Elfogyott Oroszország ereje, hátat fordított a puskaporos hordónak – Itt az esély a véres konfliktus lezárására?

Erősen csökkenő orosz befolyás a Dél-Kaukázusban

Július 10-én Nikol Pasinján örmény miniszterelnök és Ilham Alijev azeri elnök találkozott egymással az Egyesült Arab Emírségek fővárosában, Abu-Dzabiban.

A találkozó nyugodtan nevezhető történelminek, ugyanis 1991, a Szovjetunió felbomlása óta ez volt az első kétoldalú találkozója a két volt szovjet tagköztársaság vezetőjének.

Bár Pasinján és Alijev több alkalommal is találkozott egymással az elmúlt években, ez mindig közvetítéssel, harmadik felek (Oroszország vagy nyugati hatalmak) részvételével történt. A találkozó helyszíne, Abu-Dzabi kiválasztása is szimbolikus, hiszen az Emírségeknek nincsenek közvetlen érdekei a két ország konfliktusában.

A Dél-Kaukázus már a Szovjetunió felbomlása óta a nyugati és az orosz befolyási törekvések kereszttüzében van. Moszkva – a többi volt szovjet tagköztársasághoz hasonlóan – igyekezett megőrizni az ellenőrzés egy részét az általa a „közel-külföld” kategóriájába sorolt területen, miközben a függetlenedő országok éppen ellenkezőleg, arra törekedtek, hogy erősítsék szuverenitásukat, ezért más hatalmakkal való kapcsolataikat erősítették.

A leglátványosabban Grúzia (Georgia) szállt szembe Oroszországgal, 2008-ban egy ötnapos háború is kirobbant a két ország között, amely egyértelmű orosz győzelemmel végződött. A háború nyomán megerősödött az orosz ellenőrzés Grúzia két szakadár területe, Abházia és Dél-Oszétia fölött, amelyek függetlenségét Moszkva egyoldalúan elismerte ugyan, de egyfajta bábállamként, végső soron saját területeként tekint rájuk. Grúzia előbb igen látványosan közeledett a Nyugathoz – még EU-s tagjelölt is lett –, a jelenlegi kormánypárt, a Grúz Álom vezetése alatt azonban öles léptekkel távolodik tőle, belpolitikailag egyre inkább putyinizálódva (habár az Oroszországgal való viszony érdemben nem javult).

A kaukázusi országok önállósága erősödésének egyik legfőbb akadálya azonban az, hogy egymással is konfliktusos viszonyban vannak.

A legdurvább és többször véres háborúba forduló konfliktus Örményország és Azerbajdzsán között áll fenn, amelyek előbb a Szovjetunió felbomlásakor vívtak háborút az örmény többségű, de hivatalosan Azerbajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabahért, majd 2020 őszén robbant ki újabb háború a régióért, hogy aztán Baku csapatai 2023 szeptemberében két nap alatt teljesen megszerezzék az ellenőrzést fölötte. Az azeri hódítást követően a Hegyi-Karabahban lakó mintegy 100 ezer örmény egy emberként hagyta el szülőföldjét.

Hegyi-Karabah elvesztése egyfelől óriási veszteség az örmények számára, hiszen több száz évig éltek itt, másfelől viszont megszabadultak egy nagyon terhelt konfliktustól, amely teljesen ellehetetlenítette a kapcsolatok normalizálását nemcsak Azerbajdzsánnal, hanem a vele szoros viszonyt ápoló nyugati szomszéddal, Törökországgal is. Emellett a Hegyi-Karabah megtartásáért folytatott örmény erőfeszítések Örményországot Oroszország erős szorításában tartották.

Moszkva a Szovjetunió felbomlása után több regionális konfliktust is megkísérelt életben tartani, melyekkel bizonyos fokig sakkban tarthatja a volt szovjet tagköztársaságokat. Moldova szakadár régiójában, a Dnyeszter Menti Köztársaságban (Transznisztria) a mai napig orosz katonák állomásoznak, de a de facto is Moldova részeként működő, a török nyelvcsaládba tartozó gagauzok lakta Gagauzia révén is igyekszik Oroszország befolyást gyakorolni az országra, amely az elmúlt években határozottan a Nyugathoz kíván közeledni. Grúzia szuverenitását a már említett Abházia és Dél-Oszétia révén igyekszik korlátozni Moszkva, Örményország és Azerbajdzsán kontrolláláshoz pedig a szakadár Hegyi-Karabahi Köztársaság volt jó eszköz.

