A HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.
A közép-európai országok vezetői (elsősorban a visegrádi négyeké) alaposan vállon veregették egymást, nem fukarkodva a dícséretekkel, miszerint sikerült kettéválasztani a gazdasági/költségvetési kérdéseket a politikai vitáktól. Mintha ezekben az országokban a gazdaság és a politika intézményi szétválasztása olyan magától értetődő volna. Az unió fejlettebb országai pedig azt ünneplik, hogy sikerült tető alá hozni egy olyan költségvetést, amely a COVID-válság hatásainak elhárítására való tekintettel nekik is újabb pénzügyi csatornákat nyit meg gazdaságaik újraindításához. Visszakapnak valamennyit befizetéseikből. Mindkét álláspont mélységesen opportunista. De belátom, hogy a politikához ügyes taktika és időnként megfelelő kompromisszum-készség szükséges. Az elvek csak másodlagosak.
De miért kérdés ez egyáltalán? Az Európai Unió jogrendjét a csatlakozáskor átvevő országok miért kerülnek konfliktusba az EU szabályozásait korábban kialakító országokkal például a jogállamiság feltételeivel kapcsolatban? Láthatóan azért, mert az intézmények működtetése már más elveken, más társadalmi és politikai háttérre épülve történik meg. Vagyis, a címben szereplő atlanti modell intézményei a balkáni vagy orosz fejlődési elemeket felmutató társadalmakban másként fognak működni. A demokrácia és a piacgazdaság exportja különféle összetételű talajokon másféle hatásokkal és eredményekkel jár. A „kapitalizmus sokfélesége” (varieties of capitalism) szakirodalom elsősorban az Európai Unió 2004 előtti tagországainak összehasonlító elemzésével több területen jelentős eltéréseket mutatott ki. A 2004-ben csatlakozott országokra vonatkozóan viszont még nagyobb különbségek jelentkeztek, ami az elemzések kutatási módszertanának alkalmazhatóságát is megkérdőjelezte. Ez a kutatókat foglalkoztató ellentmondás teljesen párhuzamos a politikai véleményekkel kapcsolatos ellentétekkel.
Az európai integrációs folyamat mindig két irányban haladt előre. Az együttműködés mélyítése a tagországok közötti kompromisszumokat igényelt. Az egyes országok szuverenitásuk újabb és újabb területeiről mondtak le annak érdekében, hogy a gazdaságaik homogén „hazai” feltételek között minél nagyobb releváns piacon működhessenek. Ez a törekvés nyilvánvalóan a nagyobb, erősebb országoknak és gazdasági szereplőknek kedvezett, de jóléti hatása szétterjedt, és célszerű fejlesztési politikákkal a gyengébb országokat, iparágakat és cégeket is helyzetbe lehetett hozni (lásd Írország vagy Finnország példáját). Az integráció földrajzi kiterjesztése volt a másik irány, ami viszont minden esetben politikai döntést jelentett. Már az Európai Gazdasági Közösség, az első integrációs szervezet létrehozása is az volt. Célja pedig Európai gazdasági és politikai biztonságának, stabilitásának a megteremtése. Ugyanezek a célok vezérelték a későbbi bővítéseket is, amelyekkel az integrációban részt vevő országok közötti eltérések egyre jelentősebbé váltak. Az Európai Unió költségvetésének egyre jelentősebb részét irányították a fejlettségbeli különbségeket csökkentő programok megvalósítására. Ezek a programok a kohéziós és a strukturális alapokon keresztül valósultak meg. A mostani költségvetési vita egyik sarokpontja ezeknek a pénzeknek a felhasználásához kapcsolódik és azt firtatja, hogy ezek elérik-e az elvárt fejlődési hatásokat a befogadó országokban? Úgy tűnik, hogy csak kevéssé.
