is), hogy az aprómunkát már senki nem meri/akarja/tudja elvégezni. Másfél éve nem történt semmi érdemi a részletszabályozás, az orvosok és a betegek tájékoztatása, a telemedicina mindenki számára biztonságos és hathatós működésének elősegítése érdekében. Valószínűleg akkor fogja felkapni a fejét az egészségpolitika, ha nagyobb számban perek indulnak telemedicina-ellátások során elkövetett hibák miatt, amelyekből fakadó károkat jelenleg nagyon könnyű az egészségügyi szolgáltatókra hárítani a fent említett, mindent az orvos nyakába varró, részleteiben kidolgozatlan szabályozás miatt.
Még most sem késő: a világjárvány ritka pozitív mellékhatásainak egyikeként az évtizedes lemaradásunkat egy csapásra behozva meghonosított telemedicina szakmai, adatvédelmi garanciáinak megteremtésével, a lakosság és az orvosok felkészítésével olyan lehetőséget vehetünk a kezünkbe, amely a válságkezelés több fázisát átugorva a jövőbe repítheti egészségügyünket. A jókor jött kezdőlökés után azonban ez további komoly, elmélyült és egyben lendületes szakmai munkát igényel – akik soha nem adjuk fel, továbbra is bízhatunk benne, hogy belátható időn belül ez is megtörténik.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
Címlapkép: A koronavírus-járvány miatt egészségügyi maszkot viselő Bakos Ilona háziorvos fogadja a betegek telefonhívását miskolci rendelőjében 2020. március 24-én. A háziorvosok lehetőség szerint csak telefonon tartják a kapcsolatot a betegeikkel. Csak nagyon indokolt esetben tanácsos a betegeknek személyesen felkeresni őket. Forrás: MTI/Vajda János