2020-ban Oroszország vetett véget a második hegyi-karabahi háborúnak egy fegyverszünettel, melyet elvileg 2025-ig orosz békefenntartó katonák garantáltak volna. Ha Moszkva nem indítja el az Ukrajna elleni inváziót, a hegyi-karabahi kérdés valószínűleg még ma is függőben lenne, de Azerbajdzsán kihasználta, hogy az oroszok már nem tudnak a térségre figyelni, és 2023 szeptemberben egy villámháborúval megoldotta a területi konfliktust. Az orosz békefenntartók azóta el is hagyták a térséget.

Miután az oroszokkal való szövetség a hegyi-karabahi konfliktusban írott malasztnak bizonyult, a Pasinján vezette Örményország elkezdett távolodni az őket cserbenhagyó Moszkvától. Ennek egyik leglátványosabb lépése az volt, hogy az örmény kormányfő befagyasztotta Jereván tagságát a Moszkva vezette katonai szövetségben, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében (KBSZSZ), és ezzel párhuzamosan több lépést tett a Nyugat felé, például az örmény parlament olyan törvényt fogadott el, amely megnyitja az utat Örményország EU-s tagsága felé. Bár utóbbinak a belátható jövőben nincs realitása, a jelzés szimbolikus.

Bár Moszkvából időnként kemény nyilatkozatok érkeznek az örmény vezetés felé, Oroszország ténylegesen alig tud mit tenni Örményország külpolitikai törekvéseivel szemben. Ráadásul Oroszországnak időközben Azerbajdzsánnal is elmérgesedett a viszonya. Tavaly év végén feltehetően az orosz légvédelem lőtt le egy azeri utasszállító gépet, 38 ember halálát okozva. Júniusban aztán két azeri állampolgár vesztette életét az oroszországi Jekatyerinburgban, miközben rendőrségi őrizetben voltak. Erre válaszul Azerbajdzsánban több orosz állampolgárt letartóztattak, köztük egy orosz sajtótermék, a Szputnyik munkatársait.

Nyitott kérdés: a Zangezur-folyosó

Az, hogy Oroszország egyre kevésbé képes kijátszani a két országot egymás ellen, valamelyest növelte a Jereván és Baku közötti bizalmat: ilyen körülmények között kerülhetett sor Pasinján és Alijev találkozójára. A kiszivárgott információk szerint a két vezető érdemi, konstruktív tárgyalást folytatott egymással, még ha áttörés nem is történt. Az egyik legfőbb kérdés a két ország mintegy 1000 kilométeres közös határának pontos kijelölése – ezt nehezíti, hogy mindkét országnak vannak exklávéi a másikban.

Két témában egyelőre nem látszik elmozdulás. Az egyik az az azeri követelés, hogy Örményország vegye ki alkotmányából a Hegyi-Karabahra vonatkozó területi igényt. Ehhez azonban Örményországban népszavazásra lenne szükség, és az örmények a régióhoz fűzött hazafias érzéseik miatt ezt aligha támogatnák egy referendumon.

A másik az úgynevezett „Zangezur-folyosó” kérdése. Már a 2020-as, orosz közvetítéssel létrejött fegyverszünet is tartalmazta azt a pontot, hogy Azerbajdzsán nagyobb része és az Örményországtól nyugatra található exklávéja, a Nahicseván autonóm terület között egy közlekedési folyosó létesüljön – az akkori megegyezés alapján orosz felügyelettel. Baku továbbra is fenntartja az igényt erre a 32 kilométeresre tervezett folyosóra, csakhogy nem fogadja el azt, hogy Örményország vagy egy külső hatalom ellenőrzést gyakoroljon az Azerbajdzsán két része között mozgó személyek és áruk fölött.

Jereván azonban azt nem tudja elfogadni, hogy a saját területén létrejöjjön egy olyan vonal, amely fölött nincs fennhatósága. Ráadásul ott van Örményország déli szomszédja, Irán, amelynek meglehetősen konfliktusos a viszonya Azerbajdzsánnal, Örményországot viszont egyfajta kapunak tekinti a Nyugat felé. Egy az iráni határ közelében lévő, Örményországot tőle elrekesztő azeri folyosó ezért teljesen ellentétes Irán érdekeivel.