Tomka Béla szegedi történész professzor megvizsgálta, hogy az 1800-as évek közepétől kezdve Magyarország illetve tágabb értelemben az egész közép európai régió mikor, milyen feltételek között és milyen mértékben tudta csökkenteni fejlettségi lemaradását Nyugat-Európához képest. Számunkra elemzésének az a következtetése a lényeges, hogy váltakoztak a felzárkózási és leszakadási periódusok. Az ő elképzeléseire alapozva a Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Karán és a budapesti Világgazdasági Intézetben egy újabb kutatásban megvizsgáltuk, hogy a régió országainak ez a változó teljesítménye hogyan viszonyul a sikeres felzárkózók teljesítményéhez (Ausztria, Finnország), illetve azt is, hogy a rendszerváltást követően milyen trendek figyelhetők meg.
A leginkább szembeötlő különbség abban volt, hogy a sikeresen felzárkózók hosszú távon voltak képesek produkálni az európai átlagot meghaladó fejlődési teljesítményt. Politikai, gazdasági ciklusok alig hatottak viszonyított helyzetükre. Ezzel szemben a közép-európai országok teljesítménye hullámzó volt.
A rendszerváltás első éveiben elszenvedett hatalmas méretű visszaesést minden ország kompenzálta a 2000-es évek elejére, vagyis a 90-es évek második felétől nagyon intenzív felzárkózási folyamat látható. Ez a fejlődés veszített a lendületéből, de mivel a 2008-as válságban a fejlettebb országok gazdaságai sokkal kitettebbek voltak és regenerálódásuk is lassúbb volt, ezért a fejlődési ütemkülönbség egy része fennmaradt. A korábbi fejlődési periódusokban is látható volt hasonló fejlődési minta. A válságokban, lassú növekedésű időszakokban térségünk országai kevésbé szenvedtek, mint a fejlettebbek. Ugyanakkor a fellendülések időszakaiban a fejlett országok voltak sokkal eredményesebbek. Ezek az ismétlődő tapasztalatok arra engednek következtetni, hogy a két országcsoport hosszú távú gazdasági teljesítményét valamiféle rendszerszintű különbözőség befolyásolja. A fő eltérés abban mutatkozik meg, hogy a fejlettebb nyugat-európai országok gazdaságai inkább képesek a gyors növekedési periódusok gazdasági lehetőségeit kiaknázni.
Ennek az eltérésnek történelmi gyökerei vannak. A nyugat-európai, atlanti modell alapja a szilárd jogi keretekkel körülbástyázott magántulajdon, a gazdasági és társadalmi szereplők közötti jogviszonyokat rögzítő szerződési fegyelem és annak kikényszeríthetősége, az állampolgárok hagyományos (történelmi) jogi egyenlősége és a relatíve kisebb mértékű társadalmi egyenlőtlenség, valamint az önigazgatás gazdag hagyományai. Mindezeket az egyes országok jogrendje már régóta magába foglalja, de a társadalom nem kodifikált intézményeiben ennél is régebb óta élő gyakorlatként vannak jelen ezek az elvek. Ez az intézményi és társadalmi struktúra szülte meg az atlanti modell középpontjában álló max weberi értelemben vett vállalkozót, aki az üzleti lehetőségek folyamatos monitorozásával, másokkal versenyezve a társadalom, sőt a vallási intézmények által is elismert és értékelt módon gyarapítja saját maga és a köz vagyonát.
A rendszer lelke a vállalkozás (üzleti kockázatvállalás és önálló döntés) valamint a verseny, amely kitermeli a legjobb, legsikeresebb műszaki megoldásokat, termékeket, üzleti modelleket.