Mivel az orosz ellenőrzés már nem jön szóba, újonnan képbe került az Egyesült Államok. Tom Barrack, a Törökországba akkreditált amerikai nagykövet nemrég azzal állt elő, hogy az Egyesült Államok 100 évre bérbe venné a tervezett Zangezur-folyosót, és harmadik félként biztosítaná mind Örményország területi jogait fölötte, mind az azeri személyek és áruk akadálytalan áthaladását. Később Pasinján is megerősítette, hogy ilyen értelmű ajánlat érkezett, Donald Trump amerikai elnök pedig egy republikánus képviselőknek adott vacsorán kormányzata békeerőfeszítéseinek eredményei között említette az azeriek és az örmények között születőben lévő békét.

Örményország és Azerbajdzsán, ott varázsoltunk. És elég közel van [a békemegállapodás]. Vagy már meg is történt

– mondta.

Ez azonban erős túlzás volt az amerikai elnök részéről, ugyanis az amerikai ajánlat kapcsán még semmilyen konkrét válasz nem érkezett. Örményország számára talán elfogadható lenne egy amerikai felügyelet, de Azerbajdzsán, úgy tűnik, köti az ebet a karóhoz, és továbbra sem akar semmilyen más ellenőrzést látni a folyosó fölött, mint azerit. Azt pedig mondani sem kell, hogy Irán számára egy amerikai jelenlét a határától pár kilométerre mennyire elfogadhatatlan lenne. Így az amerikai felajánlás legalább annyi kérdést vet fel, mint amennyit megold.

Törökország szerepe

A Dél-Kaukázus több évszázadon keresztül három nagyhatalom kereszttüzében élt: Perzsia (Irán), az Oszmán Birodalom (Törökország) és az Orosz Birodalom. A XIX. század elején végül egyértelműen Oroszország kerekedett felül, és a három kaukázusi ország jelenlegi területe 1991-ig lényegében orosz ellenőrzés alatt állt.

Törökország számára azonban változatlanul fontos a térség, és ahogy csökkent az orosz befolyás, Ankara úgy próbált egyre jobban teret szerezni.

A török befolyásszerzés fő eszköze természetesen Azerbajdzsán: a török és az azeri rokon népek és rokon nyelvek, és történelmileg is szoros a kapcsolat közöttük. Ankara aktívan támogatta Bakut a 2020-as második hegyi-karabahi háborúban: ekkor figyelt fel először a világ a török Bayraktar drónokra, melyek fontos szerepet játszottak az azeri győzelemben.

Ahogy Azerbajdzsánnal, Örményországnak Törökországgal is nagyon konfliktusos a viszonya, a két ország közötti határok 1993 óta zárva vannak. Törökország területének egy része régen örmény terület volt, és egészen az I. világháborúig nagy számban éltek ott örmények, a világháború idején azonban a török vezetés erőszakos kitelepítésekbe, majd tömeggyilkosságokba kezdett, melyeknek több százezer örmény nemzetiségű ember esett áldozatul. Örményország és a világ számos országa népirtásnak tartja a történteket, Törökország viszont hevesen tiltakozik az elnevezés ellen. A több mint száz éve történtek a mai napig mérgezik a török és az örmény nép viszonyát. Ráadásul az örmények a Törökország javára elveszett területeikről lélekben nem tudtak lemondani, így például az Ararát hegyről, amely az örmények egyfajta szent hegye (a monda szerint itt ért talajt a bibliai Noé bárkája), és bár török területen van, a főváros, Jereván látképét továbbra is uralja.

Az utóbbi időben azonban Örményország rendezni igyekszik kapcsolatait Törökországgal is. Ennek látványos lépése volt, hogy június 20-án Pasinján ellátogatott Törökországba Recep Tayyip Erdogan elnökhöz, akivel állítása szerint „mélyreható eszmecserét” folytattak. A török elnöki hivatal pedig azt közölte, Erdogan támogatja Örményország erőfeszítéseit az Azerbajdzsánnal kötendő békére vonatkozóan. Egy hónappal később, július 21-én a török államfő azt mondta, reméli, hogy a két fél megegyezésre tud jutni a Zangezur-folyosó kérdésében is.

A Zangezur-folyosó nemcsak Azerbajdzsánnak, Örményországnak és Törökországnak jó, hanem a régió más országainak is. (…) Reméljük, hogy a megbékélés szimbólumává válik, nem a viszály forrásává

– mondta Erdogan.