Szemben áll ezzel egy másik, alapvetően még a régi Bizánci Birodalom hagyományaira épülő modell, amelynek egy elágazás után két változata is eljutott a XXI. század idejére. Ezek a balkáni (ottomán) és az orosz modellek. Ezekben a bizánci hagyományok alapján nem létezett magántulajdon. A gazdasági szereplők politikai (korábban inkább katonai) támogatás fejében kaptak használatra birtokokat, javakat. A gazdaságban a szerződéses viszonyok nem játszottak lényeges szerepet, hiszen a patrimoniális viszonyok között minden a hűbérúr döntésén múlott, nem volt érdemi jogorvoslat (végső soron a vitás ügyek az uralkodóhoz kerültek, aki önkényesen dönthetett ezekben). A használatra kapott birtok fejlesztése nem állt a vazallus érdekében, hiszen az nem volt örökíthető és nem volt elidegeníthető sem. A városfejlődés is teljesen eltért az atlanti modelltől, mert a városok nem önkormányzó iparos-kereskedő társadalmak keretei voltak, hanem elsősorban politikai, vallási vagy katonai központok. Ezekben a városi polgárok nem egymás iránt és a település fejlődése iránt voltak elkötelezettek, hanem az őket alkalmazó szervezet vezetőivel szemben. Így a városok nem összetartó, szolidáris, önigazgató települések voltak, hanem a hűbérúr birtokai.
Mindezek a feltételek a társadalmi fejlődés atlantitól teljesen eltérő modelljét alakították ki. Ebben a modellben az erőteljes társadalmi hierarchia, a legfelső vezető csaknem korlátlan hatalma jellemző. A gazdasági tevékenység a hierarchiában fent lévők által biztosított eszközök használatából származó járadék növelésére irányul. Ez a magántulajdon hiánya miatt időben korlátozott hatású döntéseket, tevékenységeket generál (elsajátítást nem pedig befektetést). A viszonyok, működési feltételek akár rövid távon is gyökeresen változhatnak a hierarchiában fent állók döntései szerint.
Szűcs Jenő debreceni történész a különféle európai társadalmi modelleket a kapitalista fejlődés korai szakaszára vonatkozóan hasonlította össze. Azért van ennek az időszaknak (XVI. – XVIII. század) különösen fontos szerepe, mert a ma is érzékelhető nagy társadalmi és gazdasági különbségek Európában, de világszerte is ebben az időszakban alakultak ki. Az atlanti modell volt a legsikeresebb ebben az időszakban. Belső hajtóerejét az önigazgató polgárság üzleti vállalkozásait az akkori politikai rendszerek, az abszolutista monarchiák is támogatták, összekapcsolva a polgárság üzleti érdekeit a monarchia (homogenizálódó nemzetállam) hatalmi érdekeivel. Az anyagi jólét felhalmozása pedig jórészt a földrajzi felfedezésekkel, a leigázott népek kizsákmányolásával, a területeken bőséggel fellelhető nyersanyagok kitermelésével indult el. Ebben a folyamatban az atlanti modell országai társadalmi berendezkedésük és földrajzi fekvésük miatt is hatalmas előnyökre tettek szert.
A bizánci hagyományokra épült orosz modellben a gazdasági fejlődést a magántulajdon hiányában az erőteljesen koncentrált politikai hatalom fejlesztései vitték előre. Az orosz expanzió szintén ebben az időszakban zajlott le, állami vezérlettel. Az erőforrásokat a meghódított keleti (Szibéria) és déli (Közép-Ázsia) területek biztosították. Az állam vezető szerepét az iparfejlesztésben, infrastruktúra hálózatok kiépítésében a bolsevik forradalom utáni orosz (szovjet) fejlődés is fenntartotta, és az tulajdonképpen szervesen épült a korábbi hagyományokra. Az ottomán birodalom sokféle intézményi gyengesége miatt és nem utolsó sorban a földrajzi felfedezések erőforrásaitól elzárva nem volt képes olyan központilag vezérelt fejlesztési pályára állni, mint Oroszország. Ehelyett az 1700-as évektől kezdve egyre mélyülő válságok sorozata jellemezte a birodalmat, amely például a birtokszerkezet módosításával sem volt képes új alapokra helyezni társadalmi és gazdasági fejlődését. A XX. századra ráadásul teljesen eladósodott a korszerű gazdaság, közigazgatás és fegyveres erő kialakításához szükséges beruházások miatt, amit saját erőből nem tudott megvalósítani.