Sok a buktató

Törökország azonban az Örményországgal való kapcsolatok rendezését vélhetően ahhoz köti majd, hogy a Jereván és a Baku közötti kapcsolatok rendeződjenek. Bár több jó irányba mutató lépés is történt ez ügyben az utóbbi időben, rengeteg buktatója van a dolognak.

• A két ország közötti bizalom továbbra is gyenge. Az azeriek és az örmények ellenségeskedése hosszú évtizedekre nyúlik vissza, mindkét fél nagyon sok sérelmet okozott a másiknak, tíz-, ha nem százezrek vesztették életüket a különböző, egymás ellen viselt háborúkban. A hazafias nacionalizmus egyik fő táplálója mindkét országban a másik néppel szembeni gyűlölet. (Csak egy nálunk jól ismert példa: az egy örmény katonát Magyarországon brutális kegyetlenséggel meggyilkoló „azeri baltás gyilkost”, Ramil Szafarovot, miután a magyar kormány kiadta Azerbajdzsánnak, otthon nemzeti hősként fogadták.)
• Az örmény nép lélekben továbbra sem képes lemondani Hegyi-Karabahról. A körülbelül 3 millió lakosú Örményországban 100 ezer ember él, aki alig két éve menekült el Hegyi-Karabahból, és abban reménykedik, hogy egyszer visszatérhet a szülőföldjére. De rajtuk kívül is sokaknak vannak hegyi-karabahi felmenői, ott élt rokonai, ők tehát közvetlenül is érintettek a térség elvesztésében. De még akiknek személyes kapcsolata nincs is Hegyi-Karabahhal, azok is ősi örmény földnek, az örmény kultúra egyik bölcsőjének tekintik. Ezért nincs is sok esélye annak, hogy egy népszavazáson az örmények többsége arra szavazna, hogy vegyék ki az örmény alkotmányból Hegyi-Karabah említését.
• Azerbajdzsán további területi követelésekre is utalt Örményországgal szemben. Azeri vezetők, így Alijev elnök, többször is kijelentették, hogy a dél-örményországi Sjunik tartomány, amely elválasztja Azerbajdzsán nagyobb részét és Nahicsevánt, és amelyen át a Zangezur-folyosó futna, valójában ősi azeri föld, Alijev „Nyugat-Azerbajdzsánként” is hivatkozott rá. Az örményekben ezért nagy a félelem, hogy Baku étvágya nem áll meg Hegyi-Karabahnál, hanem akár a nemzetközi közösség által is Örményország részének tekintett területekre is fáj a foga. Azerbajdzsán katonai fölénye vitathatatlan Örményországgal szemben, ezért egy ilyen támadásnak az örmény haderő támogatás nélkül aligha tudna ellenállni. Aktív támogatást Jereván viszont nem nagyon várhat senkitől.
• Pasinján helyzete bizonytalan. Az örmény kormányfő reálpolitikusként felismerte, hogy a jóval gyengébb Örményországnak katonailag nincs esélye Azerbajdzsánnal szemben, ezért egyfelől a megbékélést keresi a szomszédos országgal, másfelől új szövetségeseket próbál találni, elsősorban Nyugaton. (A fő partner Franciaország, amellyel fontos fegyverüzleteket is kötött.) Pasinján azonban 2026-ban választások elé néz, az ellenzék pedig jellemzően nacionalista húrokat penget, és nem akarja elfogadni az Azerbajdzsánnak tett engedményeket. Pasinján egyik fő ellenfele az örmény apostoli egyház, amellyel szemben az utóbbi időben keményen lépett fel (két érseket is őrizetbe vettek), és ellenzéki politikusokat is letartóztattak. Úgy tűnik, hogy Pasinján csak úgy tudja véghez vinni békepolitikáját, ha közben belföldön növeli az elnyomást, miközben ő maga egy demokratikus forradalomnak köszönhetően került hatalomra 2018-ban. Örményország nem Azerbajdzsán, valódi plurális demokrácia van, és kérdés, a társadalmi ellenállás meddig engedi elmenni Pasinjánt. Ha 2026-ban hatalomváltás jönne, könnyen lehet, hogy olyan nacionalista vezetése lesz az országnak, amely befagyasztja a békefolyamatot Azerbajdzsánnal.

Összességében bár van néhány dolog, ami feltétlenül okot ad az optimizmusra, a túl sok buktató miatt a belátható jövőben valószínűleg nem várható mindenki számára megelégedést nyújtó megoldás.