Az orosz és az ottomán modell durva felvázolására azért volt szükség, mert Kelet-Közép Európa országainak történelmi fejlődésére ezek hatása is rányomta bélyegét. A térség késve, sokszor nem szerves fejlődési folyamatra építve igyekezett átvenni az atlanti modell elemeit. Ez ugyanúgy jellemezte például a magyar vagy a lengyel, cseh, horvát államalapítás időszakát, mint a legutóbbi történelmi fordulópontot a rendszerváltást és az európai uniós csatlakozást. Az atlanti modell elemeinek kampányszerű átvétele miatt ezek nem rögzültek, nem épültek be olyan mélységben a társadalom szövetébe, mint a mintaként szolgáló országokban. A földrajzi közelség, interakciók és a fizikai megszállás történelmi periódusai következtében a térség országaiban megjelentek és fennmaradtak az orosz és az ottomán modell elemei is. Szűcs Jenő szerint ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy az atlanti modell elemei csak gyengén, torzan alacsonyabb hatékonysággal működve valósultak meg a térség országaiban. Ebben az is szerepet játszott, hogy a térség éppen a legfontosabb időszakban, a kapitalista fejlődés hajnalán függő viszonyba került gazdasági és politikai szempontból egyaránt. Lengyelországot három nagy monarchia felosztotta egymás között, Magyarország is több részre szakadt. Mindkét ország nagyon hosszú időn keresztül háborús övezetté vált, ahol az atlanti logika szerint működő, hosszú távra tervező és a fejlődésbe beruházó szemlélet a katonai és politikai bizonytalanság miatt sem terjedhetett el. Ráadásul a térség távol esett az egyre jelentősebb szerepet játszó atlanti kereskedelmi útvonalaktól is.
De mi következik mindebből a mai gazdasági modellekre nézve? Úgy gondolom, hogy a térség sajátos, többféle modell együttes hatásainak nyomait magán viselő történelmi fejlődése az intézmények és a társadalmi tudat mai jellemzőit nagymértékben befolyásolja. A Bibó István által leírt ingázás a Nyugat és Kelet között ma is tetten érhető. A térség országai a rendszerváltást követő másfél évtizedben átvették az atlanti modell intézményi elemeit, de azt sem a politikában, sem a társadalomban nem tudták integrálni (ehhez feltehetőleg sokkal több időre lenne szükség). Ezekhez az intézményi megoldásokhoz, filozófiához minden országban csatlakozott egy társadalmi elit csoport. Ez az elit saját jólétét ennek a folyamatnak a végrehajtójaként, irányítójaként alapozta meg. Ebben a folyamatban a gazdasági és politikai elit nem minden képviselője vett részt. A kimaradók magukat, irányultságukat, tevékenységüket a másik elittel szembenállóként definiálták. Mivel ez az atlanti modell elvetését jelentette, természetes módon nyúltak vissza a társadalom tudatában jelenlévő másik modell elemeihez. Ennek a modellnek a lényege a járadékok keletkeztetése, szétosztása és kiaknázása. A járadék ebben a rendszerben nem versenyző szereplők számára felsőbb autoritás által allokált jövedelemszerzési lehetőség. Forrásai különfélék, de minden esetben olyan pénzről van szó, amelynek felhasználása nem teljesítményhez kötött és nem vagy csak gyengén kontrollált. A balkáni modell hiányzó vagy akadozó politikai és társadalmi kontrollja ideális terepet biztosít a járadékok keletkeztetéséhez és elsajátításához.
Visszatérve a cikk elején leírt dilemmához, a két modell összeütközése figyelhető meg a költségvetési vitában is.
Végezetül felvetődik a kérdés, hogy mind ennek milyen hatása lehet a jövőre nézve? E cikk kereteit túlfeszítené a globális erőviszonyok változásainak az elemzése. Ha európai szinten maradunk, a történelmi trendek elemzése alapján nincsen okunk azt feltételezni, hogy alapvető változások mennének végbe. Erre a rendszerváltás időpontjakor lehetett látni több esélyt, de az atlanti modell átvételét beárnyékolta a modellt átadó országok önérdeke. A siker lehetőségét tovább csökkentette a már akkor is erőteljes globalizáció, amelyben az európai gazdasági tér már egyre kevésbé játszott meghatározó szerepet. A versenyközpontú világgazdaságban az újdonsült közép-európai vállalkozásoknak már nem csak az európai versenytárakkal kell megküzdeniük. A terep tehát minden korábbinál nehezebb. Mit lehet tenni? Ha a gazdaságokat nem akarjuk teljesen elszigetelni a világgazdasági folyamatoktól (mint teszi azt Észak-Korea vagy Kuba), muszáj azokat valahogyan a globális piacokba, vállalati értékhálókba integrálni.
- Ennek egyik lehetősége a közvetlen tőkebefektetések fogadása és ösztönzése, elsősorban olyan iparágakban, amelyeknek jelentős fejlődési potenciáljuk van még (az autóipar nem ilyen).
- Egy másik lehetőség a hazai vállalkozások fejlesztése lehetőség szerint a globális versenyképesség eléréséig. Erre csak néhány konkrét példát találunk a régióban. Legtöbb ilyen cég talán Lengyelországban van, ahol a hazai piac viszonylag jelentősebb mérete segíti a kezdő vállalkozások térnyerését. Egy dolog teljesen biztos, a versenynek ebben a folyamatban is fontos szerepe van.
Sajnos a balkáni történelmi fejlődési modellnek a verseny, magántulajdon, decentralizált, önigazgató közösségek (vállalkozások) és a jogbiztonság léte nem immanens része. Minél nagyobb mértékben érvényesülni engedjük a balkáni modell hatását, annál távolabb kerülünk az erős, versenyképes hazai vállalkozások fejlesztésének céljától. A járadék alapú gazdaság nem törekszik versenyképességre. A ma Közép-Európában látható duális gazdasági modell járadék-alapú szegmense az általa felhasznált eszközöket alacsony hatékonysággal hasznosítja. Hogy ebből miért nem származik gazdasági visszaesés? Mert a gazdaság másik szektora a multinacionális vállalatok és a köréjük épülő hazai beszállítók teljesítménye felhúzza az átlagot. A 2020-as COVID-válság hatása azonban a külföldi vállalkozásokat is súlyosan érintette, kiemelten a Magyarországon (is) erős autóipar teljesítményét.
Végeredményében jelentős gazdasági visszaesést lehet prognosztizálni erre az évre. De nem ez a fő probléma. Hosszú távon a járadékvadász gazdasági szereplők és a hanyatló ágazatokban működő külföldi vállalkozások sem lesznek képesek arra, hogy a további fejlődéshez, pályamódosításhoz, felzárkózáshoz szükséges tőkét, beruházásokat felhalmozzák. Az elért fejlettségi szint növelése, de főleg a relatív lemaradás csökkentése a jelenlegi gazdasági struktúrában nem fog megvalósulni. Ha nem sikerül a gazdaság szerkezetét a ma már dinamikusan fejlődő ágazatok felé eltolni, utunk gazdasági stagnálásba, a közepes jövedelmű országok csapdájába fog vezetni. Ahhoz, hogy ezt elkerüljék, a közép-európai országoknak az atlanti modellben rejlő dinamikát kellene ötvözniük a térségben hagyományos erőteljes állami gazdasági szerepvállalással, de olyan módon, hogy ez a szerepvállalás a működési feltételek folyamatos, célirányos javítására irányuljon. Ahogyan ez több sikeresen felzárkózó ország esetében évtizedeken keresztül megvalósult. A közép európai országok viszonylagos helyzete a szerkezet átalakítási feltételek biztosításában, egyebek között a digitális társadalom lényeges elemeinek a fejlesztésében sajnos nem javult a rendszerváltás óta (3. ábra).
A szerző a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének munkatársa.
A vendégszerzőink írásai a szerzők véleményét tükrözik, és azok nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio álláspontjával.
Címlapkép: Getty Images
